Egy könyv, amit nem értettem 20 évesen – és most szíven ütött

Húszévesen elolvastam, mert „illik”.

Mert ott volt a polcomon, sokan beszéltek róla, idéztek belőle, és azt hittem, én is tudni fogom, mit jelent.

Átmentem rajta – de nem ment át rajtam.

Letettem.
Azt mondtam: szép, de hideg. Távoli.

És azt gondoltam: nem rólam szól.

Aztán eltelt több mint tíz év.

Három gyerek.

Sok csend. Sok fáradtság.

Veszteségek, elengedések.

És egyszer csak újra kezembe került. Nem terveztem. Csak ott volt.

Elkezdtem olvasni.

És a mondatok… hirtelen nem kívülről szóltak, hanem belülről.
Nem a világot írták le – hanem engem.
Azt az embert, aki most vagyok. Aki néha nem tudja, hol kezdődik és hol ér véget a saját élete mások életében. Aki figyel, szeret, türelmes akar lenni, de sokszor csak túlélni próbál.
És ez a könyv – most szíven ütött.
Nem hangosan, nem látványosan.
Csak úgy… belül koppant.

Mert most már értem, mit jelent az a mondat, hogy „mások életében is lehetünk elveszve”.
És hogy a női csend sokszor nem gyengeség, hanem túlélési forma.
És azt is, hogy néha nem az a fontos, hogy mindent értsünk – hanem hogy legyen valami, ami elindít bennünk valamit.

Ez a könyv most elindított.

---

 Kérdés az olvasókhoz:

Neked van olyan könyv, ami egykor semmit nem mondott – és most beléd talált?

Mi lesz velem 2026-ban?

Néha lefőzöm a kávét, leülök egy percre, és megpróbálom elképzelni.

2026 szeptembere.
A nagyfiam másodikos lesz. A középső nagycsoportos. A kislányom a bölcsit kezdi.
És én?
Nem tudom.
Ez az, amitől néha összeszorul a torkom.

Hat év itthon. Hat év apró kezek, kis zoknik, ringatások, esti mesék és végtelen újrakezdések között. Ebben az időben minden percet odaadtam. És most először merem megkérdezni:
Mi van, ha végre visszakapok valamit ebből az időből – magamra?

De nincs hová visszamenni.
Nincs korábbi munkahely.
Nincs pontos terv.
Csak ez a halvány vágy bennem: valamit újraépíteni. Valahová tartozni. Úgy, hogy közben nem tűnök el újra.

Azt szeretném, hogy 2026-ban legyen egy helyem. Nem feltétlenül egy irodában vagy cégnél. Lehet, hogy az a hely ez a blog. Lehet, hogy egy csendes asztal, ahol írhatok. Lehet, hogy egy új tanfolyam, vagy egy lassan formálódó hivatás. Nem tudom.
De azt tudom, hogy szeretnék alkotni.

Szeretnék kapcsolódni.

Szeretnék emlékezni, ki voltam, és kitalálni, ki lehetek.

És közben félek is. Hogy elkéstem. Hogy nem leszek elég. Hogy a világ már nélkülem haladt tovább.
De aztán eszembe jut:
Ha három gyerek mellett megtanultam éjjel altatni, nappal figyelni, újra és újra felállni, akkor talán ezt is megtanulom.
Talán nem is új élet kell. Csak visszatalálás ahhoz, aki most lettem.

---

 Kérdés az olvasókhoz:

Te mit képzelsz el magadnak 2026-ra?
Van benned is bizonytalanság? Vagy már formálódik benned valami új?

Kilépek a csendből – egy anya újrakezdése könyvekkel, hímzéssel és reménnyel

„Nem tudtam, hogy amikor anya leszek, 

egy darabig magam is eltűnök. 

Most tanulom újra összeszedni azt, aki voltam

 – és hozzáadni, aki lettem.”

2019 februárja óta vagyok itthon. Akkor még nem tudtam, hogy ez a pár hónapos otthonlét három gyermekkel, kiszámíthatatlan érzelmekkel és egy idő után egyfajta némasággal fog járni.

Ma három gyermekem van: egy hatéves kisfiú, aki szeptembertől elsős lesz. Egy négyéves, aki épp a kisgyermekkor legzabolátlanabb időszakában van. És egy kilenc hónapos kislány, aki most tanul mászni, és gyakran akkor nevet, amikor én épp sírni tudnék.

Férjnél vagyok. Szerető családban élek, mégis gyakran érzem magam nagyon egyedül. A családom messze van. Barátaim nincsenek. A beszélgetéseim nagy része a gyermekeim "mi ez?", "miért?" és "anyaaaa!" kérdései körül forog. Felnőtt hangokra, mondatokra, gondolatokra is vágyom.

Ezért írok most.

Ezért indítottam el ezt a blogot.

---

Szeretek olvasni. Mindig is szerettem. A könyvek olyan világokat nyitnak meg, ahol újra önmagam lehetek – nem csak “anya”, nem csak “még egy adag püré” vagy “hány perc még az esti mese?”. Egy-egy regény visszahozza azt az embert, aki korábban voltam, vagy épp segít megtalálni azt, aki lenni szeretnék.

Szeretek hímezni. Van benne valami gyógyító. Amikor a tű újra meg újra átfúrja a vásznat, mintha minden öltéssel visszavarrnék valamit a saját életemből is. Egy kis türelmet. Egy kis szépséget. Egy kis kontrollt a káoszban.

---

2026 szeptemberében a gyerekeim már mind "valahová mennek" majd. Az egyik már másodikos lesz, a másik nagycsoportos, a legkisebb pedig bölcsődés. Én pedig... nem tudom, hova fogok menni.

Nincs hova visszamennem. Nincs munkám. Nincs rutinom, amihez visszatérhetnék. Ez a blog talán nem csak emlék lesz arról, ki vagyok – hanem híd ahhoz, aki még lehetek.

Ezért indítom ezt a blogot. Ez az én első, félénk lépésem kifelé – feléd. Talán valaki olvassa majd, és ráismer magára benne. Talán lesz, aki visszaír. Talán nem. De nekem már az is számít, hogy elkezdtem.

Olvasni mindig szerettem. Hímezni is. Ezek kapcsolnak ki – ezekben csend van, ritmus, figyelem. Talán ez a blog is ilyen lesz. Egy kis csendes hely, ahol végre megint mondatokban gondolkodom, nem csak teendőkben. Egy kis sarok, ahol újra én lehetek – anya is, de nem csak az.

Köszönöm, ha itt vagy.
Leülsz mellém a kanapéra?

---

Ha te is érezted már azt, hogy bár szeretsz anya lenni, valahol mégis elvesztél egy kicsit, akkor talán ez a blog neked is szól. Itt könyvekről fogok írni. Arról, hogy mit adnak, mikor olvasom őket, mikor nincs időm, de mégis szükségem van rájuk. És néha arról is, hogy milyen csendben lenni – vagy kilépni belőle.

Ha csak egy ember elolvassa, és azt gondolja, "nem vagyok egyedül", akkor már megérte.

---

 Zárás / Hívás az olvasóhoz:

Írj, ha magadra ismertél. Írj, ha te is újrakezdésre készülsz. Vagy csak olvass csendben. Én itt leszek.