Elizabeth Adler – ahol a napsütötte tájak mögött mindig rejtőzik egy titok

 

 

Vannak szerzők, akiknek elolvasunk egy könyvét, tetszik, aztán talán hónapokig vagy évekig nem kerül újra a kezünkbe tőlük semmi. És vannak azok az írók, akiknél már az első találkozás után megszületik bennünk az érzés: igen, ettől a szerzőtől még szeretnék olvasni.

Nálam Elizabeth Adler egyértelműen a második csoportba tartozik.

Az első Elizabeth Adler-regény elolvasása után eldöntöttem, hogy szeretnék még más könyveket is felfedezni tőle. Megfogott az a sajátos világ, amelyet a történeteiben teremt: romantika, titkok, családi kapcsolatok, izgalom, gyönyörű tájak és egy kis luxus keveredik bennük. Az ember egy időre kiszakadhat a hétköznapokból, miközben azért nem csupán egy könnyed szerelmi történetet kap.

Éppen ezért úgy gondoltam, hogy Elizabeth Adlernek mindenképpen helye van a „Szerzők, akiket érdemes felfedezni” rovatban.

 

Ki is Elizabeth Adler?

Elizabeth Adler Yorkshire-ben, Észak-Angliában született és nőtt fel. Élete később jóval messzebbre vitte szülőföldjétől: férjével több országban is éltek, többek között Brazíliában, Franciaországban, Írországban, Angliában és az Egyesült Államokban. Talán nem véletlen tehát, hogy könyveiben ennyire fontos szerepet kapnak az utazások és a különleges helyszínek.

A régi Ulpius-házas ismertetőben olvastam róla először részletesebben. Eszerint Londonban dolgozott egy tehetségkutató cégnél, amikor megismerkedett későbbi férjével, Richarddal. A férfi munkája miatt Brazíliába költöztek, és három évet töltöttek Ipanemában. Már önmagában ez az életút is olyan, mintha egy Elizabeth Adler-regény első fejezete lenne: Anglia, szerelem, majd hirtelen egy egészen más világ és Brazília.

Az utazás később is fontos maradt számára, és ennek hatása a regényeiben is erősen érezhető. Toszkána, Provence, Velence, Capri, Amalfi, Saint-Tropez, Monte-Carlo, Barcelona vagy Malibu – nála a helyszín sokszor jóval több egyszerű háttérnél. Szinte maga is szereplővé válik.

Adler életében a gasztronómia is fontos szerepet játszik. Szeret főzni, és az ételek iránti rajongása a könyveiben is megjelenik. Ez is hozzájárul ahhoz a különleges hangulathoz, amely miatt egy-egy történetét olvasva az embernek néha olyan érzése támad, mintha nemcsak olvasna egy távoli vidékről, hanem egy kicsit valóban ott lenne.

 

Utazás a könyvek lapjain

Talán ez az egyik dolog, ami Elizabeth Adler regényeiben a leginkább vonz.

Szeretem azokat a könyveket, amelyek nemcsak egy történetet mesélnek el, hanem el is visznek valahová. Amikor olvasás közben szinte látom magam előtt a napsütötte olasz utcákat, a tengerpartot, egy régi villát, a kis éttermeket vagy egy hangulatos teraszt. Elizabeth Adler pedig nagyon jól tudja megteremteni ezt az érzést.

Regényei többségének már a címe is utazásra hív: Toszkánai nyár, Nyár Capri szigetén, Ház Amalfin, Találkozzunk Provence-ban!, Velem Velencében. Mintha csak egy képzeletbeli útvonal állomásait olvasnánk.

A Toszkánai nyár eredetileg Summer in Tuscany címmel jelent meg 2002-ben, Magyarországon pedig az Ulpius-ház gondozásában is kiadták.  Már a cím is azt ígéri, amit az ember egy kellemes kikapcsolódást nyújtó regénytől várhat: napsütést, olasz hangulatot és egy kis menekülést a hétköznapokból.

Adler könyveiben azonban a szép helyszínek mögött rendszerint titkok is rejtőznek.

 

Romantika egy jó adag rejtéllyel

Elizabeth Adlert nehéz lenne egyszerűen romantikus szerzőként meghatározni. Könyveinek egyik legérdekesebb sajátossága éppen az, hogy több műfajt kever egymással. A romantika mellett gyakran megjelenik a krimi, a suspense, egy családi rejtély vagy valamilyen múltbeli titok.

Ez számomra különösen szimpatikus.

Egy szerelmi történet önmagában is lehet érdekes, de ha közben ott van a háttérben egy titok, egy megmagyarázhatatlan esemény, esetleg egy bűntény, rögtön más lesz a történet dinamikája. Nemcsak arra vagyunk kíváncsiak, hogy két szereplő egymásra talál-e, hanem arra is, mi történt valójában.

Jó példa erre A Villa Mimosa titka. A könyv már a címével is azt sugallja, hogy a gyönyörű felszín mögött valami rejtőzik. A regény magyar kiadása ráadásul a hazai olvasók között is komoly figyelmet kapott: 2009 tavaszán például a Bookline szépirodalmi sikerlistájának hatodik helyén szerepelt.

A Bűnös gazdagok (The Rich Shall Inherit) szintén jól mutatja Adler másik arcát: a gazdagság, az örökség, a családi viszonyok és a sötétebb titkok világát. Bibliográfiájában a romantikusabb mediterrán történetek mellett számos olyan regény található, amelyben a rejtély és a feszültség jóval erősebben jelen van.

Talán éppen ezért nehéz megunni a könyveit. Nem teljesen ugyanazt a történetet kapjuk újra és újra más szereplőkkel, miközben bizonyos jellegzetes Adler-elemek mégis ismerősek maradnak.

Erős nők, újrakezdések és régi titkok

Elizabeth Adler történeteiben gyakran kerülnek a középpontba olyan nők, akiknek valamilyen módon újra kell gondolniuk az életüket. Egy veszteség, egy kapcsolat vége, egy váratlan esemény vagy éppen egy régi titok arra kényszeríti őket, hogy elinduljanak valamerre.

Sokszor szó szerint is.

Egy másik városba vagy országba érkeznek, ahol azután nemcsak új emberekkel találkoznak, hanem saját magukról is megtudnak valamit.

Ezt a fajta történetvezetést nagyon szeretem, mert az utazás ilyenkor nem pusztán földrajzi helyváltoztatás. Az új helyszín egy új élet lehetőségét is jelenti. És természetesen közben jönnek a bonyodalmak, a szerelem, a családi ügyek és azok a bizonyos titkok.

 

Ariana Scott – egy másik név ugyanattól az írótól

Érdekesség, hogy Elizabeth Adler pályájának korai szakaszában az Ariana Scott nevet is használta. Bibliográfiájában például az 1985-ös Indiscretions és az 1987-ben megjelent Fleeting Images is ezen a néven szerepel.

Írói pályája az 1980-as évek közepéig nyúlik vissza. Az 1985-ben megjelent Private Desires, amely Leonie címen is ismert, az első regényei között található. Az ezt követő évtizedekben pedig tekintélyes életművet épített fel. A jelenlegi kiadói ismertetők harminc regény nemzetközileg elismert szerzőjeként mutatják be.

Ez önmagában is figyelemre méltó teljesítmény.

 

A Mac Reilly-sorozat

Elizabeth Adler nemcsak önálló regényeket írt. Egyik legismertebb sorozatának központi alakja Mac Reilly, a malibui magánnyomozó.

A sorozat négy regényből áll: One of Those Malibu Nights, There's Something About St. Tropez, It All Began in Monte Carlo és From Barcelona, with Love. Az első kötet 2008-ban, a negyedik 2011-ben jelent meg.

Már a címeket végignézve is egyértelmű, hogy Adler ebben a sorozatban sem mondott le kedvenc különleges helyszíneiről. Malibu után Saint-Tropez, Monte-Carlo és Barcelona következik. Krimi, romantika és utazás – vagyis tulajdonképpen mindaz, amit az írónő történeteiben szeretek.

 

Több évtizednyi történet

Amikor elkezdtem utánanézni Elizabeth Adler munkásságának, engem is meglepett, milyen sok regényt írt.

A Private Desires 1985-ös megjelenésétől hosszú sor vezet az olyan, magyarul is ismert történeteken át, mint A Villa Mimosa titka, a Toszkánai nyár, a Találkozzunk Provence-ban!, a Ház Amalfin, a Nyár Capri szigetén vagy a Velem Velencében.

És ami különösen érdekes: pályája nem egyszerűen a múlt része. A Better Than Revenge 2023-as kiadásban is megjelent; a kiadói ismertető ekkor harminc regény szerzőjeként mutatta be Adlert.

Vagyis egy közel négy évtizedes írói pályáról beszélhetünk.

 

Miért érdemes felfedezni Elizabeth Adlert?

Azért indítottam el a „Szerzők, akiket érdemes felfedezni” rovatot, mert szeretnék olyan írókat is bemutatni, akiknek a könyvei talán már nem kerülnek minden héten a könyves közösségi oldalak legnépszerűbb bejegyzései közé, mégis érdemes levenni őket a könyvtár vagy az antikvárium polcáról.

Elizabeth Adler szerintem pontosan ilyen szerző.

Különösen azoknak ajánlanám a könyveit, akik szeretik a romantikus történeteket, de örülnek annak, ha a szerelem mellett egy kis rejtélyt és izgalmat is kapnak. Azoknak, akik szívesen utaznak a könyvek segítségével. Akik szeretnének néhány száz oldal erejéig Toszkánába, Caprira, Provence-ba, Velencébe vagy Amalfi napsütötte partjaira költözni.

És azoknak is, akik hozzám hasonlóan szeretnek egy-egy szerző életművében elmerülni.

Nálam legalábbis egyetlen Elizabeth Adler-könyv elég volt ahhoz, hogy eldöntsem: szeretnék még olvasni tőle.

Talán számomra ez az egyik legjobb dolog, ami egy könyv befejezése után történhet. Amikor az utolsó oldal után nem azt érzem, hogy ezzel lezárult valami, hanem azt, hogy éppen most kezdődött el. Megismertem egy új írót, akinek még rengeteg története vár rám.

Elizabeth Adler esetében pedig különösen sok közül lehet választani.

Toszkánai nyár? Nyár Capri szigetén? Ház Amalfin? Találkozzunk Provence-ban!? Velem Velencében? A Villa Mimosa titka?

Nehéz eldönteni, melyik legyen a következő.

Egy dolgot viszont már biztosan tudok: Elizabeth Adlerrel még találkozunk a könyvespolcomon.

És talán éppen ez a legjobb indok arra, hogy helyet kapjon a „Szerzők, akiket érdemes felfedezni” sorozatban.

Elizabeth Adler: Toszkánai nyár

 

Elizabeth Adler: Toszkánai nyár – amikor egy örökség nemcsak egy házat, hanem egy új életet is jelent

Vannak könyvek, amelyeknél már a cím elég ahhoz, hogy az ember egy kicsit máshol érezze magát. A Toszkánai nyár nekem ilyen. Már maga a szó is előhívja a ciprusokat, a napfényben fürdő dombokat, a régi villákat, a keskeny utcákat, a hosszan elnyúló vacsorákat és azt a különös olasz életérzést, amelyben mintha minden egy kicsit lassabban történne.

Elizabeth Adler egyik kedvenc írónőm, és ez a regény pontosan azt adja, amit tőle szeretek: gyönyörű helyszínt, könnyen olvasható történetet, családi kapcsolatokat, romantikát, némi feszültséget és azt az érzést, hogy néhány órára valóban kiszakadtam a hétköznapokból.

A Toszkánai nyár nem az a könyv, amely minden oldalon megdöbbentő fordulatokkal akarja fenntartani a figyelmet. Sokkal inkább egy kellemes, lassan kibontakozó történet, amelyben a helyszín legalább olyan fontos szereplő, mint maguk az emberek. Kiszámítható? Helyenként igen. Néha talán egy kicsit túl romantikus, túl könnyen rendeződnek a dolgok? Igen. Mégis örömmel olvastam, mert egyszerűen jó volt benne lenni.

 

Egy nő, aki már szinte elfelejtette, milyen csak önmagának lenni

A történet főszereplője Gemma Jericho, elvált New York-i orvosnő, akinek az élete leginkább kötelességekből áll. Dolgozik, próbál helytállni anyaként, igyekszik kezelni kamaszlánya egyre nehezebb természetét, miközben az édesanyja is állandóan jelen van az életében.

Gemma tipikusan az a nő, aki folyamatosan működik.

Intéz.

Megold.

Dolgozik.

Gondoskodik.

Mindenki másra jut valamennyi energiája, saját magára viszont alig.

Ez szerintem sok olvasó számára ismerős lehet. Különösen az a helyzet, amikor az ember már nem is veszi észre, mennyire elfáradt, mert annyira hozzászokott ahhoz, hogy mindig van egy következő feladat.

Aztán érkezik egy levél.

Egy titokzatos toszkánai örökség.

És ezzel egyszer csak megjelenik egy lehetőség arra, hogy az élet valami egészen más irányba forduljon.

Nem csoda, hogy Gemma útnak indul.

Talán nem is csupán az örökség miatt.

Hanem azért, mert szüksége van valamire, ami kizökkenti.

 

Toszkána, ahol minden egy kicsit más

Gemma az édesanyjával és lányával Olaszországba utazik, és már ettől kezdve szinte érezni lehet, ahogy a regény levegője megváltozik.

New York feszült, rohanó világa után megérkezünk Toszkánába, ahol egészen más ritmus uralkodik.

A táj, a fények, a régi épületek, az ételek, a helyiek – minden azt sugallja, hogy talán nem kell mindig rohanni.

Elizabeth Adler egyik legnagyobb erőssége számomra mindig is a helyszínteremtés volt. Nagyon tud olyan városokról és tájakról írni, amelyek után az ember legszívesebben azonnal repülőjegyet venne.

A Toszkánai nyár olvasása közben többször is azt éreztem: én is szívesen ott lennék.

Járnám a kis utcákat.

Megállnék egy kávéra.

Nézném a dombokat.

Beülnék egy családi étterembe.

És persze megnézném azt a bizonyos villát is, amely az egész történetet elindítja.

A villa ugyanis nem olyan, mint amire Gemma számított.

Romos.

Elhanyagolt.

És ami még rosszabb: van valaki, aki úgy gondolja, hogy neki több joga van hozzá.

 

És akkor megjelenik Ben

A romantikus regények egyik régi, jól bevált receptje: végy egy nőt és egy férfit, akik elsőre egyáltalán nem kedvelik egymást.

A Toszkánai nyár sem akar úgy tenni, mintha feltalálná ezt a motívumot.

Ben Raphael gazdag, jóképű amerikai vállalkozó, aki maga is igényt tart a villára. Gemmával pedig már a kezdetektől feszültséggel teli kapcsolat alakul ki.

Viták.

Ellentétes elképzelések.

Bosszankodás.

Kölcsönös irritáció.

És persze mi, olvasók már meglehetősen hamar sejtjük, hogy ebből valószínűleg nem tartós gyűlölet lesz.

Kiszámítható?

Teljesen.

Zavart?

Nem igazán.

Mert vannak olyan könyvek, amelyeknél nem az a kérdés, mi fog történni, hanem az, hogy mennyire kellemes végigmenni azon az úton, amíg megtörténik.

Gemma és Ben kapcsolata helyenként valóban kicsit „csöpögős”, de egy ilyen napfényes, toszkán környezetben valahogy ezt is könnyebb megbocsátani.

 

Egy örökség, amely mindenkire hatással van

A villa tulajdonjoga adja a történet egyik fő konfliktusát, de szerintem a könyv igazán érdekes része nem maga az ingatlan, hanem az, amit az érkezésük elindít a családban.

Gemma azért is reménykedik ebben az utazásban, mert szeretne közelebb kerülni a lányához.

Egy kamasz gyerekkel való kapcsolat önmagában sem mindig egyszerű. Ha ehhez hozzátesszük a válást, a családon belüli feszültségeket és egy túlterhelt, sokat dolgozó édesanyát, könnyű megérteni, miért alakult ki távolság közöttük.

A toszkánai környezet azonban kiszakítja őket abból a rutinból, amelyben a konfliktusaik addig folyamatosan újratermelődtek.

És ez szerintem a regény egyik legszebb gondolata.

Néha nem azért kell elutaznunk, mert egy másik országban hirtelen minden problémánk megszűnik.

Hanem azért, mert ha kiszakadunk a megszokott helyzetből, másképp kezdjük látni ugyanazokat az embereket.

Egy anya nem csak anya lesz.

Egy lány nem csak problémás kamasz.

Egy nagymama sem csak valaki, aki állandóan aggódik.

Egyszer csak emberek lesznek, saját vágyakkal, csalódásokkal, történetekkel.

És talán újra elkezdenek egymásra figyelni.

 

Három generáció egyetlen nyárban

Számomra különösen szerethető volt, hogy a történetben három női generáció is jelen van.

Gemma egyszerre anya és lány.

Ez pedig már önmagában érdekes helyzet.

Miközben próbálja megérteni saját kamaszgyerekét, ott van mellette az édesanyja is, akihez ő maga is egy gyerek szerepéből kapcsolódik.

Egyetlen családban három különböző életszakasz találkozik.

Más igények.

Más félelmek.

Más vágyak.

És mégis összetartoznak.

A toszkánai utazás ezért nemcsak Gemma romantikus újrakezdéséről szól. Az egész család kap egy lehetőséget arra, hogy valamit újrarendezzen.

Talán ettől lett számomra több a könyv egy egyszerű nyári románcnál.

 

A „dolce vita” mint gyógyulás

Szeretjük romantizálni az olasz életet.

Hosszú ebédek.

Bor.

Napfény.

Piacok.

Lassú esték.

Végtelen beszélgetések.

Nyilvánvalóan a valóságban Toszkánában is vannak hétfő reggelek, számlák és rossz napok. De az ilyen történetekben az olasz életérzés mégis szimbólummá válik.

Azt jelenti: állj meg.

Nézz körül.

Egyél valami finomat.

Beszélgess.

Ne siess rögtön a következő feladathoz.

Gemma számára talán éppen ez a legnagyobb változás.

Nem pusztán szerelmes lesz.

Hanem lassan emlékezni kezd arra is, hogy az élet több lehet kötelességek sorozatánál.

És ezt különösen szerettem a történetben.

Mert szerintem a valódi újrakezdés ritkán egyetlen nagy döntéssel történik.

Sokszor apróságokkal kezdődik.

Másképp töltjük a reggelt.

Leülünk valakivel beszélgetni.

Adunk magunknak időt.

Elfogadjuk, hogy nem kell mindent kontrollálni.

És egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy másképp élünk.

 

Nem hibátlan könyv

A Toszkánai nyár természetesen nem tökéletes.

A történet meglehetősen kiszámítható. A romantikus szálból már viszonylag korán sejthető, merre haladunk. Bizonyos konfliktusok talán könnyebben oldódnak fel, mint ahogyan a valóságban történne.

És igen, néhol kifejezetten érzelgős.

De szerintem nem is kell minden könyvnek meglepnie.

Nem kell minden regénynek összetörnie bennünket, majd újra összeraknia.

Néha egyszerűen csak szeretnénk jól érezni magunkat olvasás közben.

És ezt a Toszkánai nyár megadja.

Olyan, mint egy könnyű nyári vacsora egy teraszon.

Nem akarja megváltoztatni a világot.

De kellemes.

Jólesik.

És utána egy kicsit szebbnek látjuk a napot.

 

Miért szeretem Elizabeth Adler könyveit?

Elizabeth Adler azok közé az írónők közé tartozik, akiktől szívesen gyűjteném össze az összes magyarul megjelent regényt.

Nem azért, mert minden könyve irodalmi mestermű.

Hanem mert tud hangulatot teremteni.

Tud olyan helyekre vinni, ahová az ember szívesen utazna.

Tud szerethető vagy éppen bosszantó, de mindenképpen élő karaktereket írni.

És tudja, hogyan lehet romantikát, családi történetet és egy kis izgalmat úgy összekeverni, hogy közben könnyed maradjon az egész.

A Toszkánai nyár pontosan ilyen.

 

Összességében

A regény nekem kellemes, pihentető olvasmány volt.

Nem lepett meg különösebben.

Nem kellett napokig feldolgoznom.

Nem jegyzeteltem tele a margókat nagy életbölcsességekkel.

Viszont kikapcsolt.

Megkedveltem a szereplőket.

Élveztem a toszkánai helyszíneket.

És örömmel követtem végig, ahogyan egyetlen váratlan örökség hatására több ember élete is teljesen más irányt vesz.

Mert tulajdonképpen erről szól a Toszkánai nyár.

Arról, hogy néha kell egy váratlan esemény, ami kizökkent bennünket abból az életből, amelyet már csak megszokásból élünk.

Egy levél.

Egy utazás.

Egy romos villa.

Egy idegesítő idegen.

És egyszer csak kiderül, hogy az, amit első pillanatban problémának hittünk, talán valami egészen új kezdete.

Számomra ez a könyv fő üzenete:

nem mindig ott találjuk meg az új életünket, ahol keressük. Néha egy váratlan kerülőút vezet oda.

A Toszkánai nyár jó választás lehet mindazoknak, akik szeretik a romantikus, családi történeteket, az olasz hangulatot és azokat a könyveket, amelyeknél már néhány oldal után úgy érezzük, mintha mi magunk is szabadságra mentünk volna.

Én pedig egy dolgot biztosan tudok az olvasás után:

nagyon szívesen eltöltenék egyszer egy nyarat Toszkánában.

Lehetőleg egy régi villa közelében.

Egy pohár borral.

Egy tányér olasz étellel.

És persze egy jó könyvvel a kezemben. 🍷🌿📖