Anna Godbersen: Luxe Girl 2. – Pletykák *** Fényűzés, selyem és csalódások egy bálterem tükrében

Vannak könyvek, amelyek nem a cselekménnyel, hanem a világukkal hódítanak meg.

És vannak olyanok, amelyek már az első oldalon elhitetik velünk: itt most minden titokzatos lesz, minden ruha alá rejtezik egy gondolat, és minden mosoly mögött ott lapul egy szúrásra kész tőr.

A Luxe Girl 2. – Pletykák valahol ezen a határvonalon mozgott számomra – de ezúttal kevesebb élményt adott, mint amennyit ígért.

A történet középpontjában továbbra is a 19. századi Manhattan társasági elitje áll – azok a fiatalok, akik az ártás és vonzerő határmezsgyéjén egyensúlyoznak nap mint nap.

A főbb szereplők ismerősek már az első részből:

– Diana, a Holland család utolsó reménysége,

- Henry, a jóképű, de szétszórt örökös,

– Lina, a törtető szolgálólányból lett úrilány,

– és persze Penelope, a hideg számító, akiben egyszerre él a féltékenység és az ambíció.

 

És a díszlet újra ugyanaz: estélyek, titkos levelek, suttogó ajkak, leselkedő szolgálók, és egy társadalom, ahol a pletyka valóban a legértékesebb valuta.

 

A regény hangulata továbbra is finoman nosztalgikus, és ha valaki szereti az 1800-as évek végének társadalmi szokásait, ruháit, viszonyrendszereit – annak ez is egy csemege lehet.

De számomra ezúttal túlságosan lassan csordogált a történet.

A közel 400 oldalból az igazi események az utolsó 15-20 oldalra sűrűsödnek, és a nagy csavar helyett inkább csak helyben járást éreztem.

A legnagyobb csalódás viszont az volt, hogy a könyv végére beékeltek még 30 oldalt más könyvek ajánlóival – amik megtévesztően úgy tűnnek, mintha a regény részei lennének.

Ez nem csak technikai részlet – hanem az élménybe való belenyúlás.

Én személy szerint úgy éreztem: elvették tőlem a történet lezárásának lehetőségét.

 

És mégis:nem tudom azt mondani, hogy rossz könyv volt. 

Mert van benne valami finom, elegáns lüktetés.

Mert a szereplők – bármennyire is időnként sablonosak – tudnak érzéseket kiváltani.

Mert a stílus szép. Mert a világ gazdag. Mert a korhűség igényes.

És mert van az a nyári délután, amikor épp valami ilyesmit szeretne olvasni az ember: csipkét, ármányt, titkos szerelmet – és egy világot, ahol a nőknek sokkal több belső erejük volt, mint amit a kor megengedett nekik.

 

Ez a könyv nem váltotta meg a világot – és nem is váltja meg a sorozatot.

De egy utazás volt egy időbe, amikor a hallgatás is beszéd volt,

és amikor a valódi hatalom nem a pénz, hanem az információ volt.

 

Ajánlom annak, aki már ismeri az első részt – és tudja, mit várhat tőle.

És annak is, aki szeretné, ha egy regény nem elsodorja, csak elkíséri egy napra.

Anna Godbersen: Luxe Girl – csillogás, titkok, és egy lassú regény ritmusa

Vannak könyvek, amik már az első pillantásra ígérnek valamit.

A borító csillog. A cím elegáns. A leírásban pedig ott a varázsige:

19. századi New York, bálok, ármány, szerelem és társadalmi csapdák.

Pont az a világ, amit mindig is szerettem.

Jane Austen utáni korszak – csipkével, fűzővel, és a díszletek mögött rejlő feszültséggel.

Ahol egy nő sorsa néha egyetlen pillantáson múlik – vagy egy olyan döntésen, amit nem is ő hoz meg.

 

Ezért vettem kezembe Anna Godbersen Luxe Girl című regényét.

És ezért is maradt bennem utána kettős érzés.

---

A történet középpontjában Elizabeth Holland áll – New York egyik legfényesebb ifjú hölgyeként ismert karakter, akinek élete kívülről tündérmese.

De a felszín alatt minden más: a család anyagi csőd szélén áll, és az egyetlen kiút egy nem kívánt házasság egy botrányhős férfival.

Mindeközben Elizabeth másba szerelmes – miközben Henry, a vőlegény, a húgát udvarolja…

És ez még csak a kezdet.

A nyitómondat egy temetést ír le – és ezzel rögtön megteremti a történet alaphangját: valami tragikus történik ebben a csillogó világban.

 

A könyv stílusa díszes, lassú, nagyon atmoszférikus.

A korabeli világ ábrázolása lenyűgöző, a részletek hitelesek, a szereplők között finoman szövődnek az érdekek és érzelmek hálói.

De talán pont ez az, ami miatt sokszor úgy éreztem: több ígéretet kaptam, mint élményt.

 

A majd’ 500 oldalnyi terjedelem alapján azt vártam, hogy eseménydús, fordulatos történet fog elragadni – és ehelyett inkább egy lassan bontakozó társadalmi drámát kaptam.

Olyat, ahol sokkal inkább a hangulat, a ki nem mondott feszültségek és a belső dilemmák dominálnak, mint a tényleges történések.

Nem mondom, hogy csalódtam – inkább csak mást vártam.

Aki pörgős, sodró ritmusú, meglepetésekkel teli történetet keres, annak ez a regény talán kevés lesz.

De aki szereti az idő lassú folyását, az árnyalt jellemeket, és a múlt kor etikettjén belül feszülő emberi viszonyokat, annak sokat adhat.

Személy szerint örülök, hogy elolvastam – mert a hangulat ott maradt bennem.

És mert idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: ez nem egy bálban pergő történet – ez egy lassan, méltósággal leomló falfestmény, amely mögött ott rejlik a szabadság, a félelem, az önazonosság keresése.

Az „ártatlanság kora” itt valóban nem ártatlan.

És ha időt adsz neki, a Luxe Girl sem csak díszlet marad – hanem tükör is lehet.

Anna Godbersen – aki megtanította, hogy a csillogásnak mindig ára van

Van valami különösen vonzó a régmúlt idők New Yorkjában.

Abban a világban, ahol a fűzők szorosabbra voltak húzva, mint a titkok,

és ahol egy női pillantás vagy egy férfi döntés egész családokat emelhetett fel vagy dönthetett romba.

Anna Godbersen pontosan ezt a világot idézi meg The Luxe című sorozatában –

és teszi ezt olyan magabiztos, fiatalos hangon, mintha ő maga is akkor élt volna.

---

Godbersen huszonévesen írta meg első könyvét, mégis olyan érzékenységgel és részletességgel idézte meg az 1899-es New York elitjét, mintha a viktoriánus korba született volna.
Ahelyett, hogy a mai gimis életet írta volna meg, ahol a „ciki” vagy a „DM-ben küldött üzenet” a konfliktus forrása, visszalépett több mint száz évet – egy olyan korszakba, ahol a botrány egy balul sikerült bálon dőlt el, és a látszat sokkal fontosabb volt, mint az igazság.

Ez a választás nem véletlen.
Ahogy ő maga is mondta: „A valódi luxusról akartam írni – arról, ami a mai korban már elérhetetlen.”

---

De Anna nemcsak álmodott egy korszakot – utána is járt.
Hónapokat töltött kutatással:
– hogyan beszéltek a XIX. század végén,
– mit jelentett akkor az illem,
– hogyan öltözködtek,
– hogyan írtak levelet,
– és mitől számított valaki botrányhősnek vagy példaképnek.

A hitelességért cserébe lemondott a modern nyelvről, a szlengről, és a mai világ reflexeinek könnyebb útjáról – és ezzel megalkotta azt a nosztalgikus, romantikus, mégis drámai világot, ami annyi tinédzsert és felnőttet is megfogott.

Egy világot, ami ma már csak a könyvek lapjain létezik, mégis annyira valósnak hat, mintha a szereplők azonnal kiléphetnének egy selyemfüggöny mögül.

---

És hogy ő maga kire hasonlít leginkább a könyvből?
Saját bevallása szerint Linára és Dianára, a történet két erős, mégis nagyon különböző nőalakjára.
És persze, hogy Henry lenne a választottja – hiszen őt azokról a fiúkról mintázta, akik tetszettek neki a gimiben.
Így lesz a történetből nemcsak regény, hanem önismereti tükör, az író számára is.

---

Anna Godbersen stílusa valami ritkán megtalálható egyensúly:
 fiatal, de nem felületes
 részletgazdag, de nem túlírt
 romantikus, de nem szirupos
 történelmi, de nem poros

Ő az az írónő, aki képes arra, hogy egy bálterem sarkában állva feszültséget teremtsen –
csak egy félrebillentett kalappal, egy elsuttogott szóval vagy egy eltűnt gyűrűvel.

És ha egyszer elmerültél ebben a világban, utána másként nézel a ma csillogására is.

Mert ő megmutatja:
a múlt nemcsak díszlet, hanem tükör is.