Szombathy Gyula, Gellért Gábor: Nem kell annyi pábijubi

 

Vannak színészek, akiket szerepeikből ismerünk. És vannak, akiket a hangjukról, a jelenlétükről, a tekintetükről. Szombathy Gyula az utóbbiak közé tartozik. A Nem kell annyi pábijubi című visszaemlékezés pedig nem csupán egy pálya összegzése, hanem egy élet lenyomata – minden örömével, csalódásával és önironikus mosolyával együtt.

A kötetet Gellért Gábor jegyezte le, de a hang végig Szombathy Gyuláé marad: közvetlen, szókimondó, olykor csípős, mégis szerethető.

---

🎭 Egy pálya kulisszák mögött

A könyv nem klasszikus, időrendbe szedett életrajz. Sokkal inkább beszélgetés. Olyan, mintha egy öltözőben ülnénk, előadás után, amikor már lekerült a jelmez, és az ember végre önmaga lehet.

Szombathy Gyula mesél:

• gyerekkori élményeiről,
• intézeti éveiről,
• a táncestek „pábijubijáról”,
• a katonás fegyelemről,
• a színházi világ szépségeiről és kegyetlenségéről.

A személyes történetek mögött kirajzolódik a 20. századi magyar színházi élet atmoszférája is – a próbák feszültsége, a társulati lét dinamikája, a szakmai és emberi konfliktusok.

---

😄 Humor – védelem és önismeret

A címadó „pábijubi” egyszerre játékos és jelképes. A tánc, a ritmus, az élet lendülete – és az a makacs hit, hogy „a pábijubinak soha nincs vége”.

Szombathy humora nem harsány. Inkább finom, önironikus, olykor keserédes. Képes saját hibáira is reflektálni. Nem mítoszt épít önmagából, hanem vállalja az esendőséget.

És talán éppen ezért hiteles.

---

💔 Kapcsolatok, kompromisszumok, találkozások

A kötet egyik legszebb része a feleség, Böbi vallomása. A 17 pontba szedett „ideális férfi”-lista története nemcsak romantikus, hanem elgondolkodtató is. Arról szól, hogy néha mégis létezik az, akire várunk. És hogy az élet – sok kerülő után – összehozhat bennünket azzal, aki valóban hozzánk illik.

Ez a személyes szál finoman ellenpontozza a szakmai történeteket. Megmutatja az embert a színész mögött.

---

🎬 Több mint színházi emlékirat

A Nem kell annyi pábijubi nemcsak színházrajongóknak szól. Ez a könyv mindenkinek ad valamit, aki kíváncsi arra:

• hogyan lehet hosszú pályát befutni úgy, hogy közben megőrizzük önmagunkat,
• hogyan lehet egyszerre fegyelmezett és játékos,
• hogyan lehet túlélni szakmai és emberi csalódásokat.

Szombathy Gyula visszaemlékezései nem díszletek mögé lesnek be – hanem egy lélekbe.

---

💛 Összegzés

Ez a könyv őszinte. Nem csillogtat, nem idealizál, nem hőst farag. Inkább mesél. Néha nevet, néha csíp, néha fáj.

De minden mondatban ott van az a sajátos, szombathys humor és tartás, amely miatt generációk szerették a színpadon is.

A Nem kell annyi pábijubi egy olyan élettörténet, amely emlékeztet arra:
lehet komolyan venni a munkát – de az élet ritmusát nem szabad elfelejteni.

És valóban: a pábijubinak talán tényleg nincs vége.

 

Köszönöm a lehetőséget a Corvina Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Sumonyi Zoltán: Tessék mondani, hol kell itt hadifogságba menni? – Irodalmi anekdoták

  

Vannak könyvek, amelyek történeteket mesélnek. És vannak olyanok, amelyek történeteket mesélnek a történetmesélőkről. Sumonyi Zoltán kötete ez utóbbiak közé tartozik.

A Tessék mondani, hol kell itt hadifogságba menni? az irodalmi anekdoták második része, a korábban megjelent Tessék mondani, milyen vallású? folytatása. Míg az első kötet inkább a „nagy klasszikusok” köré szerveződött, ez a rész már főként az utánuk következő írónemzedékre fókuszál – és ez különösen izgalmassá teszi.

---

📚 Irodalomtörténet – emberközelből

A könyv lapjain olyan alkotók tűnnek fel, mint

Kertész Imre,

Ladányi Mihály,

Szakonyi Károly vagy

Cs. Szabó László –

és még sokan mások a 20. századi magyar irodalmi élet meghatározó alakjai közül.

De itt nem elemzéseket kapunk, nem tanulmányokat, nem száraz életrajzi adatokat. Hanem pillanatokat. Félmondatokat. Emberi helyzeteket. Olyan apró történeteket, amelyekből kirajzolódik a személyiség, a humor, az irónia – vagy épp a sértettség és az esendőség.

Ez a kötet nem piedesztálra emeli az írókat, hanem közel hozza őket.

---

🎙️ A rádiós háttér előnye

Sumonyi Zoltán rádiós újságíróként közvetlen kapcsolatban állt az általa megidézett alkotókkal. Ez érződik a szövegen. A történetek hitelesek, személyesek, gyakran belső nézőpontból meséltek.

Az anekdoták nem puszta „irodalmi pletykák”, hanem a korszak légkörének lenyomatai. Megmutatják:

• milyen volt a kulturális közeg a 60–80-as években,
• hogyan működött az irodalmi élet a háttérben,
• milyen emberi viszonyok formálták az alkotókat.

---

😄 Humor és melankólia kéz a kézben

A könyv címében is ott az abszurd humor, amely végigkíséri a kötetet. Sok történet mosolyt csal az olvasó arcára – mások inkább elgondolkodtatnak.

Ez a kettősség teszi igazán értékessé:

a nevetés mögött ott húzódik a történelem, a politikai háttér, a személyes sorsok súlya.

Az anekdota műfaja itt nem felszínes könnyedséget jelent, hanem sűrített valóságot. Egy-egy rövid történet mögött teljes életművek és élettörténetek sejlenek fel.

---

🎨 Több művészeti ág találkozása

Külön érdekesség, hogy nemcsak írók szerepelnek a könyvben. Megjelennek festők, szobrászok, előadóművészek is, például:

• Farkas István
• Amerigo Tot

Ezáltal a kötet nemcsak irodalomtörténeti, hanem tágabb értelemben vett kulturális tablót is ad.

---

📖 Kinek ajánlom?

• azoknak, akik szeretik a magyar irodalmat,
• akik kíváncsiak az „emberre” a művek mögött,
• pedagógusoknak, irodalomszakos hallgatóknak,
• és mindenkinek, aki szereti a rövid, mégis tartalmas történeteket.

Ez a könyv nem lineáris olvasásra készült – inkább elidőzésre. Egy-egy történet naponta. Egy-egy mosoly. Egy-egy felismerés.

---

💛 Összegzés

A Tessék mondani, hol kell itt hadifogságba menni? nemcsak anekdotagyűjtemény.

Ez egy emberközeli irodalomtörténet, amely megmutatja, hogy a nagy nevek mögött esendő, humoros, néha makacs, néha zseniális emberek álltak.

Sumonyi Zoltán könyve könnyed, mégis értékes olvasmány – olyan, amely egyszerre szórakoztat és kulturális emlékezetet őriz.

És talán ez benne a legszebb:

az irodalmat nemcsak olvasni lehet – hanem történetekben továbbadni is.

 

Köszönöm a lehetőséget a Corvina Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Lackfi János: A magam szakálla

 Szeretem azokat a könyveket, amelyek már az első oldalakon úgy érzik magukat, mint egy jó barát, aki leült mellém egy bögre forró teával, és elkezdett mesélni – minden kötöttség nélkül, közvetlenül, szívből. Lackfi János A magam szakálla című kötete pont ilyen: humoros, elgondolkodtató és teljesen hétköznapi történetekből épít világot, amitől az ember egyszerre nevet fel hangosan és bólogat magában, hogy „na igen, pontosan így van”.

A könyv rövid, frappáns írásai nemcsak szórakoztatnak, hanem észrevétlenül meg is érintenek. Olyan, mintha a szerző a saját élményein keresztül mutatná meg nekünk az élet apró szépségeit és bosszúságait – legyen az egy családi jelenet, egy különös utazás vagy éppen egy mindennapi bosszúság humorba csomagolva.

A magam szakálla egy igazi Lackfi János-mű: könnyed, humoros, de közben mélyen emberi és elgondolkodtató. 

 

A könyv rövid, színes történetekből, miniesszékből áll, amelyekben a szerző a mindennapok apró pillanatait emeli irodalmi szintre – sokszor nevetünk rajta, de közben magunkra ismerünk. Lackfi stílusa beszélgetős, közvetlen, mintha egy kávé mellett mesélne: van benne játékosság, önirónia és sok-sok szeretet az élet iránt.

 

Szerintem ez a kötet tökéletes választás azoknak, akik szeretnek “csipegetve” olvasni, akár pár percet szánva egy-egy írásra. Különösen jó szívvel ajánlom mindenkinek, aki szereti a könnyed, mégis tartalmas prózát, és nyitott a mindennapokból fakadó bölcsességekre.

 

Ez a kötet igazi „léleksimogató”: tökéletes választás egy hosszú nap végén, amikor csak pár percünk van olvasni, de szeretnénk feltöltődni egy kis derűvel és szeretettel.

Ha valaki, hát Lackfi János tudja, hogyan kell a hétköznapokból irodalmat varázsolni. A magam szakálla című kötete pontosan ezt teszi: egyszerre szórakoztat, meghat, és közben új szemszögből láttatja velünk az élet apró és nagy pillanatait.

A könyvben családi anekdoták, gyerekkori élmények, furcsa és abszurd helyzetek váltják egymást. Hol a nagypapa féktelen motorozásán nevetünk, hol a szuperhíró-nagymama történetén mosolygunk, máskor pedig megállunk egy-egy mondatnál, mert annyira szívbemarkolóan őszinte. Lackfi úgy képes szólni a hétköznapokról, hogy közben mindig megérint bennünket – akár egy nevetséges félresikerült történettel, akár egy apai vallomással a szülőszoba falai közül.

Ez a kötet olyan, mint egy kavalkád: egyszerre könnyed és komoly, groteszk és megható. Az író nyelvi játékossága, humora és életigenlése minden sorban ott van, még akkor is, amikor fájdalmasabb emlékeket idéz fel.

A magam szakálla nem egy hagyományos regény, inkább egy színes, vidám-szomorú életmozaik, amit jó kézbe venni, jó belelapozni – mert mindig találunk benne valamit, ami ismerős, ami a mi életünkre is rímel.

Ha szereted a történeteket, amelyek egyszerre nevettetnek meg és késztetnek elgondolkodásra, akkor ezt a könyvet biztosan élvezni fogod.

 

Ha kedveled a könnyed, mégis elgondolkodtató írásokat, és szeretnél egy kis humort csempészni a mindennapokba, A magam szakálla biztosan a polcod kedvence lesz!

 

Köszönöm a lehetőséget Lackfi Jánosnak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!