Olvasni egy mondatot, miközben három gyerek beszél egyszerre – lehetséges?

Igen, olvasok.

Igen, három gyerek mellett.

És nem, nem tudom, hogyan csinálom.

Van úgy, hogy egy mondatot hatszor kezdek újra.

Közben a nagy mesél a suliról, a középső épp fel akarja olvasni a reggeli szalvétájára firkált „kincsestérképet”, a legkisebb pedig csak úgy szeretne sikítani, mert megtalálta a saját lábát.

És én ott ülök, kezemben a könyv, és próbálom követni a történetet – miközben az enyém épp túl közelről zúg a fülembe.

Az olvasás ilyenkor nem élmény.
Túlélés.
Nem azért olvasok, mert van időm.
Azért olvasok, mert muszáj.
Mert ha egyetlen mondatot ki tudok harapni a zajból, akkor az már az enyém.
Akkor ott, abban a pillanatban, én is létezem.

Van, hogy eljutok a bekezdés végéig – és nem emlékszem, hol kezdődött.

Van, hogy becsukom a könyvet, és azt mondom: ma nem megy.

De másnap újra kinyitom.

Nem azért, mert könnyű – hanem mert szükséges.

A könyv nem menekülés.

Kapcsolódás ahhoz a részemhez, aki nem anya, nem háztartásvezető, nem logisztikus.

Csak egy ember, aki szeret mondatokban lélegezni.

És néha – csak néha – sikerül.

Olvasok egy mondatot, amit senki nem szakít félbe.

A gyerekek csendesebbek, a szívem lassabban ver, és valaki ott belül újra rám kacsint:

„Látod? Még itt vagy.”

---

 Kérdés az olvasókhoz:

Te mikor olvastál utoljára úgy, hogy nem kellett négyszer újrakezdeni ugyanazt a mondatot?
És mi volt az a mondat, amit végül sikerült elolvasnod?

David Almond: Csókás nyár – Amikor a valóság és a képzelet kézen fogva sétálnak

David Almond Csókás nyár című regénye egyike azoknak a könyveknek, amelyek finoman, de mélyre hatolnak. Az angol író sajátos, költői hangon írja meg a kamaszkor határmezsgyéjén egyensúlyozó Liam történetét – egy olyan nyarat, amely már sosem ismételhető meg. A kötet nem harsány, nem sokkoló, de szinte láthatatlanul nyit ablakot a veszteség, az átalakulás és a remény témáira.

Liam épp egy komoly családi tragédiát él át, amikor megismerkedik egy különös fiúval, Crystal Fallsszal, aki szinte mitikus figuraként érkezik a történetbe. Crystal más, mint a többiek: csodabogár, kívülálló, de egyben olyan ember, aki kérdéseket tesz fel – nemcsak másoknak, hanem saját magának is. A regényben szép ívben épül ki kettőjük barátsága, és a könyv egyik legnagyobb ereje épp ebben a kapcsolatban rejlik.

Almond varázslatosan vegyíti a valóságot és a képzeletet. Bár sokszor érződik mágikus realizmus a történetben, a regény mégis nagyon is földhözragadt kérdéseket feszeget: hogyan birkózunk meg a gyásszal, mi a barátság lényege, és hogyan fedezzük fel újra önmagunkat, amikor úgy tűnik, minden szétesett?

A Csókás nyár lassú, kontemplatív olvasmány, ami nem igényel látványos fordulatokat. Inkább érzésekkel, hangulatokkal, nyári fényekkel és sötétségekkel dolgozik. Ez a könyv azoknak való, akik szeretik az irodalmat, ami hagy időt a csendre is – és nem félnek attól, ha egy könyv nem ad minden kérdésre választ.

Ajánlom:

• kamaszoknak, akik épp keresik önmagukat,
• felnőtteknek, akik szeretnének visszanézni egy fontos, formáló nyárra,
• és mindenkinek, aki hisz abban, hogy a képzelet néha valóságosabb, mint az, amit a szemünkkel látunk.

Egy könyv, amit nem értettem 20 évesen – és most szíven ütött

Húszévesen elolvastam, mert „illik”.

Mert ott volt a polcomon, sokan beszéltek róla, idéztek belőle, és azt hittem, én is tudni fogom, mit jelent.

Átmentem rajta – de nem ment át rajtam.

Letettem.
Azt mondtam: szép, de hideg. Távoli.

És azt gondoltam: nem rólam szól.

Aztán eltelt több mint tíz év.

Három gyerek.

Sok csend. Sok fáradtság.

Veszteségek, elengedések.

És egyszer csak újra kezembe került. Nem terveztem. Csak ott volt.

Elkezdtem olvasni.

És a mondatok… hirtelen nem kívülről szóltak, hanem belülről.
Nem a világot írták le – hanem engem.
Azt az embert, aki most vagyok. Aki néha nem tudja, hol kezdődik és hol ér véget a saját élete mások életében. Aki figyel, szeret, türelmes akar lenni, de sokszor csak túlélni próbál.
És ez a könyv – most szíven ütött.
Nem hangosan, nem látványosan.
Csak úgy… belül koppant.

Mert most már értem, mit jelent az a mondat, hogy „mások életében is lehetünk elveszve”.
És hogy a női csend sokszor nem gyengeség, hanem túlélési forma.
És azt is, hogy néha nem az a fontos, hogy mindent értsünk – hanem hogy legyen valami, ami elindít bennünk valamit.

Ez a könyv most elindított.

---

 Kérdés az olvasókhoz:

Neked van olyan könyv, ami egykor semmit nem mondott – és most beléd talált?