🎂 40 éves lettem én – meglepetés játék! 🎂

Negyvenéves lettem.

Kimondani és leírni is furcsa egy kicsit. 😊 Egy ilyen kerek születésnap óhatatlanul arra készteti az embert, hogy visszanézzen: mi minden történt az elmúlt években, mennyi minden változott, milyen álmok teljesültek, és mennyi olyan fordulatot hozott az élet, amelyre korábban egyáltalán nem számítottunk.

A születésnapom alkalmából arra gondoltam, hogy nemcsak én szeretnék ajándékot kapni, hanem én is szeretnék megajándékozni valakit közületek. ❤️

Természetesen mi mással, mint könyvekkel? 📚

 

📚 Miért éppen ezek a könyvek?

A nyereményjáték könyvei számomra egy régi olvasmányélményhez és egy kedves emlékhez kapcsolódnak.

Fábián Janka Emma szerelme című könyvét nagyon régóta szerettem volna elolvasni. Végül 2013 karácsonyán az egyik barátnőmtől ezt a könyvet kaptam ajándékba.

Nagyon örültem neki. ❤️

Nem is vártam sokáig az olvasással: szinte pillanatok alatt végigolvastam. Emma története nagy hatással volt rám, és azok közé az olvasmányélményeim közé került, amelyekre ennyi év elteltével is emlékszem.

Talán éppen ezért érzem úgy, hogy ennek a mostani, számomra különleges születésnapi játéknak éppen ez a három könyv lehet a megfelelő nyereménye.

 

🎁 A nyeremény:

📖 Fábián Janka: Emma szerelme

📖 Fábián Janka: Emma fiai

📖 Fábián Janka: Emma lánya

A három könyvet egyben szeretném továbbadni, vagyis a játék végén egy szerencsés nyertes mindhárom kötetet megkapja. 📚❤️

 

❤️ És most jöjjön a kihívás!

Ha már számomra is egy könyvhöz kapcsolódó emlék adta ennek a játéknak az ötletét, arra vagyok kíváncsi, nektek van-e hasonló történetetek.

Írd meg hozzászólásban, melyik az a könyv, amelyhez egy számodra különösen kedves vagy meghatározó emlék kapcsolódik!

Mikor olvastad? Kitől kaptad? Egy különleges időszakot idéz fel benned? Esetleg valaki ajánlotta neked, és végül egészen mást adott, mint amire számítottál?

Nem kell hosszú történetet írnod – néhány mondatnak is nagyon fogok örülni. 😊

 

🗓️ Meddig tart a játék?

🎈 A játék kezdete: 2026. szeptember 16. (szerda) 09:16.

A nyereményjáték felhívása egy időben jelenik meg a Történetek a nappali sarkából Facebook- és Instagram-oldalán, és mindkét felületen lehet jelentkezni.

⏰ A játék zárása: 2026. szeptember 30. (szerda) 21:00.

🎉 Sorsolás: 2026. szeptember 30. (szerda) 21:30.

A játékban a 2026. szeptember 16. 09:16 és szeptember 30. 21:00 között beérkezett érvényes jelentkezések vesznek részt.

 

🎟️ Hogyan történik a sorsolás?

Minden érvényesen jelentkezőnek egy sorszámot adok.

A Facebookon és az Instagramon érkezett jelentkezéseket egy közös listába gyűjtöm.

Egy ember = egy sorszám.

Ha valaki Facebookon és Instagramon is hozzászól a játékhoz, akkor sem kap két sorszámot, hanem egyetlen résztvevőként, egy sorszámmal kerül be a sorsolásba.

A játék lezárása után a kiosztott sorszámok közül véletlenszerűen kisorsolok egyet.

A kihúzott sorszám tulajdonosa nyeri meg mindhárom Fábián Janka-kötetet. 🎁📚

A nyertes nevét a sorsolást követően a Történetek a nappali sarkából Facebook- és Instagram-oldalán is közzéteszem.

 

📦 A nyeremény átvétele

A nyeremény postázását én vállalom, magyarországi címre.

A sorsolást követően én veszem fel a kapcsolatot a nyertessel privát üzenetben, és egyeztetjük a nyeremény postázásához szükséges adatokat.

A nyertesnek tehát nem kell külön jelentkeznie nálam – én fogom megkeresni. ❤️

 

ℹ️ Fontos tudnivaló

A nyereményjátékot saját magam szervezem és finanszírozom, azt semmilyen cég, kiadó vagy szerző nem támogatja.

A játék nem a Facebook vagy az Instagram támogatásával, jóváhagyásával vagy szervezésében zajlik, és semmilyen módon nem kapcsolódik hozzájuk.

A nyereményként felajánlott könyveket nem kiadótól vagy írótól kaptam a nyereményjáték céljára. A játék Fábián Jankától és a könyvek kiadójától független.

---

 

Negyven év alatt rengeteg történetet gyűjt össze az ember. Vannak közöttük vidámak, nehezek, meghatóak és olyanok is, amelyekről húszévesen még elképzelni sem tudta volna, hogy egyszer az élete részei lesznek.

És közben ott vannak a könyvek is, amelyek végigkísérnek bennünket életünk különböző időszakain.

Az Emma szerelme nekem egy picit mindig 2013 karácsonyát is jelenti majd.

Most pedig szeretném, ha ez a három könyv valaki más polcára kerülne, és talán egyszer neki is egy kedves emléket jelentene. ❤️

 

Köszönöm, hogy itt vagytok, olvastok, és velem ünneplitek a 40. születésnapomat! 🎂🥂

 

Sok szeretettel és sok szerencsét kívánok mindenkinek! 🍀📚

 

Niki

40 éves lettem – és nem egészen ott tartok, ahol húszévesen elképzeltem

Van valami különös egy kerek születésnapban. Mintha az ember egy pillanatra megállna, hátranézne az eddig megtett útra, majd óvatosan előre is pillantana. Ma én is ezt tettem.

 

Ma negyvenéves lettem.

 

Kimondani furcsa. Őszintén szólva nem érzem magam negyvennek. Fejben talán még mindig harminc körül járok, és néha meglepődöm, amikor rájövök, hogy már ennyi év van mögöttem.

Fiatalabb koromban egészen másképp képzeltem ezt a kort.

A húszas éveimben biztos voltam benne, hogy nem lesznek gyerekeim. Azt hittem, rengeteget fogok dolgozni, karriert építek, sikeres leszek a szakmámban, és az életem elsősorban a munkáról fog szólni. Úgy gondoltam, negyvenévesen már pontosan tudni fogom, ki vagyok, mit értem el, és minden a helyére kerül.

Az élet azonban ritkán kérdezi meg, milyen terveink vannak.

Az én utam egészen más irányt vett.

Három csodálatos gyermek édesanyja lettem. Éveken át az ő mindennapjaik körül forgott az életem. Voltak álmatlan éjszakák, első mosolyok, első lépések, óvodakezdések, iskolatáskák, betegségek, ölelések és ezernyi apró pillanat, amelyek akkor természetesnek tűntek, de ma már tudom, hogy ezek alkotják az élet legfontosabb emlékeit.

 

Ha húszéves önmagam találkozna a mostanival, valószínűleg nagyon meglepődne.

Talán meg is kérdezné:

– Te tényleg boldog vagy így?

 

És őszintén szólva nem tudnám egyetlen szóval megválaszolni.

 

Mert igen, boldog vagyok. De közben azt is érzem, hogy még hiányzik valami.

 

Sokáig azt hittem, ezt a hiányérzetet nem szabad kimondani. Hiszen három egészséges gyermekem van, szerető családom, olyan emberek vesznek körül, akik fontosak nekem. Miért érezném azt, hogy valami mégsem teljes?

Aztán rájöttem, hogy a kettő nem zárja ki egymást.

Lehet valaki hálás azért, amije van, miközben vágyik valamire, ami még nincs jelen az életében.

Talán ez a "valami" nem is kézzelfogható.

Lehet, hogy nem egy tárgy, nem egy diploma, nem egy új munkahely.

Talán inkább az az érzés, hogy ismét kibontakozhatok. Hogy újra építhetek valamit, ami rólam is szól.

Az elmúlt években rengeteget adtam másoknak.

Anyaként természetes, hogy a gyerekeink kerülnek az első helyre. A napjainkat az ő igényeik, örömeik, problémáik és fejlődésük tölti ki. És ez így van rendjén.

De valahol közben mi magunk is változunk.

Észrevétlenül.

Mire felnézünk, már nem ugyanazok vagyunk, akik húszévesen voltunk.

És talán éppen negyvenévesen kezdjük újra feltenni magunknak a kérdést:

 

Ki vagyok én a gyerekeken, a családon, a hétköznapokon túl?

Az elmúlt hónapokban újra egyetemre mentem. Állást keresek. Építem a blogomat, amely az évek során sokkal több lett számomra, mint egy egyszerű hobbi. Megismertem rengeteg írót, könyvet, történetet és embert.

Lehet, hogy ezek mind apró lépések.

De talán éppen ezek vezetnek ahhoz az úthoz, amelyet most kell bejárnom.

Sokszor azt hisszük, hogy negyvenévesen már mindennek készen kell lennie.

Pedig miért kellene?

Ki mondta, hogy negyven után már nem lehet új dolgokat tanulni? Hogy nem lehet pályát módosítani, új álmokat találni, vagy egyszerűen csak újra felfedezni önmagunkat?

Talán a negyven nem egy lezárt fejezet.

Talán inkább egy új könyv első oldala.

Egy olyan könyvé, amelyet már sokkal bölcsebben írunk, mint húszévesen.

Ma már tudom, hogy a siker nem mindig azt jelenti, amit fiatalon gondoltam.

Régen azt hittem, a siker a karrier, az előléptetés vagy egy jól csengő munkakör.

Ma már azt is sikernek érzem, amikor valamelyik blogbejegyzésem megérint valakit. Amikor egy író azt írja, hogy meghatotta az értékelésem. Amikor a gyerekeim odabújnak hozzám egy nehéz nap végén.

És mégis...

Valahol mélyen érzem, hogy előttem még van egy fontos feladat.

Nem tudom pontosan, mi az.

Talán egy munka, amelyben újra kiteljesedhetek.

Talán egy könyv, amit egyszer megírok.

Talán csak az, hogy végre én is ugyanannyi figyelmet fordítsak magamra, mint eddig mindenki másra.

Ma negyvenéves lettem.

Nem vagyok ott, ahol húszévesen elképzeltem.

De lehet, hogy ott vagyok, ahol most lennem kell.

És ha valamit megtanultam az elmúlt negyven évben, akkor az talán éppen ez:

Az élet nem mindig arra visz, amerre elindulunk.

Néha egészen más utat választ helyettünk.

És csak évekkel később vesszük észre, hogy talán ez volt a jobbik út.

Nem tudom, mit hoz a következő tíz év.

De azt szeretném, hogy amikor majd ötvenévesen visszaolvasom ezeket a sorokat, mosolyogva gondoljak erre a napra.

Arra a napra, amikor negyvenévesen először mertem kimondani: még nem értem oda, ahová szeretnék… de még mindig úton vagyok. ❤️

 

Abby Winter: Veszélyes kockázat

 

Abby Winter: Veszélyes kockázat – Amikor a legnagyobb nyereséghez a legnagyobb kockázat vezet

 

Vannak könyvek, amelyek már az első oldalon magukkal ragadnak, és olyanok is, amelyeknek idő kell, hogy kibontakozzanak. Abby Winter Veszélyes kockázat című regénye egyértelműen az első kategóriába tartozik. Már az első fejezetekben éreztem, hogy ez az a fajta történet lesz, amelyet nehéz lesz letenni. Pörgős, humoros, szenvedélyes és tele van olyan fordulatokkal, amelyek folyamatosan fenntartják az olvasó kíváncsiságát.

A történet első pillantásra egy klasszikus romantikus alaphelyzetre épül: két teljesen különböző ember találkozik, akik látszólag semmiben sem hasonlítanak egymásra. A regény azonban hamar megmutatja, hogy ennél jóval többről van szó. Abby Winter nem csupán egy romantikus történetet mesél el, hanem két sérült, mégis erős ember útját követi végig, akiknek meg kell tanulniuk bízni egymásban és önmagukban is.

A két főszereplő karaktere remekül kiegészíti egymást.

Colin A. Roberts első pillantásra tipikus milliárdos playboynak tűnik. Jóképű, sikeres, magabiztos, és láthatóan semmit sem vesz komolyan. Élvezi a luxust, a nőket, a bulikat, és úgy tűnik, valóban nagykanállal falja az életet. Könnyű lenne őt beskatulyázni az elkényeztetett, felszínes férfi szerepébe, de Abby Winter ennél sokkal árnyaltabb karaktert alkotott.

Ahogy egyre jobban megismerjük Colint, fokozatosan lehullanak róla a rétegek. Kiderül, hogy a magabiztosság mögött múltbéli sebek, veszteségek és olyan döntések húzódnak meg, amelyek jelentősen formálták a személyiségét. Bár volt néhány pillanat, amikor legszívesebben jól megráztam volna, később minden cselekedete új megvilágításba került. Ez számomra mindig egy jól felépített karakter ismérve.

Emma Clark ezzel szemben teljesen más világot képvisel. Orvosként nap mint nap emberek életéért küzd, felelősségteljes, céltudatos és rendkívül intelligens nő. Nem keresi a kalandot, nem vágyik csillogó életre, egyszerűen csak szeretné jól végezni a munkáját és egy kis nyugalmat találni a mindennapok után.

Éppen ezért működik ennyire jól a kettőjük közötti dinamika.

Emma nem omlik össze Colin első mosolyától, nem hagyja magát könnyen elcsábítani, és pontosan ettől válik hitelessé a kapcsolatuk. Colin pedig először találkozik olyan nővel, akit nem lehet néhány jól megválasztott mondattal meghódítani.

A regény egyik legnagyobb erőssége számomra a stílusa volt.

Abby Winter nem veszteget hosszú oldalakat a szereplők vagy a helyszínek bemutatására. A történet szinte azonnal elindul, és folyamatosan halad előre. Nincsenek üresjáratok, felesleges kitérők vagy túlmagyarázott jelenetek. Az események természetesen követik egymást, miközben mindig történik valami, ami arra ösztönzi az olvasót, hogy még egy fejezetet elolvasson.

Különösen szerettem a humorát.

A szereplők közötti szóváltások könnyedek, szellemesek és nagyon természetesek. Nem erőltetett poénokról van szó, hanem olyan párbeszédekről, amelyek valóban életet visznek a történetbe. Ezek a jelenetek remekül ellensúlyozzák a komolyabb témákat és az érzelmileg megterhelő részeket.

A romantikus szál is jól működik.

Nem egyik pillanatról a másikra lesznek szerelmesek, hanem fokozatosan épül fel közöttük a bizalom és a vonzalom. A szerző ügyesen adagolja a feszültséget, így a kapcsolatuk végig hiteles marad. A szenvedélyes jelenetek sem öncélúak, hanem természetes részei a karakterek fejlődésének.

A történet azonban nem csupán romantikából áll.

Titkok, múltbéli sérülések, váratlan fordulatok és komoly érzelmi dilemmák is helyet kapnak benne. Többször is azt hittem, hogy tudom, merre halad a történet, aztán Abby Winter sikeresen meglepett egy-egy újabb csavarral. Ez különösen tetszett, mert így végig fennmaradt az izgalom.

A könyv másik nagy erőssége, hogy könnyed hangvétele ellenére komoly kérdéseket is felvet. Mennyire határozza meg a múlt a jelenünket? Lehet-e valóban megváltozni? El tudjuk-e hinni, hogy szerethetők vagyunk, ha hosszú ideig ennek az ellenkezőjét tapasztaltuk?

A regény ezekre nem kész válaszokat ad, hanem hagyja, hogy az olvasó együtt élje át a szereplőkkel ezt az érzelmi utazást.

Nagyon tetszett az is, hogy Emma karaktere nem szorul háttérbe Colin mellett. Erős női főszereplőt kapunk, aki saját célokkal, saját értékrenddel és saját problémákkal rendelkezik. Nem azért létezik a történetben, hogy a férfi karaktert támogassa, hanem önálló személyiségként fejlődik végig a regény során.

A könyv terjedelme is kellemes. Egy-két nap alatt könnyedén kiolvasható, mégis tartalmas élményt nyújt. Nyári olvasmánynak különösen jó választás, hiszen egyszerre romantikus, izgalmas és szórakoztató.

A Veszélyes kockázat számomra igazi kikapcsolódást jelentett. Olyan történet, amely egyszerre mosolyogtat meg, késztet izgulásra és időnként még meg is érint érzelmileg. Abby Winter ismét bebizonyította, hogy remek érzékkel alkot szerethető karaktereket és gördülékeny, filmszerű történeteket.

Ha szereted a modern romantikus regényeket, amelyekben nemcsak a szerelem, hanem a humor, a szenvedély, a karakterfejlődés és a váratlan fordulatok is fontos szerepet kapnak, akkor ezt a könyvet bátran ajánlom.

 

A Veszélyes kockázat egy lendületes, érzelmekkel teli romantikus regény, amely könnyed stílusa mögött komolyabb témákat is érint. Colin és Emma története arra emlékeztet, hogy néha a legnagyobb kockázatot kell vállalnunk ahhoz, hogy megtaláljuk azt, ami igazán fontos. Egy szórakoztató, gyorsan olvasható és szerethető történet, amely méltán került a kedvenceim közé.

Köszönöm a lehetőséget Abby Winternek!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

 

Murinai Angéla: Tűbe fűzött életek

 

Murinai Angéla: Tűbe fűzött életek – Amikor a múlt minden öltése a jelenünket formálja

 

Vannak regények, amelyek egyetlen történetet mesélnek el, és vannak olyanok, amelyek egész életeket szőnek össze. Murinai Angéla Tűbe fűzött életek című regénye az utóbbiak közé tartozik. Ez a könyv nem csupán egy többgenerációs családregény, hanem egy finoman kidolgozott, mély érzelmi és történelmi utazás, amely a 20. század első felének Magyarországára és Erdélyébe kalauzolja az olvasót. Egyszerre szól a női sorsokról, a családról, a szerelemről, az önfeláldozásról, a generációkon át öröklődő mintákról és arról a csendes erőről, amely a legnehezebb időkben is képes megtartani az embert.

Már a könyv címe is gyönyörű és rendkívül beszédes. A Tűbe fűzött életek első pillantásra a kézimunkára, a hímzésre utal, ám néhány fejezet után világossá válik, hogy ennél sokkal többről van szó. A tű és a cérna a női élet metaforájává válik. A fonal egyszerre jelent kötöttséget és alkotást, fájdalmat és reményt, múltat és jövőt. Minden öltés egy döntés, minden csomó egy elhallgatott történet, minden elszakadt szál egy elveszett álom.

A regény két generáció történetét követi végig, miközben különböző társadalmi rétegekben élő családok mindennapjaiba enged betekintést. Anyák, lányok, férjek, apák és gyermekek sorsa fonódik össze úgy, hogy egyik történet sem önmagában létezik. Ahogyan a hímzésben sem lehet egyetlen öltést kiragadni a mintából, úgy itt is minden döntés hatással van a következő generáció életére.

A történet egyik legnagyobb erőssége, hogy nincsenek benne klasszikus értelemben vett gonosz szereplők. Ez számomra különösen hitelessé tette az egész regényt. Senki sem akar rosszat. Mindenki szeretne helyesen dönteni, biztonságot nyújtani, megóvni a szeretteit. Az apa úgy hiszi, hogy egy tisztességes férj mellett lesz boldog a lánya. Az anya úgy gondolja, hogy egy nő számára a család jelenti az egyetlen járható utat. A férj azt hiszi, hogy akkor tesz jót, ha minden terhet levesz a felesége válláról – miközben észre sem veszi, hogy ezzel elveszi tőle az önállóságát is.

Pont ettől válik ennyire fájdalmassá ez a történet.

A regény arra emlékeztet, hogy sokszor nem a rosszindulat okozza a legmélyebb sebeket, hanem a szeretetnek hitt korlátozás, a jó szándékból meghozott rossz döntések és azok a társadalmi szabályok, amelyeket senki sem mert megkérdőjelezni.

A női szerepek ábrázolása különösen erőteljes. A 20. század első felében a legtöbb nő számára a házasság jelentette az egyetlen biztos jövőt. Legalábbis ezt tanították nekik. A valóság azonban egészen más volt. A házasság gyakran nem szabadságot, hanem kötelességet jelentett. Az álmok lassan háttérbe szorultak, a szerelem megszürkült, a mindennapokat pedig kitöltötte a végtelen munka.

Murinai Angéla rendkívül érzékenyen mutatja be ezt a folyamatot. Nem ítélkezik, nem emel piedesztálra senkit, egyszerűen megmutatja, milyen volt nőként élni egy olyan korban, amikor az önálló döntés lehetősége szinte nem is létezett.

Különösen megérintett Hermina gondolata:

"A szabadság igen szűk fogalom egy nőnek. Nagyon ritkán tud igazából megvalósulni, inkább csak belül tudjuk megélni."

Talán ez a regény egyik legfontosabb mondata.

Miközben olvastam, többször is eszembe jutott, hogy vajon mennyi minden öröklődik generációról generációra úgy, hogy észre sem vesszük. Nemcsak a külső jegyek vagy a családi hagyományok, hanem a félelmek, a kimondatlan mondatok, az elhallgatott traumák és azok a minták is, amelyek szerint élünk.

A könyv egyik legfontosabb kérdése éppen ez:

Át lehet-e írni az örökölt sorsot?

Lehet-e másképp élni, mint ahogy a szüleink vagy nagyszüleink éltek?

Lehet-e kilépni abból a "ketrecből", amelyet nem mi építettünk magunk köré?

A szerző nem ad egyszerű válaszokat.

Sokkal inkább megmutatja, hogy a szabadság nem mindig azt jelenti, hogy ledöntjük a falakat. Néha csak annyit jelent, hogy megtanulunk másképp gondolkodni saját magunkról.

A történelmi háttér szintén lenyűgözően kidolgozott. A két világháború közötti időszak, a társadalmi változások, a háborúk és azok következményei természetes módon épülnek be a történetbe. Nem érződik didaktikusnak vagy túlmagyarázottnak. Éppen annyit kapunk belőle, amennyi ahhoz kell, hogy megértsük a szereplők döntéseit.

A karakterek rendkívül hitelesek.

Mindegyikük esendő.

Mindegyikük szerethető.

És mindegyikük követ el hibákat.

Talán ezért működik ennyire jól ez a regény. Nem fekete-fehér világot ábrázol, hanem azt a bonyolult valóságot, ahol minden ember a saját lehetőségei szerint próbál helyesen dönteni.

A könyv nyelvezete gyönyörű.

Lírai, mégsem túlzó.

Finoman hömpölygő, mégis lendületes.

Számos olyan mondatot találtam benne, amelyet legszívesebben azonnal aláhúztam volna. Murinai Angéla nagyon szépen bánik a szavakkal, és képes úgy írni a fájdalomról, hogy az egyszerre legyen megrendítő és reményteli.

Külön öröm volt számomra a könyv fizikai megjelenése is.

Ritkán említem ezt külön, de itt egyszerűen nem lehet szó nélkül elmenni mellette. A borító gyönyörű, a belső védőlapokon végigfutó fonal, az öltéseket idéző oldalszámok és az egész könyv vizuális világa tökéletes összhangban van a történettel. Ritkán találkozni ennyire átgondolt könyvtervezéssel.

A regény vége azonban hagyott bennem némi hiányérzetet – méghozzá a lehető legjobb értelemben.

Úgy éreztem, maradtak még elvarratlan szálak.

Szófia története számomra még csak most kezdődött igazán, és nagyon szeretném egyszer megtudni, hogyan folytatódik az élete. Éppen ezért őszintén remélem, hogy egyszer folytatás is készül ehhez a csodálatos regényhez.

Kevés olyan könyvvel találkoztam az utóbbi időben, amely ennyire finoman, mégis ennyire mélyen beszél a női sorsokról, a családról és a generációkon átívelő örökségről. A Tűbe fűzött életek egyszerre történelmi regény, családregény és lélektani utazás. Nem hangos, nem akar mindenáron drámai lenni, mégis rendkívül erős érzelmi hatást gyakorol az olvasóra.

Ez egy olyan könyv, amelyet nem lehet sietve olvasni. Időt kell adni neki, hogy kibontakozzon, ahogyan egy hímzés mintája is csak öltésről öltésre válik láthatóvá.

Murinai Angéla egy gyönyörű, érzékeny és mélyen emberi regényt alkotott, amely sokáig az olvasóval marad. A múlt fájdalmait, a jelen kérdéseit és a jövő reményét egyetlen finoman szőtt történetté formálja. Szívből ajánlom mindazoknak, akik szeretik a többgenerációs családregényeket, a történelmi hátterű történeteket és azokat a könyveket, amelyek nemcsak olvastatják magukat, hanem gondolkodásra is késztetnek.

Köszönöm a lehetőséget Murinai Angélának!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

 

🍂 Minden ősz egy kicsit az elengedésről szól

 

Van valami különös az őszben. Nem érkezik olyan látványosan, mint a tavasz, amikor egyik napról a másikra virágba borulnak a fák, és nem is olyan harsány, mint a nyár, amely hosszú estékkel, napsütéssel és szabadságillatú napokkal tölti meg az életünket. Az ősz lassan közelít. Először csak egy hűvösebb reggellel üzen. Aztán hamarabb sötétedik. Egyik este már becsukjuk az ablakot, amely egész nyáron nyitva volt. Előkerül egy vékony pulóver, reggelente harmatos lesz a fű, majd egyszer csak észrevesszük az első sárga levelet a járdán.

És tudjuk: valami véget ért.

Talán ezért érzem úgy, hogy minden ősz egy kicsit az elengedésről szól.

Nem feltétlenül nagy, drámai búcsúkról. Sokszor egészen apró dolgokat engedünk el. A nyári estéket. A mezítlábas reggeleket. A későig tartó világosságot. A szabadság lazább ritmusát. Azt az érzést, hogy még rengeteg időnk van mindenre.

Szeptemberben visszatérnek az órák, a határidők, az iskolai és óvodai hétköznapok, a reggeli készülődések, a korábban csörgő ébresztőórák. Újra megtelik a naptár.

Miközben azonban becsukunk egy ajtót a nyár mögött, valójában már nyitunk is egy másikat.

Talán éppen ez az ősz legszebb üzenete.

🍁 A természet minden évben megmutatja, hogyan kell elengedni

Van valami megnyugtató abban, ahogyan a természet viszonyul az elmúláshoz.

A fa nem kapaszkodik kétségbeesetten minden egyes levelébe. Nem próbálja megtartani őket csak azért, mert egész tavasszal és nyáron hozzá tartoztak. Amikor eljön az ideje, egyszerűen elengedi őket.

Egyiket a másik után.

És közben nem történik semmi végzetes.

A fa ott marad.

Kicsit csupaszabban, kicsit csendesebben, látszólag szegényebben – de valójában már készül valamire, amit még nem látunk.

Talán nekünk is ezt lenne érdemes megtanulnunk.

Mert mi emberek sokszor elképesztően erősen ragaszkodunk. Tárgyakhoz, helyzetekhez, elképzelésekhez, kapcsolatokhoz, megszokásokhoz. Néha még olyan dolgokhoz is, amelyekről pontosan tudjuk, hogy már nem tesznek boldoggá bennünket.

Csak azért, mert ismerősek.

Mert valaha fontosak voltak.

Mert félünk attól, mi marad utánuk.

Pedig lehet, hogy néha éppen azért nem érkezhet valami új az életünkbe, mert minden helyet elfoglal az, amit már régen el kellett volna engednünk.

🍂 Nem csak embereket lehet elengedni

Amikor az elengedésről beszélünk, gyakran egy kapcsolat lezárására vagy egy szeretett ember elvesztésére gondolunk. Pedig életünk során sokkal több mindentől búcsúzunk.

Elengedünk életszakaszokat.

Elengedünk terveket, amelyek valamiért nem valósultak meg.

Elengedünk álmokat, amelyekről időközben kiderült, hogy már nem is igazán a mieink.

Elengedjük azt a képet, amelyet évekkel korábban kialakítottunk arról, hogyan „kellene” kinéznie az életünknek.

Néha pedig önmagunk egy régebbi változatától kell búcsút vennünk.

Attól az embertől, akik tíz vagy húsz évvel ezelőtt voltunk.

És ez különösen nehéz.

Mert hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy amit egyszer eldöntöttünk, ahhoz ragaszkodnunk kell. Ha valamit elkezdtünk, végig kell csinálnunk. Ha valakinek megígértünk valamit, soha nem gondolhatjuk meg magunkat. Ha évekkel ezelőtt elképzeltük a jövőnket, akkor kudarc, ha végül egészen másfelé visz az élet.

Pedig közben változunk.

Más lesz fontos.

Másra vágyunk.

Más dolgokat bírunk el.

És talán az egyik legnagyobb szabadság annak felismerése, hogy jogunk van kinőni azt az életet, amely valaha tökéletesnek tűnt számunkra.

🍁 A szülőség tele van apró elengedésekkel

Talán sehol nem tapasztalható meg olyan erősen az idő múlása, mint a gyerekek mellett.

Amíg benne vagyunk a hétköznapokban, sokszor észre sem vesszük.

Csak egyszer azt látjuk, hogy kinőtték azt a cipőt.

Aztán már nem kell segíteni valamiben, amiben néhány hónappal korábban még nélkülünk nem boldogultak.

Egyszer csak eltűnik egy kedvenc játék a mindennapokból. Már nem kérik ugyanazt a mesét. Nem ugyanazt akarják felvenni. Nem ugyanúgy kapaszkodnak belénk, mint régen.

A gyerekek növekedése tulajdonképpen apró búcsúk végtelen sorozata.

És szeptemberben ez különösen láthatóvá válik.

Valaki először lépi át a bölcsőde kapuját. Más óvodába indul. Valaki már iskolásként ül be újra a padba. Egy nagyobb gyerek pedig talán már azt kéri, hogy ne kísérjük egészen a kapuig.

Mi pedig egyszerre vagyunk büszkék és szomorúak.

Örülünk annak, hogy önállósodnak, miközben néha legszívesebben megállítanánk az időt.

Milyen különös kettősség ez.

Hiszen egész szülőségünk alatt arra készítjük őket, hogy egyre kevésbé legyen szükségük ránk ugyanúgy, ahogyan korábban. Megtanítjuk őket enni, öltözni, beszélni, dönteni, közlekedni, problémákat megoldani. Önállóságra neveljük őket, aztán amikor valóban önállóbbak lesznek, összeszorul egy kicsit a szívünk.

Talán ez is az elengedés egyik legtisztább formája:

nem visszatartani azt, akit szeretünk, hanem biztonságot adni neki ahhoz, hogy elindulhasson.

🍂 Vannak dolgok, amelyeket sokkal nehezebb elengedni

Persze könnyű szépen beszélni az elengedésről.

A valóságban azonban gyakran egyáltalán nem békés folyamat.

Van, amit hónapokig vagy évekig hordozunk magunkban.

Egy mondatot, amelyet valaki egyszer hozzánk vágott.

Egy csalódást.

Egy igazságtalanságot.

Egy kapcsolatot, amely már véget ért, de bennünk még mindig folytatódik.

Egy lehetőséget, amelyet elszalasztottunk.

Egy döntést, amelyet ma már másként hoznánk meg.

Sokszor nem is magát az eseményt cipeljük, hanem a hozzá kapcsolódó kérdéseket.

Mi lett volna, ha?

Miért nem tettem másképp?

Miért engedtem?

Miért nem mondtam ki?

Miért nem vettem észre hamarabb?

És talán az egyik legnehezebb dolog elengedni azt az életet, amely soha nem történt meg.

Azt a képzeletbeli változatot, amelyben más döntéseket hoztunk, más emberek maradtak mellettünk, más lehetőségeket választottunk.

Csakhogy az életet nem lehet visszafelé élni.

A múltból lehet tanulni, lehet gyászolni, lehet rá szeretettel vagy akár fájdalommal gondolni – de beköltözni oda már nem lehet.

🍁 Az elengedés nem azt jelenti, hogy nem volt fontos

Sokáig talán azért félünk elengedni valamit, mert úgy érezzük, ezzel megtagadjuk annak jelentőségét.

Pedig nem.

Elengedni valakit nem jelenti azt, hogy nem szerettük.

Elengedni egy álmot nem jelenti azt, hogy butaság volt valaha hinni benne.

Elengedni egy életszakaszt nem jelenti azt, hogy nem volt szép.

És továbblépni sem jelenti azt, hogy elfelejtettük, ami mögöttünk van.

Éppen ellenkezőleg.

Vannak dolgok, amelyeknek úgy őrizhetjük meg igazán a szépségét, ha hagyjuk őket emlékké válni.

Ahogyan a nyarat is.

Nem tudjuk szeptemberben tovább élni a júliust. Hiába szeretnénk megtartani ugyanazokat a hosszú estéket, ugyanazt a napfényt, ugyanazt a szabadságérzést.

De eltehetjük magunkban.

Egy fényképben.

Egy illatban.

Egy történetben.

Egy mondatban, amelyet majd évekkel később úgy kezdünk:

„Emlékszel arra a nyárra, amikor…?”

🍂 Néha önmagunkkal szemben is el kell engedőbbnek lennünk

Van azonban valami, amit talán még nehezebb elengedni, mint másokat: a saját hibáinkat.

Milyen könnyen megbocsátunk olykor annak, akit szeretünk, és milyen kegyetlenül tudunk bánni saját magunkkal.

Évekig képesek vagyunk felróni magunknak egy rossz döntést.

Hogy miért nem voltunk bátrabbak.

Miért nem mondtunk nemet.

Miért hittünk valakinek.

Miért nem próbáltuk meg.

Miért próbáltuk meg.

Pedig az akkori döntéseinket az akkori tudásunkkal, tapasztalatunkkal és lelkiállapotunkkal hoztuk meg.

Ma könnyű bölcsebbnek lenni.

Hiszen már ismerjük a történet végét.

Talán ősszel nemcsak a szekrényeket, fiókokat és polcokat érdemes átnézni, hanem ezeket a régi belső terheket is.

Megkérdezni magunktól:

Biztosan szükségem van még erre?

Kell még ez a harag?

Ez a sértettség?

Ez a bűntudat?

Ez az elvárás?

Ez az állandó bizonyítási vágy?

Vagy csak azért cipelem, mert már olyan régóta velem van, hogy el sem tudom képzelni nélküle magamat?

🍁 Helyet kell hagyni annak is, ami még nem érkezett meg

A természet ősszel látszólag veszít.

Kevesebb lesz a fény.

Lehullanak a levelek.

Elhallgatnak a kertek.

Eltűnnek a virágok.

Mégsem mondjuk azt, hogy a természet kudarcot vallott.

Tudjuk, hogy ez a körforgás része.

Talán saját életünk változásaira is érdemes lenne néha így tekinteni.

Nem minden veszteség kudarc.

Nem minden lezárás tragédia.

Nem minden búcsú végleges vereség.

Van, hogy valaminek azért kell véget érnie, mert egyszerűen betöltötte a szerepét az életünkben.

És van, hogy csak később értjük meg, miért kellett elengednünk.

Az új dolgoknak ugyanis hely kell.

Új embereknek.

Új terveknek.

Új lehetőségeknek.

Új szokásoknak.

És talán egy új önmagunknak is.

Ha mindenáron tele akarjuk tartani az életünket mindazzal, ami régen volt, hogyan férhetne bele az, ami még csak most közeledik?

🍂 Talán ezért szeretem az őszt

Régebben az ősz számomra inkább a nyár végét jelentette. A rövidülő nappalokat, a hideget, az esőt, a közelgő telet.

Ma már egyre inkább valami mást látok benne.

Az újrarendeződés lehetőségét.

Szeptemberben újra lehet tervezni.

Lehet rendszerezni.

Lehet lezárni azt, amit hónapok óta húzunk.

Lehet új célokat kitűzni, de akár azt is eldönteni, hogy valamiből mostantól kevesebbet szeretnénk.

Nem minden újrakezdéshez kell január elseje.

Van, amikor egy szeptemberi reggel sokkal inkább új kezdetnek érződik, mint az év első napja.

Talán azért, mert előtte már megtanultunk valamit a nyártól.

Hogy semmi nem tart örökké.

És talán nem is kell.

🍁 Minden ősz egy kicsit az elengedésről szól

A fák hamarosan elengedik a leveleiket.

Mi pedig talán elengedünk velük együtt valamit abból, amit már túl régóta szorítunk.

Egy régi sérelmet.

Egy teljesíthetetlen elvárást.

Egy tervet, amely már nem a miénk.

Egy kapcsolat emlékét.

Egy korábbi önmagunkat.

Vagy egyszerűen csak a nyarat.

Nem kell mindent egyszerre.

Nem kell nagy fogadalmakat tenni.

Talán elég csak megengedni magunknak a gondolatot, hogy nem kötelességünk mindent örökké magunkkal vinni.

Mert az elengedés nem mindig azt jelenti, hogy valamit elveszítünk.

Néha éppen azt jelenti, hogy végre felszabadul a kezünk.

És amikor már nem kapaszkodunk görcsösen abba, ami mögöttünk van, egyszer csak képesek leszünk megfogni azt, ami felénk nyúl.

Talán ezért olyan gyönyörűek az őszi fák.

Nem annak ellenére szépek, hogy elveszítik a leveleiket.

Hanem egy kicsit éppen azért.

Megmutatják, hogy a változásnak is lehet szépsége, a búcsúban is lehet szeretet, és az üresen maradt ágak nem feltétlenül a vég jelei.

Hiszen mi már tudjuk azt, amit a tél közepén néha olyan könnyű elfelejteni:

a csupasz ágakon egyszer majd újra rügyek lesznek.

Talán nekünk is csak ennyire kellene bíznunk az életben. 🍂🤎