🍂 Minden ősz egy kicsit az elengedésről szól

 

Van valami különös az őszben. Nem érkezik olyan látványosan, mint a tavasz, amikor egyik napról a másikra virágba borulnak a fák, és nem is olyan harsány, mint a nyár, amely hosszú estékkel, napsütéssel és szabadságillatú napokkal tölti meg az életünket. Az ősz lassan közelít. Először csak egy hűvösebb reggellel üzen. Aztán hamarabb sötétedik. Egyik este már becsukjuk az ablakot, amely egész nyáron nyitva volt. Előkerül egy vékony pulóver, reggelente harmatos lesz a fű, majd egyszer csak észrevesszük az első sárga levelet a járdán.

És tudjuk: valami véget ért.

Talán ezért érzem úgy, hogy minden ősz egy kicsit az elengedésről szól.

Nem feltétlenül nagy, drámai búcsúkról. Sokszor egészen apró dolgokat engedünk el. A nyári estéket. A mezítlábas reggeleket. A későig tartó világosságot. A szabadság lazább ritmusát. Azt az érzést, hogy még rengeteg időnk van mindenre.

Szeptemberben visszatérnek az órák, a határidők, az iskolai és óvodai hétköznapok, a reggeli készülődések, a korábban csörgő ébresztőórák. Újra megtelik a naptár.

Miközben azonban becsukunk egy ajtót a nyár mögött, valójában már nyitunk is egy másikat.

Talán éppen ez az ősz legszebb üzenete.

🍁 A természet minden évben megmutatja, hogyan kell elengedni

Van valami megnyugtató abban, ahogyan a természet viszonyul az elmúláshoz.

A fa nem kapaszkodik kétségbeesetten minden egyes levelébe. Nem próbálja megtartani őket csak azért, mert egész tavasszal és nyáron hozzá tartoztak. Amikor eljön az ideje, egyszerűen elengedi őket.

Egyiket a másik után.

És közben nem történik semmi végzetes.

A fa ott marad.

Kicsit csupaszabban, kicsit csendesebben, látszólag szegényebben – de valójában már készül valamire, amit még nem látunk.

Talán nekünk is ezt lenne érdemes megtanulnunk.

Mert mi emberek sokszor elképesztően erősen ragaszkodunk. Tárgyakhoz, helyzetekhez, elképzelésekhez, kapcsolatokhoz, megszokásokhoz. Néha még olyan dolgokhoz is, amelyekről pontosan tudjuk, hogy már nem tesznek boldoggá bennünket.

Csak azért, mert ismerősek.

Mert valaha fontosak voltak.

Mert félünk attól, mi marad utánuk.

Pedig lehet, hogy néha éppen azért nem érkezhet valami új az életünkbe, mert minden helyet elfoglal az, amit már régen el kellett volna engednünk.

🍂 Nem csak embereket lehet elengedni

Amikor az elengedésről beszélünk, gyakran egy kapcsolat lezárására vagy egy szeretett ember elvesztésére gondolunk. Pedig életünk során sokkal több mindentől búcsúzunk.

Elengedünk életszakaszokat.

Elengedünk terveket, amelyek valamiért nem valósultak meg.

Elengedünk álmokat, amelyekről időközben kiderült, hogy már nem is igazán a mieink.

Elengedjük azt a képet, amelyet évekkel korábban kialakítottunk arról, hogyan „kellene” kinéznie az életünknek.

Néha pedig önmagunk egy régebbi változatától kell búcsút vennünk.

Attól az embertől, akik tíz vagy húsz évvel ezelőtt voltunk.

És ez különösen nehéz.

Mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amit egyszer eldöntöttünk, ahhoz ragaszkodnunk kell. Ha valamit elkezdtünk, végig kell csinálnunk. Ha valakinek megígértünk valamit, soha nem gondolhatjuk meg magunkat. Ha évekkel ezelőtt elképzeltük a jövőnket, akkor kudarc, ha végül egészen másfelé visz az élet.

Pedig közben változunk.

Más lesz fontos.

Másra vágyunk.

Más dolgokat bírunk el.

És talán az egyik legnagyobb szabadság annak felismerése, hogy jogunk van kinőni azt az életet, amely valaha tökéletesnek tűnt számunkra.

🍁 A szülőség tele van apró elengedésekkel

Talán sehol nem tapasztalható meg olyan erősen az idő múlása, mint a gyerekek mellett.

Amíg benne vagyunk a hétköznapokban, sokszor észre sem vesszük.

Csak egyszer azt látjuk, hogy kinőtték azt a cipőt.

Aztán már nem kell segíteni valamiben, amiben néhány hónappal korábban még nélkülünk nem boldogultak.

Egyszer csak eltűnik egy kedvenc játék a mindennapokból. Már nem kérik ugyanazt a mesét. Nem ugyanazt akarják felvenni. Nem ugyanúgy kapaszkodnak belénk, mint régen.

A gyerekek növekedése tulajdonképpen apró búcsúk végtelen sorozata.

És szeptemberben ez különösen láthatóvá válik.

Valaki először lépi át a bölcsőde kapuját. Más óvodába indul. Valaki már iskolásként ül be újra a padba. Egy nagyobb gyerek pedig talán már azt kéri, hogy ne kísérjük egészen a kapuig.

Mi pedig egyszerre vagyunk büszkék és szomorúak.

Örülünk annak, hogy önállósodnak, miközben néha legszívesebben megállítanánk az időt.

Milyen különös kettősség ez.

Hiszen egész szülőségünk alatt arra készítjük őket, hogy egyre kevésbé legyen szükségük ránk ugyanúgy, ahogyan korábban. Megtanítjuk őket enni, öltözni, beszélni, dönteni, közlekedni, problémákat megoldani. Önállóságra neveljük őket, aztán amikor valóban önállóbbak lesznek, összeszorul egy kicsit a szívünk.

Talán ez is az elengedés egyik legtisztább formája:

nem visszatartani azt, akit szeretünk, hanem biztonságot adni neki ahhoz, hogy elindulhasson.

🍂 Vannak dolgok, amelyeket sokkal nehezebb elengedni

Persze könnyű szépen beszélni az elengedésről.

A valóságban azonban gyakran egyáltalán nem békés folyamat.

Van, amit hónapokig vagy évekig hordozunk magunkban.

Egy mondatot, amelyet valaki egyszer hozzánk vágott.

Egy csalódást.

Egy igazságtalanságot.

Egy kapcsolatot, amely már véget ért, de bennünk még mindig folytatódik.

Egy lehetőséget, amelyet elszalasztottunk.

Egy döntést, amelyet ma már másként hoznánk meg.

Sokszor nem is magát az eseményt cipeljük, hanem a hozzá kapcsolódó kérdéseket.

Mi lett volna, ha?

Miért nem tettem másképp?

Miért engedtem?

Miért nem mondtam ki?

Miért nem vettem észre hamarabb?

És talán az egyik legnehezebb dolog elengedni azt az életet, amely soha nem történt meg.

Azt a képzeletbeli változatot, amelyben más döntéseket hoztunk, más emberek maradtak mellettünk, más lehetőségeket választottunk.

Csakhogy az életet nem lehet visszafelé élni.

A múltból lehet tanulni, lehet gyászolni, lehet rá szeretettel vagy akár fájdalommal gondolni – de beköltözni oda már nem lehet.

🍁 Az elengedés nem azt jelenti, hogy nem volt fontos

Sokáig talán azért félünk elengedni valamit, mert úgy érezzük, ezzel megtagadjuk annak jelentőségét.

Pedig nem.

Elengedni valakit nem jelenti azt, hogy nem szerettük.

Elengedni egy álmot nem jelenti azt, hogy butaság volt valaha hinni benne.

Elengedni egy életszakaszt nem jelenti azt, hogy nem volt szép.

És továbblépni sem jelenti azt, hogy elfelejtettük, ami mögöttünk van.

Éppen ellenkezőleg.

Vannak dolgok, amelyeknek úgy őrizhetjük meg igazán a szépségét, ha hagyjuk őket emlékké válni.

Ahogyan a nyarat is.

Nem tudjuk szeptemberben tovább élni a júliust. Hiába szeretnénk megtartani ugyanazokat a hosszú estéket, ugyanazt a napfényt, ugyanazt a szabadságérzést.

De eltehetjük magunkban.

Egy fényképben.

Egy illatban.

Egy történetben.

Egy mondatban, amelyet majd évekkel később úgy kezdünk:

„Emlékszel arra a nyárra, amikor…?”

🍂 Néha önmagunkkal szemben is el kell engedőbbnek lennünk

Van azonban valami, amit talán még nehezebb elengedni, mint másokat: a saját hibáinkat.

Milyen könnyen megbocsátunk olykor annak, akit szeretünk, és milyen kegyetlenül tudunk bánni saját magunkkal.

Évekig képesek vagyunk felróni magunknak egy rossz döntést.

Hogy miért nem voltunk bátrabbak.

Miért nem mondtunk nemet.

Miért hittünk valakinek.

Miért nem próbáltuk meg.

Miért próbáltuk meg.

Pedig az akkori döntéseinket az akkori tudásunkkal, tapasztalatunkkal és lelkiállapotunkkal hoztuk meg.

Ma könnyű bölcsebbnek lenni.

Hiszen már ismerjük a történet végét.

Talán ősszel nemcsak a szekrényeket, fiókokat és polcokat érdemes átnézni, hanem ezeket a régi belső terheket is.

Megkérdezni magunktól:

Biztosan szükségem van még erre?

Kell még ez a harag?

Ez a sértettség?

Ez a bűntudat?

Ez az elvárás?

Ez az állandó bizonyítási vágy?

Vagy csak azért cipelem, mert már olyan régóta velem van, hogy el sem tudom képzelni nélküle magamat?

🍁 Helyet kell hagyni annak is, ami még nem érkezett meg

A természet ősszel látszólag veszít.

Kevesebb lesz a fény.

Lehullanak a levelek.

Elhallgatnak a kertek.

Eltűnnek a virágok.

Mégsem mondjuk azt, hogy a természet kudarcot vallott.

Tudjuk, hogy ez a körforgás része.

Talán saját életünk változásaira is érdemes lenne néha így tekinteni.

Nem minden veszteség kudarc.

Nem minden lezárás tragédia.

Nem minden búcsú végleges vereség.

Van, hogy valaminek azért kell véget érnie, mert egyszerűen betöltötte a szerepét az életünkben.

És van, hogy csak később értjük meg, miért kellett elengednünk.

Az új dolgoknak ugyanis hely kell.

Új embereknek.

Új terveknek.

Új lehetőségeknek.

Új szokásoknak.

És talán egy új önmagunknak is.

Ha mindenáron tele akarjuk tartani az életünket mindazzal, ami régen volt, hogyan férhetne bele az, ami még csak most közeledik?

🍂 Talán ezért szeretem az őszt

Régebben az ősz számomra inkább a nyár végét jelentette. A rövidülő nappalokat, a hideget, az esőt, a közelgő telet.

Ma már egyre inkább valami mást látok benne.

Az újrarendeződés lehetőségét.

Szeptemberben újra lehet tervezni.

Lehet rendszerezni.

Lehet lezárni azt, amit hónapok óta húzunk.

Lehet új célokat kitűzni, de akár azt is eldönteni, hogy valamiből mostantól kevesebbet szeretnénk.

Nem minden újrakezdéshez kell január elseje.

Van, amikor egy szeptemberi reggel sokkal inkább új kezdetnek érződik, mint az év első napja.

Talán azért, mert előtte már megtanultunk valamit a nyártól.

Hogy semmi nem tart örökké.

És talán nem is kell.

🍁 Minden ősz egy kicsit az elengedésről szól

A fák hamarosan elengedik a leveleiket.

Mi pedig talán elengedünk velük együtt valamit abból, amit már túl régóta szorítunk.

Egy régi sérelmet.

Egy teljesíthetetlen elvárást.

Egy tervet, amely már nem a miénk.

Egy kapcsolat emlékét.

Egy korábbi önmagunkat.

Vagy egyszerűen csak a nyarat.

Nem kell mindent egyszerre.

Nem kell nagy fogadalmakat tenni.

Talán elég csak megengedni magunknak a gondolatot, hogy nem kötelességünk mindent örökké magunkkal vinni.

Mert az elengedés nem mindig azt jelenti, hogy valamit elveszítünk.

Néha éppen azt jelenti, hogy végre felszabadul a kezünk.

És amikor már nem kapaszkodunk görcsösen abba, ami mögöttünk van, egyszer csak képesek leszünk megfogni azt, ami felénk nyúl.

Talán ezért olyan gyönyörűek az őszi fák.

Nem annak ellenére szépek, hogy elveszítik a leveleiket.

Hanem egy kicsit éppen azért.

Megmutatják, hogy a változásnak is lehet szépsége, a búcsúban is lehet szeretet, és az üresen maradt ágak nem feltétlenül a vég jelei.

Hiszen mi már tudjuk azt, amit a tél közepén néha olyan könnyű elfelejteni:

a csupasz ágakon egyszer majd újra rügyek lesznek.

Talán nekünk is csak ennyire kellene bíznunk az életben. 🍂🤎