Könyvvel nőni – Más könyv, más módszer: hogyan neveljünk olvasót bölcsődéstől a kamaszkorig?

 

Amikor olvasóvá nevelésről beszélünk, könnyű abba a hibába esni, hogy egyetlen hosszú folyamatként tekintünk rá, amelyben a gyermek fokozatosan egyre több és egyre nehezebb könyvet olvas. Valójában ennél jóval összetettebb útról van szó, hiszen egészen mást jelent a könyv egy kétéves kisgyermek, egy betűkkel még éppen csak ismerkedő elsős, egy már önállóan olvasó negyedikes vagy egy tizenöt éves kamasz számára. Éppen ezért az olvasóvá nevelés módszereinek is folyamatosan változniuk kell, miközben a legfontosabb cél talán végig ugyanaz marad: olyan kapcsolat kialakítása a könyvekkel és a történetekkel, amely nem kizárólag kötelességre, teljesítményre és számonkérésre épül.

A legkisebb gyermeknek még nem kell olvasnia ahhoz, hogy elkezdődjön az olvasóvá válása, a kisiskolásnak nem feltétlenül az jelenti a legnagyobb segítséget, ha minél hosszabb könyveket adunk a kezébe, a kamasz esetében pedig sokszor éppen azzal tehetünk a legtöbbet, ha egy kicsit hátrébb lépünk, és elfogadjuk, hogy már ő szeretné eldönteni, mi érdekli. Az olvasóvá nevelés tehát nem egyetlen jól bevált módszer következetes alkalmazását jelenti, hanem annak felismerését, hogy minden életkornak megvannak a maga sajátosságai, nehézségei és lehetőségei.

 

Bölcsődéskorban még nem olvasunk, mégis ekkor kezdődik minden

A nulla és három év közötti időszakban természetesen még nem a hagyományos értelemben vett olvasásról beszélünk, hiszen a könyv ebben az életkorban elsősorban érdekes tárgy, játék és közös élmény. A kisgyermek megfogja, forgatja, lapozza, esetleg megkóstolja, rámutat a képekre, újra meg újra ugyanazt az állatot keresi benne, miközben lassan megtanulja azt is, hogyan bánunk egy könyvvel. Mindez kívülről egyszerű játéknak tűnhet, valójában azonban már ekkor elkezd kialakulni a könyvekhez fűződő kapcsolat.

Ebben az életkorban különösen fontosak a mondókák, az ölbeli játékok, a tapsoltatók, a höcögtetők és az egyszerű gyermekdalok, amelyekben a ritmus, az ismétlődés, a mozgás és a szülő hangja egyszerre van jelen. Amikor ugyanazt a rövid mondókát újra és újra elmondjuk, a gyermek nem egyszerűen szavakat hall, hanem fokozatosan felismeri a nyelv ritmusát és hangzását, közben pedig a közösen végzett mozdulatok, az érintés és a szemkontaktus biztonságos, örömteli élménnyel kapcsolják össze számára a beszédet.

A könyvek ebben az időszakban a beszédértés fejlődését is segíthetik, hiszen egy egyszerű képeskönyv nézegetése közben számtalan lehetőségünk van megnevezni a gyermek környezetében előforduló tárgyakat, állatokat és cselekvéseket. Ha megkérdezzük, hol van a cica, hogyan ugat a kutya, mit csinál a kisfiú vagy melyik képen található a labda, akkor a közös könyvnézegetés észrevétlenül válik nyelvi játékká. Ebben az életkorban egyáltalán nem szükséges ragaszkodnunk ahhoz, hogy egy könyvet az első oldaltól az utolsóig „rendesen” végigolvassunk, hiszen sokkal fontosabb, hogy kövessük a gyermek érdeklődését, beszélgessünk a képekről, utánozzuk az állatok hangját, és hagyjuk, hogy akár hosszú percekig ugyanannál az oldalnál időzzön.

A közös esti mese szokását is érdemes már egészen korán kialakítani, még akkor is, ha eleinte mindössze néhány percig tart. A rendszeresen ismétlődő esti könyvnézegetés vagy mese idővel a nap lezárásának megszokott részévé válhat, amelyhez a gyermek nyugalmat, biztonságot és a szülő osztatlan figyelmét társítja. Ebben rejlik talán az egyik legfontosabb alapja a későbbi olvasási kedvnek, hiszen a gyermek először nem azért szereti meg a könyvet, mert tudja, hogy az fejleszti a szókincsét vagy segíti majd az iskolai teljesítményét, hanem azért, mert valami kellemes élmény kapcsolódik hozzá.

A bölcsődés korosztálynál ezért elsősorban olyan könyveket érdemes választani, amelyek fizikailag is megfelelnek a gyermek életkorának. A textilkönyvek, keménylapos lapozók és leporellók, ujjbábos vagy egyszerű kukucskálós könyvek, valamint a nagy, jól felismerhető képekkel készült böngészők lehetőséget adnak arra, hogy a gyermek szabadon felfedezhesse őket. Ilyenkor még nem a történet bonyolultsága vagy az oldalak száma a meghatározó, hanem az, hogy a könyv kíváncsiságot ébresszen, közös játékra hívjon, és öröm legyen újra elővenni.

 

Kisiskoláskorban a könyv egyszerre válhat sikerélménnyé és kudarccá

Az iskolakezdéssel az olvasóvá nevelés egyik legérzékenyebb időszaka következik, hiszen ekkor történik meg az a különös váltás, amikor az addig elsősorban örömforrásként jelen lévő könyvből részben taneszköz lesz. A gyermeknek meg kell tanulnia felismerni a betűket, összeolvasni a szótagokat, értelmezni a mondatokat, majd fokozatosan egyre hosszabb szövegeket követni, miközben mindez kezdetben komoly koncentrációt igényel.

Felnőttként könnyű elfelejteni, milyen nehéz folyamat ez, mert számunkra egy mondat elolvasása már szinte automatikusan történik. Egy kezdő olvasónak azonban először még annyi figyelmét lekötheti maga a betűzés, hogy a mondat végére érve már alig emlékszik arra, miről szólt az eleje. Az olvasástechnika fejlődésével ez a folyamat fokozatosan automatizálódik, és egyre több figyelem marad a történetre, a szereplőkre, az összefüggésekre, majd arra a bizonyos belső „filmre”, amely miatt az olvasás valódi élménnyé válhat.

Éppen ezért ebben az időszakban különösen sokat segíthet a felváltva történő közös olvasás. Egyik bekezdést vagy oldalt a gyermek olvassa, a következőt pedig a szülő, így az önálló gyakorlás nem válik annyira fárasztóvá, miközben a történet lendülete sem törik meg folyamatosan. Ha egy gyermek húsz percnyi küszködés után jut el egy izgalmas történet következő fordulatához, könnyen elveszítheti az érdeklődését, míg közös olvasással ugyanaz a könyv sikerélményt jelenthet számára.

Ebben az életkorban az illusztrációknak továbbra is fontos szerepük lehet, ezért nem kell siettetni a teljesen kép nélküli könyvekre való áttérést. A képek segíthetnek értelmezni a történetet, támpontokat adhatnak a szereplők és helyszínek elképzeléséhez, valamint vizuálisan is megtörik a hosszú szövegrészeket. A nagyobb betűmérettel, rövidebb fejezetekkel és sok illusztrációval készült első olvasókönyvek, meseregények vagy akár képregények ezért egyáltalán nem valamiféle „könnyített” és kevésbé értékes olvasmányok, hanem fontos átmenetet jelenthetnek a felolvasott történetek és az önálló regényolvasás között.

A kortárs gyermekirodalom ebben az időszakban különösen közel kerülhet a gyerekekhez, mert olyan helyzetekkel találkozhatnak benne, amelyeket saját életükből is ismernek. Az iskolai konfliktusok, barátságok, testvéri viták, félelmek, kudarcok és sikerek könnyen azonosulhatóvá teszik a szereplőket, miközben a humoros vagy kalandos történetek megmutathatják, hogy az olvasás nem kizárólag az iskolai kötelezettségek része.

Természetesen a klasszikus gyermekirodalomnak is megvan a maga helye, ugyanakkor fontos figyelembe venni, hogy egy régebbi mű nyelvezete, szókincse vagy világa a kezdő olvasó számára önmagában is komoly kihívást jelenthet. Ha egy gyermek nem lelkesedik egy adott klasszikusért, abból nem következik, hogy általában nem szeret olvasni, ahogyan mi, felnőttek sem szeretünk automatikusan minden könyvet csak azért, mert irodalmi értéket képvisel.

Az egyik legfontosabb feladatunk ebben az időszakban ezért talán az, hogy segítsünk megtalálni azt a könyvet, amely miatt a gyermek önként szeretné elolvasni a következő oldalt. Lehet ez humoros történet, focis könyv, állatos kaland, fantasy, képregény, ismeretterjesztő kötet vagy bármilyen más téma, amely valóban érdekli, mert az olvasási rutin kialakulásához sokszor először az érdeklődésen keresztül vezet az út.

 

Kamaszkorban néha azzal segítünk a legtöbbet, ha nem mi választunk

A kamaszkor újabb jelentős fordulópontot hozhat, mert még az a gyermek is eltávolodhat egy időre a könyvektől, aki korábban sokat olvasott. Megjelennek új érdeklődési területek, egyre fontosabbá válnak a kortárs kapcsolatok, a közösségi média és más szabadidős tevékenységek, miközben az iskolai terhek is növekednek. Ilyenkor könnyű azt gondolni, hogy minden korábbi próbálkozásunk hiábavaló volt, pedig az olvasási kedv hullámzása önmagában nem feltétlenül jelenti a könyvekkel való kapcsolat végét.

Ebben az életkorban egyre fontosabbá válik az autonómia, ezért a kamasz számára különösen lényeges lehet, hogy maga dönthesse el, mit szeretne olvasni. Ha minden könyvválasztását felülírjuk azzal, hogy szerintünk mi lenne hasznosabb, értékesebb vagy megfelelőbb, könnyen éppen az olvasás egyik legfontosabb örömét vesszük el tőle, vagyis a szabad választás lehetőségét.

A Young Adult irodalom népszerűsége részben abból is fakadhat, hogy számos olyan kérdéssel foglalkozik, amely közvetlenül érinti a fiatalokat. Az identitás, a szerelem és szexualitás, a testkép, a családi konfliktusok, a veszteség, a mentális egészség vagy a függőségek olyan témák lehetnek, amelyekről nem mindig könnyű közvetlenül beszélni. Egy regény azonban lehetőséget adhat arra, hogy a fiatal egy szereplő történetén keresztül találkozzon velük, végiggondolja saját érzéseit, és akár később beszélgetést is kezdeményezzen róluk.

A fantasy, a sci-fi és a disztópikus történetek szintén jóval többet jelenthetnek egyszerű menekülésnél a valóság elől. Egy kitalált társadalom vagy fantasztikus világ biztonságos távolságból tehet fel kérdéseket hatalomról, szabadságról, igazságosságról, közösségről, előítéletekről és személyes felelősségről, miközben az olvasó saját következtetéseket vonhat le. Ebben az életkorban az olvasás már egyre inkább kapcsolódhat a kritikai gondolkodáshoz is, hiszen a fiatal nem csupán követi a történetet, hanem vitatkozhat vele, megkérdőjelezheti a szereplők döntéseit, összevetheti saját értékrendjével, és felismerheti ugyanannak a helyzetnek a különböző nézőpontjait.

Érdekes módon éppen a sokat hibáztatott digitális világ teremthet új utakat is a könyvekhez. A könyves közösségi oldalak, bloggerek, videós tartalomkészítők, valamint a BookTube és a BookTok közösségei olyan könyveket tehetnek népszerűvé a fiatalok körében, amelyekkel egyébként talán soha nem találkoznának. Egy kortárs ajánlása ebben az életkorban gyakran erősebb motivációt jelenthet, mint amikor egy felnőtt közli, hogy melyik könyvet „kellene” elolvasni.

Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy minden interneten népszerű könyv automatikusan megfelelő minden kamasz számára, ezért a szülői jelenlét továbbra is fontos marad. Ennek azonban már kevésbé az ellenőrzésről, sokkal inkább a nyitottságról és a beszélgetés lehetőségéről érdemes szólnia, különösen akkor, ha egy könyv nehéz vagy érzékeny témákat dolgoz fel.

 

Ugyanaz az út, mégis minden életkorban más

Ha egymás mellé tesszük a bölcsődés, kisiskolás és kamasz életkor sajátosságait, jól látható, hogy az olvasóvá nevelés során folyamatosan változik a felnőtt szerepe. A legkisebb gyermeknek még mi adjuk a könyvet a kezébe, mi mondjuk a mondókát, mi mutatjuk meg a képeket és mi teremtjük meg a közös meseolvasás szokását. A kisiskolás mellett már segítőként vagyunk jelen, amikor felváltva olvasunk, türelmesen kivárjuk a nehezebb mondatokat, és megpróbálunk olyan történeteket találni, amelyekért érdemes megküzdenie a betűkkel. A kamasznál pedig egyre inkább az lehet a feladatunk, hogy teret adjunk az önálló választásnak, miközben továbbra is elérhetők maradunk, ha beszélgetni szeretne arról, amit olvasott.

Talán éppen ez az olvasóvá nevelés egyik legszebb része, hiszen miközben a gyermek növekszik, a könyvekhez fűződő kapcsolata is vele együtt változik. A keménylapos állatos könyvet felváltja az esti mese, azt az első önálló olvasmány, később pedig egy olyan regény, amelyről már lehet, hogy mi csak azért hallunk, mert ő mesél róla nekünk.

Nem az a cél, hogy minden gyermekből megszállott könyvmoly váljon, és talán az sem, hogy bizonyos életkorra meghatározott számú könyvet olvasson el. Sokkal fontosabb lehet, hogy megismerje az olvasás lehetőségét, megtapasztalja annak örömét, és legyen szabadsága megtalálni benne a saját útját. Ha pedig egyszer felnőttként levesz egy könyvet a polcról pusztán azért, mert kíváncsi rá, talán ott lesz abban a mozdulatban az összes korábbi mondóka, századszor felolvasott esti mese, közösen kibetűzött mondat és könyvtárban töltött délután.

Mert olvasóvá válni valójában nem egyetlen pillanat, hanem hosszú történet, amely jó esetben már jóval az első elolvasott szó előtt elkezdődik, és az utolsó iskolai kötelező olvasmánnyal sem ér véget.

Julia Greshwood: Lélekbonyodalmak 1.

 

Vajon mennyi érzést képes át- és túlélni az ember élete folyamán?

 

Kevés olyan kérdés van, amely ennél jobban összefoglalhatná Julia Greshwood Lélekbonyodalmak 1. című regényének világát, mert ebben a történetben valóban rengeteg érzés találkozik egymással. Gyász, fájdalom, bűntudat, félelem, szeretet, humor, vonzalom, remény és a boldogság iránti vágy keveredik a lapokon, miközben két olyan ember kerül egymás közelébe, akik első pillantásra talán egészen különbözőek, valójában azonban mindketten magukkal cipelik a múltjuk terheit.

A regény főszereplője Emily, egy szókimondó, határozott nő, aki nem rejti véka alá a véleményét, az élet azonban olyan veszteséget mért rá, amelyet minden ereje ellenére sem sikerült igazán feldolgoznia. Férje elvesztése után visszatérő, nyugtalanító álom gyötri, és egy idő után elérkezik arra a pontra, amikor belátja, hogy talán segítségre lenne szüksége.

Hirtelen felindulásból betoppan egy pszichológus rendelőjébe, valószínűleg abban reménykedve, hogy valaki majd megmondja neki, mi történik vele, és lehetőleg minél hamarabb megszabadítja attól a tehertől, amelyet már olyan régóta cipel.

Emily azonban nem egészen azt kapja, amire számított.

Egy komoly, idősebb pszichológus helyett ugyanis Benitóval találja szemben magát, aki fiatalabb és sokkal vonzóbb annál, mint amilyen szakembert Emily előzetesen elképzelt. A nő szinte tornádóként érkezik meg a rendelőbe, és ez a találkozás Benitót sem hagyja közömbösen.

Innen akár egy könnyed, humoros romantikus történet is kezdődhetne, Julia Greshwood regénye azonban hamar megmutatja, hogy ennél jóval nehezebb témákkal szeretne foglalkozni.

Emily ugyanis nem egyszerűen egy magányos nő, aki készen áll egy új szerelemre. Még mindig ott él benne férje elvesztésének fájdalma, és a gyász olyan láthatatlan kötelékként kapcsolja a múlthoz, amely mellett rendkívül nehéz teljes szívvel a jelen felé fordulni.

A gyász talán éppen azért az egyik legnehezebb emberi tapasztalat, mert nincs hozzá használati útmutató. Nincs egyetlen helyes módja, nincs pontos időtartama, és nem lehet kijelölni azt a napot sem, amikor valakinek már „túl kellene lennie rajta”. A veszteség után az ember megtanulhat tovább élni, visszatérhet a hétköznapokhoz, nevethet, dolgozhat és látszólag ismét a régi lehet, miközben bizonyos pillanatokban egy emlék, egy álom vagy akár egy egészen jelentéktelennek tűnő mozzanat újra felszakíthatja azt, amiről azt hitte, már begyógyult.

Emily visszatérő álma ezért számomra elsősorban annak jelképe, hogy vannak érzések, amelyeket hiába próbálunk félretenni, előbb-utóbb utat találnak maguknak.

Talán éppen ezért fontos lépés, amikor Emily végül segítséget kér. Attól a pillanattól ugyanis, hogy belép Benito rendelőjébe, nemcsak egy másik emberrel kezd kialakulni egy különleges kapcsolata, hanem saját magával is kénytelen lesz sokkal őszintébben szembenézni.

Csakhogy Benito sem az a tökéletes, minden problémára választ ismerő férfi, akinek első pillantásra tűnhet.

Pszichológusként mások érzéseivel, problémáival és lelki sebeivel foglalkozik, miközben az ő múltjában is van egy sötét titok. Ez különösen érdekes helyzetet teremt, hiszen miközben Emily azért érkezik hozzá, hogy segítséget kapjon, lassan kiderül, hogy a segítő embernek is lehetnek olyan részei, amelyek gyógyulásra várnak.

Ezt a gondolatot nagyon szerettem a történetben.

Gyakran hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki másoknak támaszt nyújt, annak saját magának rendíthetetlenül erősnek kell lennie. Mintha az orvos nem lehetne beteg, a pszichológusnak nem lehetnének lelki problémái, vagy annak az embernek, aki másokat rendszeresen meghallgat, nem lenne szüksége arra, hogy időnként őt is meghallgassa valaki.

Pedig talán éppen ettől válik Benito igazán emberivé.

Emily és Benito találkozása ezért kétirányú folyamattá válik. Első pillantásra Emily az, aki segítséget keres, a történet előrehaladtával azonban egyre inkább az az érzésünk támadhat, hogy valamilyen módon mindketten hatással vannak a másikra.

Kettejük kapcsolatát természetesen különösen bonyolulttá teszi, hogy egyikük pszichológusként, a másik segítséget kérő félként kerül ebbe a helyzetbe. A kialakuló vonzalom emiatt nem egyszerű romantikus akadály, hanem olyan határokat is érint, amelyek önmagukban is kérdéseket vetnek fel. Talán éppen ezért találó annyira a Lélekbonyodalmak cím, mert ebben a történetben szinte semmi sem egyszerű, és az érzések sem rendeződnek könnyen áttekinthető sorokba.

Miközben Emily és Benito kapcsolata egyre összetettebbé válik, egy másik, még fájdalmasabb történetszál is meghatározó szerepet kap: Emily lányának, Alisának a tragédiája.

Anyaként talán kevés nehezebb helyzet képzelhető el annál, amikor a saját gyermekünket látjuk szenvedni, miközben nem tudjuk egyszerűen levenni róla a fájdalmat. A gyermekkel történő tragédia nemcsak őt változtatja meg, hanem az egész családot, így Emilynek a saját vesztesége mellett azzal is együtt kell élnie, ami a lányával történt.

Itt válik számomra különösen erőssé a regény alapkérdése: a múltban megélt tragédiák árnyékában meg lehet-e élni a jelen örömeit?

Mert talán nem is az a legnehezebb, hogy az ember képes-e újra örülni, hanem az, hogy megengedi-e magának.

Aki súlyos veszteséget élt át, könnyen érezheti úgy, hogy az új boldogság valamilyen módon hűtlenség ahhoz, akit elveszített. Egy anya pedig, akinek a gyermeke szenved, talán még nehezebben engedi meg saját magának az örömöt, hiszen felmerülhet benne: hogyan lehetnék én boldog, amikor ő nincs jól?

Ez az ellentmondás Emily történetében különösen fájdalmas réteget ad a kibontakozó szerelemnek.

Benito nem egyszerűen egy új férfi az életében. Annak lehetőségét is jelenti, hogy talán létezhet élet a veszteség után, és hogy a gyász mellett egyszer még helyet kaphat valami más is.

Ez azonban nem azt jelenti, hogy a múlt egyszerűen eltűnik.

Sőt, talán a regény egyik legfontosabb gondolata éppen az, hogy a gyógyulás nem egyenlő a felejtéssel. Attól, hogy valaki ismét képes nevetni, szeretni vagy boldog pillanatokat megélni, még nem vált jelentéktelenné az, akit elveszített, és nem lesz kevésbé valóságos mindaz a fájdalom sem, amin keresztülment.

A továbblépés nem feltétlenül azt jelenti, hogy becsukunk egy ajtót, és soha többé nem nézünk mögé. Sokkal inkább azt, hogy megtanulunk úgy együtt élni azzal, ami mögötte van, hogy közben merünk más ajtókat is kinyitni.

Emily mellett Benito múltja is folyamatosan ott húzódik a történetben. A férfi sötét titka arra figyelmeztet, hogy senkit sem ismerünk pusztán abból, amit első pillantásra látunk róla. Lehet valaki magabiztos, sikeres, vonzó és szakmailag elismert, miközben belül olyan dolgokkal küzd, amelyekről a környezetének fogalma sincs.

A titkok pedig előbb-utóbb mindig súlyt kapnak egy kapcsolatban.

Minél közelebb kerülünk valakihez, annál nehezebb bizonyos részeinket elrejteni előle, miközben a valódi intimitáshoz éppen arra lenne szükség, hogy merjünk sebezhetővé válni. Emily és Benito kapcsolatában ezért az őszinteség nem egyszerűen romantikus elvárás, hanem annak egyik feltétele, hogy egyáltalán lehet-e közös jövőjük.

És miközben mindez meglehetősen súlyosnak hangzik, a történet szerencsére nem merül el folyamatosan a fájdalomban.

Emily szókimondó természete és a történetben időről időre felbukkanó humor oldja a komolyabb részeket, ami szerintem különösen fontos egy ilyen érzelmileg megterhelő témákat feldolgozó regénynél. Az élet sem kizárólag egyetlen érzésből áll. A legnehezebb időszakokban is történhet valami nevetséges, egy fájdalmas nap közepén is elmosolyodhatunk, és a gyász sem jelenti azt, hogy többé soha nem nevethetünk.

Ez a kettősség emberivé teszi Emily világát.

A történet helyszíne, Barcelona pedig gyönyörű ellenpontja mindannak a fájdalomnak, amelyet a szereplők magukkal cipelnek. A mindig más arcát mutató, színes és élettel teli város szinte arra emlékezteti őket, hogy körülöttük az élet akkor is halad tovább, amikor ők legszívesebben megállítanák az időt.

Barcelona ebben az értelemben számomra nem egyszerű háttér.

A város sokszínűsége jól illeszkedik a regény címéhez is, hiszen az emberi lélek éppen ilyen változatos és kiszámíthatatlan lehet. Egyetlen emberben egyszerre férhet meg a fájdalom és a remény, a félelem és a vágy, a gyász és a szerelem, a bűntudat és az öröm.

Talán éppen ezért lehetetlen egyszerű válaszokat adni arra, hogyan kellene éreznünk egy adott élethelyzetben.

Emily sem egyszerűen gyászoló özvegy, anya vagy szerelmes nő. Ezek mind ő maga, egyszerre, és a története attól válik érdekesebbé, hogy egyik érzés nem törli ki automatikusan a másikat.

Ugyanez igaz Benitóra is, aki egyszerre szakember és magánember, segítő és saját titkaival küzdő férfi. A szerepek időnként ütköznek egymással, és éppen ezekből az ütközésekből születnek a címben szereplő valódi „lélekbonyodalmak”.

A regény egyik legerősebb kérdése számomra végül az lett, hogy lehet-e úgy új életet kezdeni, hogy közben nem tagadjuk meg a régit?

Szerintem igen, de talán ez az egyik legnehezebb dolog, amit meg kell tanulnunk.

A múltunk ugyanis része marad annak, akik vagyunk. A veszteségeink, rossz döntéseink, csalódásaink és félelmeink alakítanak bennünket, ugyanakkor nem kell feltétlenül átadnunk nekik a teljes jövőnket.

A Lélekbonyodalmak 1. számomra ezért nem egyszerűen Emily és Benito kibontakozó szerelmének története. Sokkal inkább arról szól, hogy két, különböző módon sérült ember képes-e elhinni: mindannak ellenére, ami mögöttük van, még mindig történhet velük valami jó.

Különösen szerethető benne, hogy a boldogság nem jutalomként jelenik meg azok számára, akik végre „rendbe tették” az életüket. Hiszen valószínűleg egyikünk életében sem érkezik el az a tökéletes pillanat, amikor már minden régi seb begyógyult, minden kérdésre választ kaptunk, és semmitől sem félünk.

Talán nem is kell erre várnunk.

Lehet, hogy az élet éppen arról szól, hogy a fájdalmainkkal, a hiányainkkal, a félelmeinkkel és az összes lelki bonyodalmunkkal együtt tanulunk meg újra kapcsolódni másokhoz.

Julia Greshwood történetének már a címe is nagyon találó ebből a szempontból, hiszen az emberi lélek valóban bonyolult. Nem lehet egyetlen mondattal megfejteni, nem mindig logikus, és néha még saját magunk sem értjük pontosan, miért érzünk úgy, ahogyan.

Talán ezért van szükségünk időnként valakire, aki meghallgat bennünket.

És talán ezért olyan különleges, amikor egyszer csak találkozunk valakivel, aki nem akarja helyettünk megoldani az összes problémánkat, csupán mellettünk marad, miközben mi magunk próbáljuk kibogozni őket.

A Lélekbonyodalmak 1. azok számára lehet igazán érdekes olvasmány, akik egy romantikus történettől nem csupán könnyed kikapcsolódást várnak, hanem szívesen olvasnak veszteségről, gyászról, családi kapcsolatokról, titkokról és újrakezdésről is. A történetben mindezek mellett jut hely a humornak és Barcelona különleges atmoszférájának is, így a komoly témák mellett folyamatosan jelen marad az élet könnyebb oldala.

És talán éppen ez az egész történet egyik legfontosabb üzenete.

A múlt árnyai nem feltétlenül tűnnek el attól, hogy újra kisüt a nap. A kettő azonban létezhet egyszerre.

Lehet valakit hiányolni, miközben ismét megtanulunk szeretni. Lehet félni, miközben mégis teszünk egy lépést előre. Lehetnek olyan sebeink, amelyek időnként újra fájnak, miközben közben valódi boldogságot is érzünk.

Mert talán nem az a kérdés, hogy egy ember mennyi érzést képes átélni élete során.

Hanem az, hogy mennyi mindent képes túlélni úgy, hogy utána még mindig marad benne bátorság újra szeretni, bízni és élni.

 

Köszönöm a lehetőséget Julia Greshwoodnak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Julia Greshwood: Prága ajándéka

 

Vannak találkozások, amelyekről abban a pillanatban még nem tudjuk, milyen jelentőséggel bírnak majd az életünkben, és vannak emberek, akikről azt hisszük, hogy végleg eltűntek a múltunkban, mígnem egy teljesen váratlan helyzetben ismét ott állnak előttünk. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy egyszerű véletlenről van-e szó, vagy valóban léteznek olyan pillanatok, amikor a sors valamilyen különös módon újabb lehetőséget kínál arra, amit egyszer már elmulasztottunk.

Julia Greshwood Prága ajándéka című regénye éppen egy ilyen váratlan újratalálkozással kezdődik, azonban hamar kiderül, hogy jóval többet szeretne elmesélni egy régi vonzalom feléledésénél. A történet romantikus alapokra épül, mégis komoly emberi sorsokkal, nehéz döntésekkel, fájdalmas múltbeli kapcsolatokkal, betegséggel, félelemmel, bűntudattal és az újrakezdés lehetőségével foglalkozik.

A főszereplő, Anna egy szerencsétlen balesetet követően kórházba kerül, és valószínűleg arra számít a legkevésbé, hogy éppen ott találkozik majd újra valakivel a múltjából. Kezelőorvosa ugyanis Dr. Ferenczy Sándor, az a férfi, akit már tinédzserkorában megismert, így a kórházi találkozás egyszerre válik váratlanná, zavarba ejtővé és különös módon ismerőssé.

Már maga az alaphelyzet is elgondolkodtatott, mert néha egészen különös módon működik az élet. Éveken, akár évtizedeken keresztül élhetünk egymástól teljesen függetlenül, miközben fogalmunk sincs arról, hogy egyszer még keresztezi egymást az utunk. Vajon ilyenkor tényleg csak a véletlen rendezi úgy a körülményeket, hogy ugyanabban az időben ugyanarra a helyre kerüljünk, vagy vannak olyan találkozások, amelyeknek valamiért meg kell történniük?

Anna és Sándor esetében ráadásul az újratalálkozás pillanata korántsem ideális. Anna egy baleset következtében kiszolgáltatott helyzetben van, miközben Sándor orvosként egészen más pozícióból kerül vissza az életébe. A kórház ezért nem csupán a történet első fontos helyszíne, hanem érdekes módon azt a lelkiállapotot is tükrözi, amelyből a szereplőknek később ki kell mozdulniuk. Anna fizikailag sérült, de a történet előrehaladtával egyre világosabbá válik, hogy nem csupán a teste szorul gyógyulásra, miközben Sándor látszólag rendezett, szakmailag stabil élete mögött ugyancsak ott húzódnak a múlt megoldatlan kérdései.

Kettejük között lassan ismét kialakul valami, amit egyikük sem tud egyszerűen figyelmen kívül hagyni. A kezdeti meglepetés és bizonytalanság fokozatosan átadja a helyét a kölcsönös vonzalomnak, majd egy ennél jóval mélyebb érzelmi kapcsolatnak, azonban Julia Greshwood nem teszi könnyűvé a szereplői számára az egymáshoz vezető utat.

Éppen ezt találtam érdekesnek a történetben, mert a regény nem azt sugallja, hogy két egymásnak rendelt ember találkozásával minden korábbi probléma egyik pillanatról a másikra eltűnik. Anna és Sándor egyaránt hozza magával a saját múltját, és ahhoz, hogy valóban közös jövőjük lehessen, előbb mindkettőjüknek rendeznie kell valamit önmagában.

Anna esetében különösen fontos szerepet kap korábbi párkapcsolata és az exe viselkedése. A férfi drasztikus tette miatt a múlt nem valami távoli emlékként marad jelen, hanem nagyon is konkrét módon avatkozik bele Anna jelenébe. Ez a konfliktus jóval komolyabbá teszi a történetet annál, mint amit a romantikus kiindulópont alapján elsőre várnánk, hiszen megmutatja, milyen nehéz valóban továbblépni akkor, amikor valaki vagy valami újra és újra visszahúz bennünket abba az életbe, amelyből már szeretnénk kiszabadulni.

Anna számára ezért az újrakezdés nem egyszerűen azt jelenti, hogy beleszerethet Sándorba. Először vissza kell szereznie a saját élete feletti irányítást, meg kell tanulnia ismét bízni, és el kell hinnie, hogy nem kell örökké a korábbi döntéseinek és kapcsolatainak következményei között élnie.

Sándor helyzete egészen más, mégis hasonlóan nehéz. Orvosként első pillantásra ő tűnik a történet stabil szereplőjének, hiszen magabiztos, felelősségteljes és olyan ember benyomását kelti, aki tudja, mit kell tennie. A magánéletében azonban neki is olyan terhet kell hordoznia, amely mellett egy új szerelem elfogadása korántsem egyszerű.

Volt feleségének súlyos betegsége ugyanis olyan erkölcsi és érzelmi dilemmát teremt, amelyre nem lehet könnyedén jó vagy rossz választ adni.

Hol végződik a felelősségünk valaki iránt, akivel korábban összekötöttük az életünket? Meddig tartozunk neki segítséggel, amikor már nem alkotunk egy párt? És talán a legnehezebb kérdés: megengedhetjük-e magunknak, hogy boldogok legyünk, miközben valaki, aki valaha fontos volt számunkra, súlyosan beteg?

Sándor történetszála számomra azért érdekes, mert ezen keresztül a regény a bűntudat és az önfeláldozás határát is érinti. Együttérezni valakivel, segíteni neki és felelősséget vállalni bizonyos helyzetekben természetes emberi reakció, ugyanakkor eljöhet az a pont, amikor a másik iránt érzett kötelességtudat miatt saját életünkről mondunk le.

Anna és Sándor történetében így két különböző múlt találkozik. Anna számára a múlt elsősorban a félelmet és a fenyegetettséget jelenti, Sándor számára pedig a kötelességet és a bűntudatot, mégis mindkettőjüknek ugyanazt kell megtanulniuk: attól, hogy valami megtörtént velünk, még nem szükséges örökre annak fogságában maradnunk.

Talán ezért is olyan fontos a történetben a második esély gondolata.

Nem feltétlenül arra gondolok, hogy Anna és Sándor második lehetőséget kap egymásra, hanem arra, hogy mindketten kapnak még egy esélyt arra, hogy másképpen alakítsák az életüket. A múltjukat természetesen nem írhatják át, és azokat az embereket sem tüntethetik el belőle, akik fájdalmat, bizonytalanságot vagy bűntudatot hagytak maguk után. Arról viszont dönthetnek, hogy ezek az élmények mennyire határozzák meg a jövőjüket.

A történet során Anna változása különösen szépen kapcsolódik össze a fizikai felépülésével. A regény elején egy kórházi ágyban találjuk, kiszolgáltatottan, egy olyan helyzetben, amelyet nem ő választott, később azonban fokozatosan visszaveszi az irányítást saját élete felett. Ez a folyamat természetesen nem egyik pillanatról a másikra történik, és talán éppen ettől válik hitelesebbé.

Sándor szintén változik, csak nála kevésbé látványos módon. Neki nem a fizikai kiszolgáltatottságból kell felállnia, hanem abból a lelki helyzetből, amelyben a kötelességtudat, a múlt és mások iránt érzett felelősség szinte teljesen háttérbe szorította a saját vágyait. Anna megjelenése arra készteti, hogy feltegye magának azt a kérdést, amelyet sokan talán túlságosan ritkán merünk megfogalmazni: jogom van-e a saját boldogságomat is választani?

A két főszereplő éppen ezért nem egyszerűen egymásba szeret. Bizonyos értelemben egymás változásának elindítóivá is válnak.

És aztán ott van Prága.

Már a cím alapján sejthető, hogy a városnak különleges jelentősége lesz, és valóban jóval többé válik egyszerű romantikus díszletnél. Ha a történet elején a kórház a bezártságot, a sérülést, a szabályokat és a kiszolgáltatottságot jelképezi, akkor Prága ennek szinte tökéletes ellenpontja.

A történelmi utcák, a város különleges hangulata és az otthoni problémáktól való fizikai eltávolodás olyan teret biztosít Annának és Sándornak, ahol egy időre kiléphetnek azokból a szerepekből, amelyek addig meghatározták őket. Sándor nem csupán orvos lehet, Anna pedig nem csupán beteg vagy egy problémás kapcsolat következményeit viselő nő. Egyszerűen két emberként lehetnek jelen egymás mellett, akiknek végre lehetőségük van arra, hogy őszintén megvizsgálják, mit jelentenek egymás számára.

Prága ezért számomra a szabadság és az újrakezdés helyszínévé válik.

Nagyon szeretem azokat a történeteket, amelyekben egy város nem pusztán háttérként jelenik meg, hanem szinte együtt lélegzik a szereplőkkel, és valamilyen módon tükrözi a lelkiállapotukat. Ebben a regényben a kórháztól Prágáig vezető út tulajdonképpen Anna és Sándor belső útjaként is értelmezhető: a bezártságtól a szabadságig, a félelemtől a bizalomig, a múlt terheitől egy lehetséges közös jövő felé vezet.

A Prága ajándéka azonban nem azért működik, mert azt állítja, hogy a szerelem minden problémát megold. Sokkal inkább azért, mert megmutatja, hogy egy szeretetteljes kapcsolat adhat erőt ahhoz, hogy mi magunk kezdjünk el szembenézni azokkal a dolgokkal, amelyeket addig kerülgettünk.

Anna problémáit nem oldhatja meg helyette Sándor, ahogyan Sándor bűntudatát és kötelességeit sem rendezheti el Anna. Támogathatják azonban egymást, és megmutathatják a másiknak, hogy létezhet olyan jövő, amelyért érdemes meghozni a nehéz döntéseket.

Számomra talán ez a regény egyik legszebb gondolata.

Sokszor úgy képzeljük a második esélyeket, mintha azok valamiféle tiszta lapot jelentenének, amelyen egyszerűen eltűnik minden korábbi hiba és fájdalom. Pedig az életben valószínűleg ritkán történik így. A második esély inkább azt jelenti, hogy mindazzal együtt, amit már átéltünk, kapunk egy új lehetőséget arra, hogy ezúttal másképpen döntsünk.

Julia Greshwood regénye közben arra is emlékeztet, hogy a szeretet és az empátia nem egyenlő az önfeladással. Lehet valakit támogatni anélkül, hogy közben teljesen lemondanánk saját magunkról, és lehet lezárni egy kapcsolatot úgy, hogy közben nem tagadjuk meg annak múltbeli jelentőségét. Ezek korántsem egyszerű kérdések, ezért örültem annak, hogy a történet nem kizárólag a romantikus szálra koncentrál.

A címben szereplő „ajándék” jelentése is egyre érdekesebbé válik a történet előrehaladtával.

Elsőre talán Prágára gondolunk, később azonban felmerül, hogy valójában mi is az igazi ajándék. Maga az utazás? Anna és Sándor újratalálkozása? A szerelem? Vagy egyszerűen az, hogy az élet néha akkor kínál fel egy új lehetőséget, amikor már egyáltalán nem számítunk rá?

Én leginkább ez utóbbit éreztem közel magamhoz.

Mert talán a sors legnagyobb ajándéka nem az, hogy mindent készen elénk tesz, hanem az, hogy időnként újra kinyit előttünk egy ajtót, amelyről azt hittük, már örökre bezárult. Belépni azonban nekünk kell rajta, és azzal is nekünk kell szembenéznünk, amit a túloldalon találunk.

A Prága ajándéka így számomra egy romantikus történet mellett a második esélyek regénye is lett. Egy könyv arról, hogy a múltunk hatással lehet ránk, de nem feltétlenül kell meghatároznia egész hátralévő életünket; arról, hogy a felelősség és az önfeláldozás nem ugyanaz; valamint arról, hogy egy fájdalmas időszak után is lehet újra bízni, szeretni és jövőt tervezni.

És talán arról is, hogy bizonyos emberek nem véletlenül térnek vissza az életünkbe.

Lehet, hogy évekkel korábban még nem volt megfelelő az idő, talán nekünk kellett közben megváltoznunk, vagy egyszerűen csak más irányba sodort bennünket az élet. Amikor azonban újra keresztezi egymást két ember útja, már rajtuk múlik, hogy ezt egyszerű véletlennek tekintik, vagy felismerik benne azt a bizonyos második lehetőséget.

Anna és Sándor története után ezért bennem leginkább egy kérdés maradt:

vajon hány olyan ajándékot tartogat még számunkra az élet, amelyről az első pillanatban még nem is sejtjük, hogy egyszer mindent megváltoztathat?

 

Köszönöm a lehetőséget Julia Greshwoodnak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Julia Greshwood: Hazaértem

 

Vannak könyvek, amelyek már az első néhány oldal után elárulják, hogy elsősorban kikapcsolódást szeretnének nyújtani, és vannak olyan történetek, amelyek egy romantikus cselekmény mögé sokkal komolyabb kérdéseket rejtenek. Julia Greshwood Hazaértem című regénye számomra inkább az utóbbi kategóriába tartozik, mert bár a középpontjában kétségtelenül egy szerelem kibontakozása áll, a történet ennél jóval többről mesél. Arról, hogy mi történik egy nővel akkor, amikor hosszú évek után egyszer csak felteszi magának a kérdést: én hol vagyok a saját életemben? És talán még ennél is fontosabb az a kérdés, amely végig ott húzódik Bella történetének hátterében: jár-e még a boldogság annak, aki már elmúlt ötvenéves?

 

A regény főszereplője, Szirmay Bella két felnőtt gyermek édesanyja, sikeres rendezvényszervező, aki szereti a munkájával járó pezsgést, miközben a magánéletében már korántsem érzi azt a biztonságot és elégedettséget, amelyre szüksége lenne. Megromlott házassága és az évek alatt megtépázott önbizalma arra késztetik, hogy kiszakadjon a megszokott környezetéből, ezért befizet egy olaszországi nyaralásra. Elsősorban nem szerelmet keres, és még csak nem is egy új életet akar egyik pillanatról a másikra felépíteni, hanem időt szeretne kapni arra, hogy végre saját magára figyeljen, rendezze a gondolatait, és számot vessen azzal, mi történt vele az elmúlt évtizedekben.

Már önmagában ezt a kiindulópontot is nagyon szerettem, mert Bella nem egy húszéves, tapasztalatlan lány, aki még először keresi önmagát és a helyét a világban. Egy ötven feletti nő áll a történet középpontjában, aki már feleség volt, gyermekeket nevelt, dolgozott, felelősséget vállalt másokért, alkalmazkodott, szeretett és csalódott, most pedig elérkezett életének ahhoz a pontjához, amikor meg kellene tanulnia saját magát is ugyanolyan fontosnak tekinteni, mint azokat az embereket, akikről addig gondoskodott.

Az olaszországi utazás ebből a szempontból jóval többet jelent egyszerű nyaralásnál. Bella fizikailag eltávolodik attól a közegtől, amelyben hosszú időn keresztül ugyanazokat a szerepeket töltötte be, és ez a távolság lehetőséget teremt arra is, hogy önmagára kívülről tekintsen. Olaszország pedig szinte tökéletes helyszín ehhez az átalakuláshoz, hiszen Amalfi, Positano és Velence atmoszférája, a mediterrán életérzés és a La Dolce Vita könnyedsége éles ellentétben áll Bella korábbi, kötelességekkel, megfeleléssel és bizonytalansággal terhelt életével.

Ebben a környezetben találkozik Paolóval, aki lassan egészen más irányba tereli az eredetileg önvizsgálatra szánt utazást. Kettejük kapcsolatának számomra éppen az adja az egyik legérdekesebb rétegét, hogy Bella nem tud egyszerűen fejest ugrani egy új szerelembe. Magával viszi mindazt, ami korábban történt vele, és hiába változik meg körülötte a táj, a múltját nem lehet egy repülőúttal hátrahagyni. A csalódások, az önbizalom elvesztése, a saját nőiességével kapcsolatos bizonytalanság és az újbóli sérüléstől való félelem mind ott vannak közte és Paolo között.

Paolónak ezért nem egyszerűen Bella szívét kell meghódítania, hanem azokat a falakat kell lassan lebontania, amelyeket a nő hosszú idő alatt épített maga köré. Bella számára ugyanis talán nem is annak elfogadása a legnehezebb, hogy valaki szeretheti őt, hanem annak elhitetése saját magával, hogy ő még szerethető nő. Ebben rejlik szerintem a történet egyik legerősebb gondolata.

Mert vajon mikor döntjük el egy nőről, hogy már „túl idős” a szerelemhez, a szenvedélyhez vagy akár ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét? Negyvenévesen? Ötvenévesen? Hatvanévesen? Egyáltalán létezhet olyan életkor, amikor valakinek már kötelessége lenne lemondani arról, hogy nőként is teljes életet éljen?

A Hazaértem egyik legfontosabb értéke számomra éppen az, hogy ezekre a kérdésekre irányítja rá a figyelmet. Bella történetében az ötvenedik életév nem lezárásként jelenik meg, hanem egy új életszakasz kezdeteként, és különösen szerethető, hogy mindez nem valamiféle tökéletes, problémamentes átalakulás formájában történik. Bella bizonytalan, fél, olykor visszalépne, máskor kételkedik önmagában és Paolóban is, hiszen évtizedek tapasztalatait nem lehet néhány romantikus nappal semmissé tenni.

A regény romantikus és erotikus vonala éppen ezért szorosan kapcsolódik Bella lelki változásához. Az intimitás itt nem pusztán a két főszereplő közötti fizikai vonzalmat jelenti, hanem annak egyik bizonyítéka, hogy Bella lassan ismét képes megengedni magának a közelséget. Ahhoz, hogy valakit igazán közel engedjen, először saját magával kell valamennyire kibékülnie, és el kell fogadnia azt a nőt, akivé az évek során vált.

Különösen érdekesnek találtam azt is, ahogyan a történet az anyaszerep és a női önállóság közötti konfliktussal foglalkozik. Bella két felnőtt gyermek édesanyja, és hiába nőttek már fel a gyermekei, az anyai szerep természetesen nem szűnik meg egyik napról a másikra. Csakhogy közben neki is lenne saját élete, saját vágyai és saját jövője.

Ez azért izgalmas kérdés, mert a társadalom sokszor természetesnek tekinti, hogy egy anya évtizedeken keresztül másokat helyezzen önmaga elé, miközben jóval nehezebben fogadja el azt a pillanatot, amikor ugyanez a nő egyszer azt mondja: most én is szeretnék boldog lenni.

Bella gyermekeinek eltérő hozzáállása ezt a dilemmát még jobban kiemeli. Nem mindenki fogadja ugyanolyan könnyen az édesanya változását és új kapcsolatát, így Bellának nemcsak saját félelmeivel kell megküzdenie, hanem azzal a bűntudattal is, amelyet mások reakciói ébresztenek benne. Meg kell tanulnia, hogy attól, mert anya, még nem szűnt meg önálló embernek és nőnek lenni, ahogyan attól sem válik rossz anyává, hogy a gyermekei felnőtté válása után szeretne saját életet élni.

Éppen ezért számomra a történet egyik legérdekesebb kérdése nem az volt, hogy Bella és Paolo végül egymásra találnak-e, hanem az, hogy Bella képes lesz-e önmagára találni.

Paolo ugyanis lehet bármennyire szeretetteljes, türelmes és elfogadó, Bella valódi változását nem végezheti el helyette. Megmutathatja neki, milyen érzés, amikor valaki figyel rá, meghallgatja, vonzónak látja és elfogadja, de végül Bellának kell elhinnie, hogy mindez nem valamiféle véletlen ajándék, amelyre méltatlannak kellene éreznie magát.

A bizalom kérdése ezért szintén meghatározó szerepet kap. Egy olyan kapcsolat után, amelyben valakinek hosszú időn keresztül sérült az önbecsülése, nem könnyű újra feltétel nélkül hinni egy másik emberben. Bella bizonytalanságai és félelmei ebből a szempontból érthetők, különösen akkor, amikor az olaszországi varázslat után megjelenik a hétköznapok realitása, a távolság és az új kapcsolat minden bizonytalansága.

Itt válik igazán fontossá Bella és Paolo kommunikációja. Egy érett kapcsolatban már nem feltétlenül a látványos gesztusok jelentik a legnagyobb bizonyítékot, hanem az, hogy két ember képes-e őszintén beszélni a félelmeiről, a múltjáról, a vágyairól és azokról a pontokról, ahol sebezhető. Bella számára pedig már az is komoly változás, hogy megtanulja kimondani azt, amit korábban talán inkább magában tartott.

Mindeközben Olaszország nem egyszerű háttér marad. Szinte külön szereplőjévé válik a történetnek, hiszen a napsütés, a tenger, az olasz utcák, az ételek, a kávék, a nyüzsgés és az élet szeretete mind azt az érzést erősítik, hogy lehet másként is élni. Nem kell minden pillanatot előre megtervezni, nem szükséges állandóan megfelelni, és néha szabad egyszerűen örülni annak, ami éppen előttünk van.

Talán ezért is találó annyira a regény címe.

A Hazaértem első pillantásra jelenthetne egy valódi hazatérést, a történet ismeretében azonban számomra sokkal inkább lelki jelentést kap. Hazaérni ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy belépünk ugyanannak a lakásnak az ajtaján, amelyet évek óta otthonunknak nevezünk. Néha éppen akkor érkezünk haza, amikor életünkben először merjük levetni azokat a szerepeket és elvárásokat, amelyek mögött hosszú időre elveszítettük önmagunkat.

Bella valódi utazása ezért nem Magyarországtól Olaszországig tart, hanem attól a nőtől, aki a történet elején még tele van kételyekkel, ahhoz a nőhöz, aki lassan megtanulja ismét értékesnek látni önmagát.

Számomra ettől válik a könyv többé egy kellemes olaszországi romantikus történetnél. A szerelem természetesen fontos része, Paolo pedig meghatározó szereplője Bella változásának, de a történet mélyén mégis egy nő önmagához való visszatalálása áll.

Különösen azoknak lehet érdekes olvasmány, akik maguk is életük valamelyik fordulópontján állnak, legyen szó egy hosszú kapcsolat lezárásáról, a gyermekek felnőtté válásáról, az önbizalom elvesztéséről vagy egyszerűen arról a felismerésről, hogy túl sok év telt el úgy, hogy mindig mindenki más fontosabb volt náluk.

Nem gondolom, hogy egyetlen regény kész válaszokat tudna adni ezekre az élethelyzetekre, és talán nem is ez a dolga. Egy történet azonban képes arra, hogy kérdéseket tegyen fel helyettünk, vagy éppen kimondjon olyan gondolatokat, amelyek bennünk is régóta ott vannak, csak eddig nem mertük megfogalmazni őket.

 

Ötven év után jár még nekem a boldogság?

Bella kérdése első pillantásra egy ötven feletti nő kérdésének tűnik, valójában azonban életkortól függetlenül sokan feltehetnénk magunknak. Jár-e még egy új kezdet egy rossz döntés után? Jár-e új szerelem egy tönkrement házasság után? Lehet-e ismét bízni, miután valaki egyszer már összetörte ezt a bizalmat? Szabad-e saját magunkat választani akkor is, ha mások ezt nem értik meg?

Julia Greshwood Hazaértem című regénye számomra elsősorban azért szerethető, mert a válaszokat nem az életkorban keresi, hanem abban, hogy az ember képes-e még nyitni az élet felé.

Bella története arra emlékeztet, hogy az újrakezdésnek nincs előre meghatározott időpontja, és nincs olyan születésnap, amely után automatikusan le kellene mondanunk a szerelemről, a nőiességről, az intimitásról, az álmainkról vagy egyszerűen arról, hogy jól érezzük magunkat a saját életünkben. Néha éppen akkor kezdődik valami igazán fontos, amikor már azt hittük, hogy a nagy fordulatokon rég túl vagyunk.

A regény után pedig számomra a „hazaértem” szó is egy kicsit más jelentést kapott. Mert talán életünk egyik legfontosabb hazaérkezése nem az, amikor megtaláljuk azt az embert, aki mellett otthon érezzük magunkat, hanem amikor hosszú idő után végre saját magunkban is otthon tudunk lenni.

 

Köszönöm a lehetőséget Julia Greshwoodnak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

 

Miért szeretem a magyar szerzők könyveit?

Ha néhány évvel ezelőtt valaki megkérdezi tőlem, hogy magyar vagy külföldi szerzők könyveit szeretem-e jobban, valószínűleg nem tudtam volna egyértelmű választ adni, és tulajdonképpen ma sem szeretném ezt valamiféle versenyként felfogni. Rengeteg külföldi írót szeretek, számos olyan történetet olvastam már más országok szerzőitől, amely hosszú időre velem maradt, mégis egyre inkább azt érzem, hogy a magyar írók könyvei egészen különleges helyet foglalnak el az olvasmányaim között. Van bennük valami ismerős, valami nehezen megfogalmazható közelség, amelyet egy fordításban olvasott történet – legyen bármilyen nagyszerű – nem mindig tud ugyanúgy megadni.

Talán azért, mert amikor magyar szerző könyvét veszem a kezembe, nemcsak egy történettel találkozom, hanem sokszor egy kicsit a saját világommal is.

Ismerősek lehetnek a városok, az utcák, a történelmi események, a családi szokások, az emberi reakciók, a humor, a problémák és azok az apró hétköznapi részletek, amelyeket talán észre sem veszünk addig, amíg egy regény lapjain vissza nem köszönnek. Egy Budapesten, vidéki magyar kisvárosban vagy éppen valamelyik történelmi korszak Magyarországán játszódó történet egészen más módon tud közel kerülni hozzám, mert nem kell teljesen ismeretlen kulturális környezetbe helyeznem a szereplőket. Sokszor pontosan értem, miért reagálnak úgy, ahogyan, és egy-egy mondat mögött olyan jelentésrétegeket is érzek, amelyek a közös kulturális háttérből fakadnak.

 

Amikor a saját nyelvünkön születik meg egy történet

Számomra a magyar szerzők olvasásának egyik legnagyobb értéke természetesen maga a magyar nyelv.

Fordításban rengeteg csodálatos könyvhöz juthatunk hozzá, és egy jó műfordító munkáját semmiképpen sem szeretném kisebbíteni, ugyanakkor mégis van valami különleges abban, amikor egy szöveget pontosan azon a nyelven olvashatunk, amelyen a szerző megalkotta.

A magyar nyelv hihetetlenül gazdag, árnyalt és játékos, rengeteg lehetőséget kínál egy írónak arra, hogy ugyanazt az érzést egészen különböző módokon fejezze ki. A humor, a szóviccek, a hétköznapi fordulatok, a becézések, a tájnyelvi kifejezések vagy akár egy szereplő beszédmódja sokszor olyan pluszt ad egy történethez, amelyet igazán akkor érzékelhetünk, ha az eredeti nyelven olvassuk.

Egy magyar szerzőnek nem kell elmagyaráznia nekem minden kulturális utalást, mert sokszor már egy félmondatból pontosan értem, mire gondol. Ez az ismerősség pedig olyan érzést teremthet, mintha a történet egy kicsit közelebb történne hozzám.

 

A magyar történelem regényeken keresztül egészen más arcát mutatja

Különösen szeretem a magyar történelmi és családregényeket, mert ezekben nem pusztán évszámokat, háborúkat, forradalmakat vagy politikai változásokat látunk, hanem embereket, akiknek mindezek közepette kellett élniük.

Az iskolában megtanuljuk a történelem legfontosabb eseményeit, egy regény azonban megmutathatja, mit jelenthetett mindez egy család számára. Hogyan szerettek, házasodtak, neveltek gyermekeket, veszítettek el valakit, próbáltak talpon maradni, vagy éppen hogyan változtatta meg egyik napról a másikra egy történelmi esemény az addig megszokott életüket.

Éppen ezért szeretem például Fábián Janka regényeit is. Az Emma-trilógia számomra remek példája annak, hogyan lehet egy család történetén keresztül közel hozni egy korszakot úgy, hogy közben az emberi sorsok legalább olyan fontossá váljanak, mint maga a történelmi háttér. Az ilyen könyvek olvasásakor gyakran azon kapom magam, hogy utána szeretnék nézni egy-egy eseménynek vagy korszaknak, mert a szereplők történetén keresztül hirtelen sokkal érdekesebbé válik az is, amit korábban talán csak egy történelemkönyv lapjairól ismertem.

Hasonló okból lehet izgalmas számomra Schmöltz Margit történelmi regényeinek világa vagy Bauer Barbara családi és történelmi történeteinek hangulata is, hiszen ezekben a könyvekben a nagy történelmi változások mellett mindig ott vannak az egyéni sorsok, a családi titkok, a veszteségek és természetesen a szerelmek is.

Különösen érdekesek számomra a Monarchia időszakában, illetve a világháborúk környékén játszódó történetek, mert ezekben a korszakokban szinte egyik napról a másikra változhatott meg egy ember teljes élete. A történelem ilyenkor nem távoli háttér, hanem bekopog a szereplők otthonába, beleszól a szerelmükbe, a családjuk jövőjébe és sokszor még abba is, hogy hol nevezhetik majd otthonnak azt a helyet, ahol élnek.

 

A magyar romantikus irodalom sokkal változatosabb, mint elsőre gondolnánk

A magyar szerzők szeretetében természetesen a romantikus regényeknek is komoly szerepük van nálam, és szerintem hajlamosak vagyunk alábecsülni, mennyire sokszínű ma már a hazai romantikus irodalom.

Nem egyetlen típusú történetről beszélünk.

Egészen más élményt kínál egy történelmi romantikus regény, mint egy napjainkban játszódó, humoros szerelmi történet, ahogyan a komolyabb lelki kérdésekkel foglalkozó romantikus könyvek is teljesen más világot képviselnek, mint a könnyedebb kikapcsolódást kínáló történetek.

Borsa Brown regényeiben például sokszor az erős szenvedély, a kulturális különbségek és az intenzív emberi kapcsolatok kerülnek előtérbe, míg Palotás Petra történetei a modern élethelyzetek, csalódások, újrakezdések és emberi kapcsolatok világába vezethetnek bennünket.

R. Kelényi Angelika könyveiben a romantika mellett a humor, a kaland és a különleges helyszínek is fontos szerepet kaphatnak, míg más szerzőknél sokkal hangsúlyosabbá válhat a családi háttér, a lelki fejlődés vagy éppen a történelmi közeg.

És éppen ezt szeretem.

Nem lehet azt mondani, hogy a „magyar romantikus regény” egyetlen jól meghatározható műfajt jelentene, mert a hazai szerzők között is óriási különbségek vannak stílusban, témaválasztásban és hangulatban. Olvasóként pedig éppen ebből a sokféleségből válogathatunk aszerint, hogy az adott pillanatban mire vágyunk.

 

Ismerős problémák, ismerős emberek

A kortárs magyar regényekben azt is nagyon szeretem, amikor felismerem bennük a saját hétköznapi valóságunkat.

Egy külföldi regényben természetesen ugyanúgy átélhető lehet egy családi konfliktus, egy válás, egy új szerelem vagy egy munkahelyi probléma, hiszen az alapvető emberi érzések nem ismernek országhatárokat. Mégis más érzés, amikor mindez egy olyan közegben történik, amelyet mi magunk is ismerünk.

Amikor a szereplő ugyanazokkal a hétköznapi nehézségekkel találkozik, amelyeket akár mi is megtapasztalhatunk, a történet sokszor közvetlenebbnek hat. Ismerősek a társadalmi elvárások, a családi viszonyok, a generációs különbségek és néha még azok az apró bosszúságok is, amelyek egy külföldi olvasónak talán magyarázatra szorulnának.

Szeretem azt az érzést, amikor olvasás közben arra gondolok: igen, pontosan tudom, miről beszél.

 

Egyre több magyar szerzőt fedezek fel

A könyves blog vezetése óta számomra különösen izgalmassá vált a magyar szerzők felfedezése.

Amikor az ember rendszeresen ír könyvekről, óhatatlanul sokkal szélesebbre nyílik előtte a könyves világ. Olyan szerzőkkel és kötetekkel is találkozik, amelyek mellett korábban talán elsétált volna egy könyvesboltban, vagy amelyekkel a nagy reklámkampányok hiányában egyáltalán nem találkozott volna.

Pedig egy könyv értékét természetesen nem az határozza meg, hogy mekkora kiadó áll mögötte, hány óriásplakáton szerepel a borítója, vagy hány ezer követővel rendelkezik a szerző.

Nagyon sok olyan magyar író alkot, akit még csak egy szűkebb olvasóközönség ismer, miközben a könyveik megérdemelnék, hogy sokkal több emberhez eljussanak. Számomra éppen ezért lett fontos a magyar szerzők felfedezése és bemutatása is, hiszen egy-egy blogbejegyzéssel talán én is hozzá tudok járulni ahhoz, hogy valaki olyan könyvre találjon rá, amelyről addig még nem hallott.

Talán éppen ebből az érzésből született meg bennem a „Szerzők, akiket érdemes felfedezni” rovat gondolata is.

Szeretem megismerni azt, ki van egy történet mögött, milyen utat járt be, milyen könyveket írt, és mi az, ami megkülönbözteti más szerzőktől. Az olvasás számomra ettől egy kicsit személyesebbé válik.

 

Egy magyar könyv megvásárlása támogatás is

Van azonban egy másik szempont is, amely az utóbbi időben egyre fontosabbá vált számomra.

Amikor kortárs magyar szerző könyvét vásároljuk meg, nemcsak egy új történetet veszünk a kezünkbe, hanem valamilyen módon támogatjuk is azt, hogy magyar nyelven újabb könyvek szülessenek.

Különösen igaz ez a kisebb kiadóknál megjelenő vagy független szerzőkre, akik mögött sokszor nincs hatalmas marketinggépezet. Nekik egy olvasói értékelés, egy közösségi médiában megosztott fénykép, egy ajánlás vagy akár az is sokat jelenthet, ha egyszerűen továbbadjuk valakinek: „Olvastam ezt a könyvet, szerintem próbáld ki te is.”

Természetesen nem gondolom azt, hogy pusztán azért kellene szeretnünk vagy pozitívan értékelnünk egy könyvet, mert magyar szerző írta. Az őszinte olvasói vélemény szerintem mindig fontos, és magyar író könyve ugyanúgy lehet számomra nagy kedvenc vagy csalódás, mint bármely külföldi kötet.

A támogatás számomra nem kritikátlan rajongást jelent.

Sokkal inkább azt, hogy adok egy esélyt a magyar szerzőknek, beszélek azokról a könyvekről, amelyek tetszettek, és nem gondolom automatikusan azt, hogy egy külföldi bestseller szükségszerűen értékesebb vagy izgalmasabb annál a regénynél, amelyet egy kevésbé ismert magyar író alkotott.

 

Klasszikusok és kortársak ugyanazon a könyvespolcon

Amikor magyar irodalomról beszélünk, természetesen nemcsak a kortárs szerzőkre gondolhatunk.

Ott van Jókai Mór, akinek Egy magyar nábob és Kárpáthy Zoltán című regényei a magyar romantikus próza meghatározó alkotásai, vagy Szabó Magda, akinek művei egészen más módon, de ugyanolyan elementáris erővel tudnak beszélni családról, emberi kapcsolatokról, múltról és identitásról.

Számomra nincs szükség arra, hogy a klasszikus és a kortárs magyar irodalmat egymással szembeállítsuk.

Az egyik megmutathatja, honnan jöttünk, a másik pedig azt, hogyan látjuk önmagunkat most. Együtt pedig egészen különleges képet rajzolhatnak arról, hogyan változott a magyar társadalom, a család, a női és férfiszerepek, a szerelemről alkotott képünk vagy éppen az, mit tekintünk boldog életnek.

 

Miért szeretem tehát a magyar szerzők könyveit?

Azért, mert közel vannak hozzám, miközben mégis képesek olyan világokba elvinni, amelyekben korábban soha nem jártam.

Azért, mert szeretem a saját anyanyelvemen megszülető mondatokat, az ismerős humort és azokat az apró kulturális utalásokat, amelyekhez nem kell magyarázat.

Azért, mert egy történelmi regény segítségével a saját múltunkat is közelebb érezhetem magamhoz, miközben egy kortárs történetben akár a mai Magyarország ismerős élethelyzeteivel találkozhatok.

Azért, mert elképesztően sokféle magyar szerző alkot, és mindig lehet találni valakit, akinek a könyve új meglepetést tartogat.

És azért is, mert szeretem azt az érzést, amikor felfedezek egy kevésbé ismert magyar írót, elolvasom a könyvét, majd arra gondolok: erről másoknak is tudniuk kellene.

Talán éppen ez az egyik legszebb dolog a könyves világban.

Egy könyv megírásával a történet még csak elkezdődik. Utána szükség van olvasókra, akik leveszik a polcról, hazaviszik, belemerülnek, beszélnek róla, ajánlják másoknak, vagy éppen továbbadják valakinek. Így találhat egymásra szerző és olvasó, sokszor úgy, hogy korábban egyikük sem tudott a másik létezéséről.

Én pedig szeretnék továbbra is minél több ilyen találkozást.

Olvasni ismert és kevésbé ismert magyar szerzőktől, felfedezni új történeteket, visszatérni régi kedvencekhez, és időről időre bemutatni nektek is azokat a könyveket, amelyek valamiért megérintettek.

Mert bár egy könyv története elrepíthet Barcelonába, Párizsba, Londonba, a Közel-Keletre, évszázadokkal a múltba vagy akár egy teljesen elképzelt világba, van valami különleges abban, amikor mindezt egy magyar szerző hangján, a saját anyanyelvemen olvashatom.

Talán ezért szeretem ennyire a magyar szerzők könyveit.

Mert miközben új világokat mutatnak, időnként valami nagyon ismerőset is visszaadnak nekem: egy darabot abból a nyelvből, kultúrából, történelemből és világból, amelyben én magam is otthon vagyok.