Anna Godbersen: Luxe Girl – csillogás, titkok, és egy lassú regény ritmusa

Vannak könyvek, amik már az első pillantásra ígérnek valamit.

A borító csillog. A cím elegáns. A leírásban pedig ott a varázsige:

19. századi New York, bálok, ármány, szerelem és társadalmi csapdák.

Pont az a világ, amit mindig is szerettem.

Jane Austen utáni korszak – csipkével, fűzővel, és a díszletek mögött rejlő feszültséggel.

Ahol egy nő sorsa néha egyetlen pillantáson múlik – vagy egy olyan döntésen, amit nem is ő hoz meg.

 

Ezért vettem kezembe Anna Godbersen Luxe Girl című regényét.

És ezért is maradt bennem utána kettős érzés.

---

A történet középpontjában Elizabeth Holland áll – New York egyik legfényesebb ifjú hölgyeként ismert karakter, akinek élete kívülről tündérmese.

De a felszín alatt minden más: a család anyagi csőd szélén áll, és az egyetlen kiút egy nem kívánt házasság egy botrányhős férfival.

Mindeközben Elizabeth másba szerelmes – miközben Henry, a vőlegény, a húgát udvarolja…

És ez még csak a kezdet.

A nyitómondat egy temetést ír le – és ezzel rögtön megteremti a történet alaphangját: valami tragikus történik ebben a csillogó világban.

 

A könyv stílusa díszes, lassú, nagyon atmoszférikus.

A korabeli világ ábrázolása lenyűgöző, a részletek hitelesek, a szereplők között finoman szövődnek az érdekek és érzelmek hálói.

De talán pont ez az, ami miatt sokszor úgy éreztem: több ígéretet kaptam, mint élményt.

 

A majd’ 500 oldalnyi terjedelem alapján azt vártam, hogy eseménydús, fordulatos történet fog elragadni – és ehelyett inkább egy lassan bontakozó társadalmi drámát kaptam.

Olyat, ahol sokkal inkább a hangulat, a ki nem mondott feszültségek és a belső dilemmák dominálnak, mint a tényleges történések.

Nem mondom, hogy csalódtam – inkább csak mást vártam.

Aki pörgős, sodró ritmusú, meglepetésekkel teli történetet keres, annak ez a regény talán kevés lesz.

De aki szereti az idő lassú folyását, az árnyalt jellemeket, és a múlt kor etikettjén belül feszülő emberi viszonyokat, annak sokat adhat.

Személy szerint örülök, hogy elolvastam – mert a hangulat ott maradt bennem.

És mert idő kellett hozzá, hogy rájöjjek: ez nem egy bálban pergő történet – ez egy lassan, méltósággal leomló falfestmény, amely mögött ott rejlik a szabadság, a félelem, az önazonosság keresése.

Az „ártatlanság kora” itt valóban nem ártatlan.

És ha időt adsz neki, a Luxe Girl sem csak díszlet marad – hanem tükör is lehet.

Alyson Noël: Evermore – Mindörökké: Különleges világ, túl tökéletes szereplők

Néha az ember egy könyvet nem azért vesz kézbe, mert konkrét elvárása van, hanem mert szívesen engedi magát meglepni.

Így voltam Alyson Noël Evermore – Mindörökké című regényével is.

Nem olvastam a Twilight-sorozatot, így azt a sokat emlegetett párhuzamot nem tudtam megerősíteni vagy cáfolni. De mivel a Csitt, csitt tetszett, és kíváncsi voltam, mit tud ez a mű, nyitottan vágtam bele.

A fülszöveg izgalmasnak ígérkezett: egy lány, aki túlél egy tragikus autóbalesetet, és különös képességekre tesz szert – aurák, gondolatolvasás, élettörténetek tapintásból.

Új élet, új iskola, elszigeteltség, majd egy rejtélyes fiú érkezése...

Megvolt benne minden, ami egy izgalmas, romantikával kevert misztikus történet alapja lehet.

És mégis – valahogy nem történt meg az a bizonyos kapcsolat.

---

A történet ígéretesen indul, de aztán hamar úgy éreztem, kiszámíthatóvá válik.

A szereplők (különösen Damen) túlságosan tökéletesek – jóképűek, gazdagok, titokzatosak, de kevés valódi hibával vagy esendőséggel.

Ez a típusú „mindent tud, mindig tudja, mit kell mondani” férfikarakter engem személy szerint nem tud megfogni.

Ever karaktere érdekesebb lehetne, de sokszor inkább passzív megfigyelő, mint valódi döntéshozó.

A képességei érdekesek – a hangokat halló, aurákat látó lány figurája jól működhetne –, de ezek a szálak sem mélyülnek el igazán, inkább csak díszítik a romantikus főcsapást.

---

Ami miatt mégis elolvastam: a stílus olvasmányos, könnyen haladható.

A könyv vége – szemben sok mai YA-regénnyel – lezárt, nem függővéges, és ez önmagában pozitívum.

Nem hagyott zavaros érzéseket maga után, csak egyszerűen nem adott sokat.

Nem volt benne igazi meglepetés, sem olyan karakter, akit nagyon megszerettem volna.

---

Kinek ajánlanám mégis?

Annak, aki szeretne egy könnyed, gyorsan olvasható, romantikus történetet, misztikus elemekkel fűszerezve, és nem bánja, ha a karakterek idealizáltabbak.

És főleg annak, aki épp valami egyszerűbbre, könnyebbre vágyik – ahol nem kell túl sokat gondolkodni, csak elmerülni egy kitalált világban.

Nekem most ez kevés volt.

De egy másik pillanatban, egy másik hangulatban talán több lett volna.

És az is lehet, hogy neked – pont most – épp elég.

Liptai Claudia: Az álomnő – kaland, humor, romantika – nem csak csajoknak

 

Van, hogy az ember nem akar túl sokat egy könyvtől.

Nem akar elmerülni családi traumákban, világmegváltó gondolatokban, többgenerációs drámákban.
Csak leülni egy bögre mellé, és egy kicsit jól érezni magát.

Nevetni. Kalandozni. Lazítani.

Pont ilyen élmény volt Liptai Claudia első regénye, az „Az álomnő”.

---

A történet hősnője, Anna, egy fiatal, kissé ügyetlen, de nagyon szerethető újságírólány, aki egy egzotikus megbízásnak köszönhetően Afrikába utazik.

A munka: riportot készíteni egy félig magyar szépségkirálynőről.

A valóság: egy bőröndnyi baj, egy szövevényes bűnügy, és egy férfi, aki túl sármos ahhoz, hogy Anna nyugodt maradhasson tőle.

A regény könnyed, gyorsan olvasható, és pont azt adja, amit ígér:
– egy jó adag humort,
– romantikát,
– izgalmas kalandot,
– és közben nem veszi túl komolyan magát – de pont ettől működik.

---

Sok minden eszembe jutott olvasás közben:
kicsit Fejős Éva világa, kicsit a korai chick lit műfaj könnyedsége,
de Claudia stílusa mégis sajátos.

Van benne egyfajta színpadias lendület, ami nem mesterkélt, inkább játékos.
Pont olyan, amilyennek őt a tévéből is ismerjük – szókimondó, vagány, önironikus, és meglepően jól ír.

A történet lendületes, és bár irodalmi mélységeket nem kell keresni benne, minden oldal szórakoztat.
A karakterek szerethetőek (még a „nagyképű” férfihős is), a párbeszédek élnek, és az egész könyvet áthatja egy olyan életszeretet, ami nagyon is jól tud esni egy nehezebb hét után.

---

Ez nem az a könyv, amit hosszasan elemezni fogsz.

De biztos, hogy mosolyogva lapozod végig.

És utána egy kicsit úgy érzed: igen, egy ilyen könnyed kaland nekem is járna…

Ha szereted a romantikát, a humort, a fanyar női nézőpontot, és egy kis egzotikum sem zavar – akkor ez a te könyved.

Nem kell hozzá repülőjegy – csak egy kis idő magadra.

És ki tudja?

Lehet, hogy az igazi álomnőt épp te találod meg magadban.

Tasmina Perry: Apuci lányai – amikor a luxus mögött árnyak bújnak meg

Vannak könyvek, amiket nem felejt el az ember, de nem feltétlenül a borító vagy a cím miatt – hanem az élmény miatt, amit az olvasás adott.

Nekem ilyen könyv volt Tasmina Perry: Apuci lányai.

Emlékszem, először egy újságban olvastam róla. Nem is kerestem éppen új könyvet – csak úgy jött velem szembe. Nem tudom megmondani, mi volt az a mondat, ami megfogott, de még abban az évben meg is vettem. Aztán ott állt a polcon. Vastag volt. Nagyon vastag. És sokáig csak nézegettem.

748 oldal.

Azt éreztem, ezt most biztosan nem fogom tudni „csak úgy” elolvasni három gyerek mellett. Akkor még nem is volt gyerekem, és már akkor is féltem, hogy „túl sok lesz”.

Aztán jött a tavasz – és egy nap csak kinyitottam.

És onnantól nem volt megállás.

A történet már az első oldalakon beránt:

Egy gazdag üzletember hal meg, és a halála körül valami nem stimmel. Négy lánya, négy különböző személyiség, különböző háttérrel, élethelyzettel, kapcsolatban az apjukkal – mégis ugyanazzal a kérdéssel küzdenek: Mi történt valójában? És közben saját titkaikkal, kapcsolataikkal, és persze a hatalmas örökséggel is meg kell birkózniuk.

 

Tasmina Perry világa a csillogásé – de nem naivan vagy elvakultan.

Nem cukormázas mesét ír, hanem izgalmas, eseménydús, árnyalt történetet a felszín mögötti feszültségekről.

Ahogy haladsz előre, egyszerre vagy egy romantikus regényben, egy családi drámában és egy könnyed krimiben.

Ez a stílusbeli ötvözés – ez fogott meg igazán.

 

A karakterek élettel teliek, nem sablonosak. Nem tökéletesek – és ettől még jobban működnek. A gazdagok világa itt nem csak csillogás, hanem intrika, kétség, megfelelés és küzdelem.

Ez volt az első Tasmina Perry-könyv, amit olvastam. De nem az utolsó.

Ezzel az élménnyel bekerült a kedvenc írónőim közé – méltó helyre Elizabeth Adler, Jodi Picoult, Danielle Steel és Fejős Éva mellé.

Ha szereted a történeteket, amik nem túl nehezek, de nem is könnyűek, amikben van romantika, izgalom, családi rejtély, és olyan női karakterek, akik valódiak – akkor ez a könyv neked szól.

Lehet, hogy ott pihen már nálad is a polcon.

Lehet, hogy csak most hallasz róla először.

Akárhogy is – ha egyszer kinyitod, nem akarod majd letenni.