Az én-idő mítosza és a valóság: tényleg elég egy forró kávé?

 

Az „én-idő” kifejezést ma már mindenki ismeri. Anyaként különösen gyakran halljuk: „Elég pár perc magadra, egy forró kávé, egy kád forró víz, és feltöltődsz.” De vajon tényleg elég ennyi?

Az igazság az, hogy sokszor nem. Egy gyors kávé mellett ott szárad a mosatlan, a telefon pittyeg, a gyerek éppen a másik szobában vitatkozik. Az én-idő nem csak percekben mérhető. Nem attól lesz igazi, hogy kibírok egy csésze kávé erejéig szusszanni, hanem attól, hogy tényleg van időm és lehetőségem kikapcsolni – anélkül, hogy közben fejben listáznám a teendőket.

Az én-idő valójában arról szól, hogy visszataláljak önmagamhoz. Ez lehet egy séta, egy könyv, egy kreatív projekt, egy találkozás barátokkal – bármi, ami feltölt, és ami nem kötődik a „muszáj” szótól terhelt hétköznapokhoz.

És igen, van, hogy csak egy forró kávéra jut idő. Akkor azt is meg kell becsülni. De jó lenne, ha nem állnánk meg itt. Mert az anyaság mellett is jogunk van ahhoz, hogy legyenek hosszabb, valódi szüneteink, amelyek nemcsak túlélhetővé, hanem élvezhetővé is teszik a mindennapokat.

Szóval: a forró kávé jó kezdet. De az én-idő ennél sokkal több. És mi, anyák, igenis megérdemeljük a többet.

Néha tényleg nincs időnk telefonálni

Van egy érzés, amit csak az ért igazán, aki már volt otthon gyesen egy kisgyerekkel. Az a furcsa, szinte ellentmondásos állapot, amikor mindennél jobban vágysz egy kis felnőtt társaságra – de valahogy még sincs lehetőséged rá.

Sokszor hiába próbálnál beszélgetni, egy totyogó mellett még két egymás után következő mondatot sem lehet elmondani. És persze, vannak gyerekek, akik valami titkos érzékelővel rendelkeznek: amint anya kézbe veszi a telefont, azonnal visításba, nyafogásba vagy hangos „anya, anya, anya!” kiabálásba kezdenek.

Aztán eljön a várva várt csend – amikor végre elalszanak. És ekkor jön a döntés: felhívjak valakit, vagy inkább gyorsan összekapjam a lakást, elindítsam a mosást, esetleg csak leüljek öt percre a kanapéra, és élvezzem, hogy most senki nem szól hozzám? Sokszor győz az utóbbi.

Ez nem azt jelenti, hogy ne szeretnénk beszélgetni, vagy hogy ne hiányoznának a barátaink. Csak éppen a napjaink ritmusát egy kisember határozza meg – és néha a legnagyobb luxus nem egy hosszú telefonbeszélgetés, hanem öt perc csend, magunkkal.

Úgy kell a felnőtt társaság, mint egy falat kenyér

Akármennyire is imádjuk a babánkat, az otthonlét egy ponton túl egyszerűen kevés. Ez nem hálátlanság, nem szeretetlenség – hanem annak a nagyon is emberi igénynek a jele, hogy szükségünk van más felnőttekre.

Sokan, akik nap mint nap bejárnak dolgozni, és folyamatosan kapcsolatban vannak más emberekkel, talán sosem tapasztalták meg, milyen az, amikor a nap 24 órájában a legkomolyabb beszélgetésed témája az, hogy „Hol a maci?” vagy „Hová gurult a labda?”. Ők gyakran nem értik, miért lógnak annyira a játszótereken az anyukák, miért szerveznek találkozókat a baba-mama klubokban, vagy miért pörögnek annyit a közösségi oldalakon.

De a helyzet egyszerű: társas lények vagyunk. Ahogy a testednek kell a víz és az étel, a lelkednek úgy kell a kapcsolódás. A beszélgetés, a nevetés, a másik ember története. És bár a babánkkal töltött idő pótolhatatlan, ő még nem tudja átvenni a legjobb barátnő vagy a kolléganő szerepét egy jóízű beszélgetésben.

Nem véletlen, hogy a játszótéri padokon, kávézókban vagy a neten szövődnek a legerősebb „anyabarátságok”. Ezek nemcsak a közös élethelyzet miatt fontosak, hanem azért is, mert a felnőtt társaság az egyik legjobb ellenszere az anyai bezártságnak.