Ayhan Gökhan: Fotelapa

 

Ayhan Gökhan: Fotelapa – Amikor a hiány válik a legfontosabb szereplővé

 

Vannak verseskötetek, amelyek nem a történeteikkel, hanem a csendjeikkel szólítják meg az olvasót. Ayhan Gökhan Fotelapa című első kötete pontosan ilyen. Nem könnyű olvasmány, nem kínál gyors válaszokat vagy megnyugtató feloldást, mégis különleges erejű mű, mert olyan érzésekről beszél, amelyeket szinte lehetetlen szavakba önteni: a gyászról, az apa elvesztéséről, az emlékek törékenységéről és arról az ürességről, amely egy szeretett ember távozása után marad.

A Fotelapa 2010-ben jelent meg a József Attila Kör és a Prae Kiadó gondozásában, és már első kötetként felhívta magára a kortárs irodalom figyelmét. Ayhan Gökhan nem hagyományos, történetet mesélő verseket ír. Költészete sokkal inkább érzésekből, képekből, töredékekből és szimbólumokból épül fel. Ez a könyv nem azért marad emlékezetes, mert minden sora azonnal érthető, hanem mert hosszú idővel az olvasás után is dolgozik bennünk.

 

Egy apa hiánya köré épülő világ

A kötet középpontjában az apa áll – vagy inkább az apa hiánya. Már a cím is sokat elárul erről a különös világról. A Fotelapa szó első pillantásra szokatlan, mégis beszédes. Mintha a fotel és az apa eggyé válna, mintha egy hétköznapi tárgy venné át annak az embernek a helyét, aki már nincs jelen.

Ez az ötlet végig meghatározza a kötet hangulatát.

Az apa nem beszél, nem cselekszik, nem jelenik meg hús-vér szereplőként. Ehelyett tárgyakban, emlékekben, mozdulatokban és hiányokban él tovább. Egy üres fotel, egy szoba csendje vagy egy régi használati tárgy sokkal többet mond róla, mint egy hosszú visszaemlékezés.

Ez a megközelítés rendkívül emberi. Hiszen amikor elveszítünk valakit, gyakran valóban nem az arcára emlékezünk először, hanem azokra az apró dolgokra, amelyek hozzá tartoztak: egy székre, egy kabátra, egy illatra vagy egy mozdulatra.

 

A gyász nem egyszeri esemény

A kötet egyik legfontosabb felismerése, hogy a gyász nem lezárható folyamat.

Nem arról szól, hogy egyszer megsiratjuk a szerettünket, majd továbblépünk. A veszteség újra és újra felbukkan a mindennapokban, és minden emlék új jelentést kap.

Ayhan Gökhan versei ezt a lassú, hullámzó gyászmunkát mutatják be.

Nincs drámai kitörés, nincsenek könnyfakasztó jelenetek. A fájdalom inkább csendesen szivárog végig a sorokon.

Talán éppen ezért ennyire hiteles.

 

Kevés szó, óriási súly

A Fotelapa nem hosszú, bőbeszédű versekből áll.

A költő rendkívül takarékosan bánik a szavakkal.

Szinte minden sor mögött több jelentés húzódik meg, mint amennyit első olvasásra észreveszünk. A versek nem magyaráznak, nem vezetnek kézen fogva, hanem gondolkodásra késztetnek.

Ez egyszerre a kötet legnagyobb erőssége és egyben a legnagyobb kihívása.

Aki könnyen befogadható, történetmesélő lírára számít, valószínűleg nehezen talál majd kapaszkodót.

Aki viszont szereti a lassan kibomló, rétegzett költészetet, annak igazi felfedezés lehet ez a könyv.

 

A tárgyak emlékeznek

Nagyon tetszett, hogy a szerző milyen különleges szerepet ad a hétköznapi tárgyaknak.

A fotel, a lakás, a szobák vagy a bútorok nem egyszerű kellékek.

Mindegyik emlékezik.

Mindegyik őriz valamit abból az emberből, aki már nincs jelen.

Ez a tárgyias költészet különleges atmoszférát teremt. Az olvasó szinte látja maga előtt az üres lakást, ahol minden ugyanott van, mégis minden megváltozott.

 

Az identitás keresése

A kötet nem csupán az apa elvesztéséről szól.

Legalább ennyire fontos benne az önazonosság keresése.

Mit jelent az apa hiánya a gyermek számára?

Ki vagyok én nélküle?

Mennyit örököltem belőle?

Mit viszek tovább?

A versek ezekre a kérdésekre sem adnak egyértelmű válaszokat.

Inkább megmutatják a keresés folyamatát.

 

Nem könnyű olvasmány

Érdemes felkészülni arra, hogy a Fotelapa nem az a kötet, amelyet egy délután alatt végigolvasunk.

Sok verset többször is érdemes újraolvasni.

Nem azért, mert bonyolultak lennének, hanem mert rendkívül sűrítettek.

Néha egyetlen kép vagy metafora hosszú percekre megállítja az embert.

Ez azonban nem hiba, hanem tudatos költői eszköz.

 

Ami hiányérzetet hagyott bennem

Bár nagyra értékelem a kötet nyelvi igényességét és mélységét, számomra helyenként túlságosan zárt maradt.

Voltak versek, amelyeknek a képi világa annyira tömör és szimbolikus, hogy nehéz volt közel kerülni hozzájuk.

Időnként hiányzott egy-egy érzelmileg közvetlenebb pillanat, amely még jobban bevonhatta volna az olvasót.

Ez természetesen nem feltétlenül negatívum, inkább a kötet sajátos poétikai világából fakad.

 

Kiknek ajánlom?

A Fotelapa elsősorban azoknak szól,

• akik szeretik a kortárs magyar lírát,
• akik nyitottak a szimbolikus, elmélyült költészetre,
• akik nem riadnak vissza a lassú, gondolkodtató olvasmányoktól,
• valamint azoknak, akik valamilyen formában már megtapasztalták a veszteséget.

Ez nem könnyed verseskötet, hanem olyan könyv, amelyhez megfelelő lelkiállapot szükséges.

 

Összegzés

Ayhan Gökhan Fotelapa című első kötete rendkívül erős bemutatkozás. Egyszerre szól a gyászról, az emlékezésről, az identitás kereséséről és az apa alakjának megőrzéséről egy olyan világban, ahol már csak a tárgyak és az emlékek őrzik a jelenlétét.

A költő különleges nyelvi világot teremt, amely nem mindig könnyen megfejthető, de éppen ettől válik izgalmassá. A hiány nála nem pusztán fájdalom, hanem a költészet alapanyaga, amelyből új jelentések születnek.

A Fotelapa nem egyszerűen egy verseskötet az apáról. Sokkal inkább egy érzékeny, mély emberi utazás a veszteség feldolgozásának útján, amely arra emlékeztet bennünket, hogy szeretteink sokszor nem a szavakban, hanem a hétköznapi tárgyakban, emlékekben és csendekben élnek tovább.

 

Nem könnyű olvasmány, de azok számára, akik szeretik a mély, gondolatébresztő kortárs költészetet, maradandó élményt nyújthat.

Köszönöm a lehetőséget Ayhan Gökhan-nak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!