Ayhan Gökhan: Felhőpárna

 

Ayhan Gökhan (szerk.): Felhőpárna – Amikor a versek segítenek kimondani a kimondhatatlant

 

Vannak könyvek, amelyek elsősorban szórakoztatnak. Vannak, amelyek tudást adnak. És vannak olyanok is, amelyek kapaszkodót nyújtanak a legnehezebb élethelyzetekben. Ayhan Gökhan szerkesztésében megjelent Felhőpárna – Versek léten innen és túl című antológia egy ilyen különleges kötet. Nemcsak gyermekeknek szól, hanem legalább annyira a felnőtteknek is – azoknak a szülőknek, pedagógusoknak, nagyszülőknek és hozzátartozóknak, akik szeretnének őszintén beszélni az elmúlásról, a veszteségről és az emlékezésről, de nem mindig találják hozzá a megfelelő szavakat.

Már a könyv címe is megnyugtató képet idéz fel. A „felhőpárna” egyszerre könnyed, puha és vigasztaló. Nem ijesztő, nem komor, hanem olyan metafora, amely segít közelebb hozni egy olyan témát, amelytől a legtöbb ember ösztönösen fél. Ez a kötet pontosan ezt teszi: nem elvenni akarja a fájdalmat, hanem segít megérteni és kimondani azt.

 

Egy tabutéma, amelyről beszélni kell

A halálról beszélni soha nem könnyű. Különösen akkor nem, amikor egy gyermek kérdez. Sokan ilyenkor megpróbálják elterelni a figyelmet, egyszerű válaszokat adnak, vagy úgy érzik, jobb, ha a gyerek még nem találkozik ezekkel a kérdésekkel.

Pedig a gyermekek kíváncsiak. Érzik a veszteséget, észreveszik a változásokat, megélik a hiányt. Ha pedig nem kapnak őszinte válaszokat, saját fantáziájukkal töltik ki az üres helyeket – ami sokszor sokkal félelmetesebb lehet, mint maga a valóság.

A Felhőpárna ebből a szempontból hiánypótló vállalkozás. Nem akar kész válaszokat adni. Nem akarja megmondani, miben kell hinnünk. Ehelyett lehetőséget kínál arra, hogy együtt gondolkodjunk a gyerekekkel az élet nagy kérdéseiről.

 

Kortárs költők közös hangja

A kötet egyik legnagyobb értéke, hogy számos kortárs magyar költő verse kapott benne helyet. Minden szerző más nézőpontból közelíti meg az elmúlást, az emlékezést vagy éppen a túlvilág gondolatát.

Ez a sokszínűség különösen értékessé teszi az antológiát. Nincsen benne egyetlen kizárólagos igazság. Megférnek egymás mellett a vallásos, a spirituális, a természetközeli és a filozofikus megközelítések is. Éppen ettől válik hitelessé: megmutatja, hogy ugyanarra a kérdésre többféle válasz is létezhet.

Olvasás közben az volt az érzésem, hogy ezek a versek nem vitatkoznak egymással, hanem párbeszédet folytatnak. Ahogyan az emberek is különbözőképpen dolgozzák fel a veszteségeiket, úgy ezek a költemények is más-más kapaszkodót nyújtanak.

 

A versek, amelyek nem félnek csendben maradni

A kötet különlegessége számomra az volt, hogy nem próbálja mindenáron feloldani a fájdalmat. Nem ígér gyors megnyugvást, és nem mondja azt, hogy minden rendben lesz.

Inkább teret hagy az érzéseknek.

Vannak versek, amelyek kérdeznek. Mások emlékeznek. Némelyik vigasztal, mások egyszerűen csak ott ülnek mellettünk csendben.

Ez a fajta őszinteség ritka a gyermekirodalomban.

Ugyanakkor éppen emiatt érzem úgy, hogy a könyv nem kizárólag gyerekeknek szól. Sok vers mély szimbolikája, elvontsága inkább a felnőtt olvasóban rezonál igazán. Egy gyermek természetesen élvezheti a ritmust, a képeket és a hangulatot, de számos költemény jelentésrétege talán csak később nyílik meg előtte.

Ez azonban nem hibája a könyvnek. Inkább azt mutatja, hogy olyan mű született, amely együtt tud növekedni az olvasójával.

 

Gyönyörű vizuális világ

Nem lehet szó nélkül elmenni Orosz Annabella illusztrációi mellett.

Minden oldal műalkotás.

A finom színek, a lágy formák és a lebegő alakok tökéletesen illeszkednek a versek hangulatához. Az illusztrációk nem egyszerűen díszítik a könyvet, hanem tovább mesélik a történeteket.

Sokszor azon kaptam magam, hogy hosszú percekig nézegetem egy-egy rajz részleteit, mielőtt tovább olvastam volna.

Ritkán találkozni olyan kötettel, ahol szöveg és kép ennyire harmonikusan egészíti ki egymást.

 

Kinek szól valójában?

Ez volt az a kérdés, amely olvasás közben végig foglalkoztatott.

A kiadó nyolcéves kortól ajánlja a kötetet, és valóban vannak benne olyan versek, amelyeket már egy kisiskolás is befogadhat.

Ugyanakkor több szöveg olyan mély, szimbolikus és filozofikus, hogy inkább kamaszoknak vagy felnőtteknek szól.

Éppen ezért azt gondolom, hogy a Felhőpárna nem olyan könyv, amelyet egyszerűen odaadhatunk egy gyermek kezébe azzal, hogy „olvasd el”.

Ez közös könyv.

Olyan kötet, amelyet érdemes együtt lapozgatni, együtt felolvasni, és hagyni, hogy a versek beszélgetéseket indítsanak el.

Talán nem is az a legfontosabb, hogy minden verset teljesen megértsünk.

Sokkal fontosabb, hogy merjünk kérdezni.

 

A veszteség mellett az élet szeretetéről is szól

Bár első pillantásra a könyv az elmúlásról szól, számomra mégis inkább az életről mesél.

Arról, hogy mennyire fontos szeretni.

Emlékezni.

Megölelni azt, aki még velünk van.

Kimondani az érzéseinket.

A versek újra és újra emlékeztetnek arra, hogy az élet törékeny, ezért minden közösen eltöltött pillanat felbecsülhetetlen érték.

Nem a halált ünneplik, hanem az életet.

 

Egy könyv, amely kapaszkodót ad

Kevés olyan könyvet olvastam az utóbbi években, amely ennyire finoman és mégis ilyen bátor őszinteséggel mert volna hozzányúlni ehhez a témához.

A Felhőpárna nem könnyű olvasmány.

Nem is annak készült.

Inkább olyan könyv, amelyet időnként leveszünk a polcról, amikor szükségünk van rá. Amikor elveszítünk valakit. Amikor egy gyermek kérdez. Vagy amikor mi magunk keressük a megfelelő szavakat.

Úgy érzem, ez a kötet nem csupán gyermekvers-antológia, hanem egyfajta lelki útitárs is.

Nem kínál egyszerű válaszokat.

Viszont megtanít arra, hogy nem kell félnünk a kérdésektől.

És talán ez az egyik legnagyobb ajándék, amit egy könyv adhat.

 

Összességében a Felhőpárna különleges, érzékeny és rendkívül igényes antológia, amely egyszerre szól gyermekekhez és felnőttekhez. Segít beszélni az elmúlásról, miközben nem elveszi a reményt, hanem csendesen továbbadja azt. Olyan könyv, amelyhez újra és újra érdemes visszatérni – nemcsak a gyönyörű versek, hanem a bennük rejlő emberi bölcsesség miatt is.

 

Köszönöm a lehetőséget Ayhan Gökhannak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Lukács Boglárka: A sajtfa

 

Lukács Boglárka: A sajtfa – Egy különleges egérlány, aki megtanul hinni önmagában

 

A gyermekmesékben az a csodálatos, hogy a legegyszerűbbnek tűnő történetek is képesek nagyon fontos és mély gondolatokat közvetíteni. Egy kedves állatszereplő kalandjain keresztül beszélhetnek elfogadásról, bátorságról, barátságról, félelemről és arról is, milyen érzés különbözni a többiektől. Lukács Boglárka A sajtfa – Cilike, egy különleges egérlány története című mesekönyve is ilyen olvasmány. Első pillantásra egy bájos, fordulatos egérmese, valójában azonban sokkal többet rejt: arra tanítja a gyerekeket és a felnőtteket, hogy az értékeinket nem a külsőnk, hanem a döntéseink és a tetteink határozzák meg.

A történet főszereplője Cilike, aki már a születésétől kezdve különbözik a körülötte élő egerektől. Míg az egérfalu lakóinak többsége szürke bundát visel, Cilike hófehér szőrrel és különleges, málnaszínű szemekkel jött a világra. Egyediségét azonban a közösség nem mindig fogadta szeretettel. Kiskorában sokat csúfolták, és a bántó megjegyzések érthető módon nyomot hagytak benne.

Cilike története már ezzel a kiindulóponttal is sok gyermek számára ismerős lehet. Nem kell feltétlenül különleges külsővel rendelkezni ahhoz, hogy valaki úgy érezze, kilóg a többiek közül. Elég lehet egy szemüveg, egy másfajta frizura, egy különleges érdeklődési kör, egy halkabb természet vagy akár az is, ha valaki lassabban barátkozik. A könyv ezért különösen fontos témát érint: azt, hogy milyen fájdalmat okozhat a csúfolódás, és mennyire meghatározó lehet egy gyermek számára a közösség viselkedése.

A szerző ugyanakkor nem egyszerűen kiszolgáltatott áldozatként mutatja be Cilikét. A kisegér érzékeny és sebezhető, de közben kitartó, gondoskodó és belső erővel rendelkező szereplő. Bár fájnak neki a múlt bántásai, nem adja fel önmagát. A nagynénjétől örökölt tönkház kertjében egy különleges növényt nevelget, amelynek magjait szintén a rokonától kapta. A növény állítólag egy sajtfa, ám hosszú időn keresztül sehogy sem akar termést hozni.

A sajtfa a történet egyik legszebb és legérdekesebb motívuma. Egyszerre játékos mesei ötlet és mélyebb jelentéssel rendelkező szimbólum. Egy egér számára aligha létezhetne csodálatosabb növény egy olyan fánál, amely sajtot terem, mégis sokan kételkednek abban, hogy a növény valaha meghozza a gyümölcsét. Cilike azonban továbbra is türelmesen gondozza. Hisz benne akkor is, amikor a környezete értelmetlennek vagy nevetségesnek tartja a próbálkozását.

A sajtfa ezért nemcsak a nagynéni örökségét jelképezi, hanem Cilike reményeit és önmagába vetett hitét is. Ahogyan a fa nem mutatja meg azonnal, milyen értékeket rejt, úgy Cilike képességeit sem ismeri fel rögtön a közösség. Mindkettőnek időre, törődésre és megfelelő körülményekre van szüksége. A kisegér a fa gondozása közben tulajdonképpen saját magát is erősíti. Megtanul türelmesen várni, bízni abban, amit mások még nem látnak, és kitartani akkor is, amikor egyszerűbb lenne feladni.

Az egérfalu békés élete egy viharos éjszakán teljesen megváltozik. A nagy tölgyet villámcsapás éri, és ezzel mintha a közösség megszokott biztonsága is meginogna. A vihar azonban csak a nehézségek kezdetét jelenti. Új, városi lakó érkezik a környékre, akinek megjelenése felborzolja a kedélyeket, majd egy veszélyes fenevad is felbukkan.

A történet ettől kezdve egyre izgalmasabbá válik. A természeti csapás, az új jövevény és a fenyegető állat együttesen próbára teszi az egérfalu lakóit. A korábban magabiztos közösségben megjelenik a félelem, a bizonytalanság, a féltékenység és a bizalmatlanság. Kiderül, hogy a hangos szavak és a látványos fellépés önmagukban keveset érnek, amikor valódi veszéllyel kell szembenézni.

A városi egér érkezése különösen érdekes szálat visz a történetbe. Rajta keresztül a könyv azt is megmutatja, milyen könnyen elvakíthat bennünket a külsőség, a látszat és az újdonság varázsa. Az egérfalu lakói hajlamosak lehetnek többre értékelni valakit azért, mert magabiztosabbnak, műveltebbnek vagy különlegesebbnek mutatja magát. Közben pedig nem veszik észre annak az értékeit, aki csendesen, kitartóan és önzetlenül él közöttük.

Ez a gondolat felnőttként is elgondolkodtató. Gyakran előfordul, hogy valaki a határozott fellépésével könnyebben kivívja a környezete figyelmét, mint az, aki szerényen végzi a dolgát. A valódi jellem azonban általában a nehéz helyzetekben mutatkozik meg. Amikor veszély fenyegeti a közösséget, már nem az számít, ki beszél a leghangosabban, hanem az, ki képes felelősséget vállalni, jó döntéseket hozni és segíteni a többieknek.

Cilike számára a kialakult helyzet lehetőséget ad arra, hogy bebizonyítsa: sokkal több van benne annál, mint amit a külseje vagy a róla kialakított előítéletek alapján gondolnak. Olyan bátorságról tesz tanúbizonyságot, amelyre talán még ő maga sem számított. Hősiessége azonban nem abban áll, hogy nem fél. Sokkal inkább abban, hogy a félelme ellenére is képes cselekedni.

Különösen szép, hogy Cilike azokért az egerekért is kiáll, akik korábban bántották vagy kirekesztették. Nem a bosszúvágy irányítja, és nem használja fel a veszélyhelyzetet arra, hogy elégtételt vegyen. Segíteni akar, mert érzi, hogy a közösség tagjai csak együtt győzhetik le a fenyegetést. Ez az önzetlenség és megbocsátás a történet egyik legfontosabb tanítása.

A könyv érzékenyen mutatja meg azt is, hogyan működik egy közösség félelem idején. A bizonytalanság könnyen pánikot kelthet, az emberek – vagy jelen esetben az egerek – pedig ilyenkor hajlamosak egymást hibáztatni, bűnbakot keresni vagy olyan valakinek hinni, aki gyors és egyszerű megoldást ígér. A történet arra tanít, hogy a nehézségekkel nem egymás ellen fordulva, hanem összefogással, józan gondolkodással és kölcsönös bizalommal lehet megküzdeni.

A sajtfa titka természetesen szorosan összekapcsolódik Cilike fejlődésével és a közösség sorsával. A fa sokáig terméketlennek tűnik, mégsem haszontalan. Ahogyan Cilike különleges képességei is csak a megfelelő pillanatban mutatkoznak meg, úgy a fa valódi öröksége is akkor tárul fel, amikor a legnagyobb szükség van rá.

Ez a párhuzam számomra a könyv egyik legszebb gondolata. Gyermekként és felnőttként egyaránt könnyű azt érezni, hogy a próbálkozásainknak nincs eredménye. Tanulunk, dolgozunk, gondoskodunk valamiről, mégsem látjuk azonnal a változást. A sajtfa arra emlékeztet, hogy nem minden fejlődés látványos. Vannak folyamatok, amelyek sokáig a felszín alatt zajlanak, és csak később hozzák meg a termésüket.

Lukács Boglárka meséjében a kalandok, a humor és az érzelmes pillanatok jól kiegészítik egymást. A komoly mondanivaló nem válik száraz tanítássá, mert a tanulságok természetesen épülnek be a cselekménybe. A gyermekek egy izgalmas egérmese szereplőit követhetik, miközben észrevétlenül gondolkodni kezdenek arról, hogyan bánunk azokkal, akik különböznek tőlünk.

A könyv különösen jó választás lehet olyan gyermekek számára, akik már találkoztak csúfolódással vagy nehezen találják a helyüket egy közösségben. Cilike története erőt adhat nekik, hiszen azt üzeni: attól, hogy valaki más, még nem kevesebb a többieknél. Sőt, sokszor éppen a különbözősége teszi képessé arra, hogy olyasmit adjon a közösségnek, amit senki más nem tudna.

Ugyanakkor a történet azoknak a gyerekeknek is hasznos lehet, akik talán észre sem veszik, milyen következménye lehet egy tréfának szánt megjegyzésnek vagy egy társuk kizárásának. Jó lehetőséget teremt arra, hogy a szülők és a pedagógusok beszélgessenek velük az empátiáról, a bántó szavakról és arról, hogyan tudunk befogadóbb közösséget kialakítani.

A sajtfa – Cilike, egy különleges egérlány története véleményem szerint egy kedves, tartalmas és értékes mesekönyv. Egyszerre kínál izgalmas kalandot, szerethető főszereplőt és olyan üzeneteket, amelyek a könyv becsukása után is velünk maradhatnak. Megmutatja, hogy a valódi bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, amikor merünk cselekedni annak ellenére is. Arra is emlékeztet, hogy a szeretet, a barátság és az összefogás képes legyőzni az előítéleteket és a rosszindulatot.

Cilike története végső soron arról szól, hogyan válhat a másság erővé. A hófehér bundájú, málnaszín szemű egérlány nem azért lesz értékes, mert a közösség végül elfogadja, hanem azért, mert mindig is értékes volt. Csak idő kellett ahhoz, hogy ezt ő maga és a körülötte élők is felismerjék.

A könyvet elsősorban a nyolc év feletti gyermekeknek, családi közös olvasáshoz, valamint alsó tagozatos közösségeknek ajánlanám. Jó választás lehet mindenkinek, aki szereti az állatmeséket, a kalandos történeteket és azokat a könyveket, amelyek szórakoztatás közben finoman arra is megtanítanak, hogyan válhatunk elfogadóbb, bátrabb és szeretetteljesebb emberekké.

 

Köszönöm a lehetőséget Lukács Boglárkának!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Majoros Nóra: A vidrák és a Balaton őre

 

Majoros Nóra: A vidrák és a Balaton őre – Kaland, elszakadás és természetvédelem a Kis-Balaton nádasában

 

Vannak könyvek, amelyek távoli, egzotikus vidékekre kalauzolnak, és vannak olyanok, amelyek arra hívják fel a figyelmünket, hogy közvetlen környezetünkben is számtalan felfedezésre váró csoda rejtőzik. Majoros Nóra A vidrák és a Balaton őre című mesés ismeretterjesztő kötete ez utóbbiak közé tartozik. Az Állati kalandorok sorozat újabb részében ezúttal nem egy messzi földrész élővilágával ismerkedhetünk meg, hanem a Kis-Balaton vadregényes, nádasokkal, csatornákkal és rejtett ösvényekkel teli világába látogathatunk el.

Már önmagában ez is különlegessé tette számomra a könyvet. Jó érzés olyan történetet olvasni, amely hazai tájon játszódik, és egy Magyarországon is élő állatfaj mindennapjait mutatja be. A vidrákat legtöbben aranyos, játékos állatokként ismerjük a fényképekről és videókról, a valóságban azonban rendkívül rejtőzködő életmódot folytatnak. Bár hazánkban is szép számmal élnek, kevés embernek adatik meg, hogy természetes élőhelyükön találkozzon velük. A kötet éppen ezért különösen izgalmas lehet a gyerekek számára: közelebb hoz hozzájuk egy olyan állatot, amely valójában nincs is olyan messze tőlünk, mégis titokzatosnak és szinte láthatatlannak tűnik.

A történet középpontjában egy vidraanya és két kölyke, Rence és Ruca áll. A kicsik már nem teljesen védtelenek: anyjuk megtanította őket a vadászat alapjaira, felismerik a különböző szagokat, egyre ügyesebben mozognak a vízben, és lassan elérkeznek az önálló élet küszöbére. Mégis szükségük van az anyjukra, aki egyszerre gondoskodik róluk és készíti fel őket arra, hogy hamarosan saját útjukat járják.

A vidrák világa mellett egy emberi történetszál is kibontakozik. Samu a természetőr nagypapájánál, Józsi bácsinál tölti az időt a Kis-Balatonnál. A kisfiú mindenáron szeretné megpillantani a nádasban rejtőző állatokat, ám hamar rá kell jönnie, hogy a természet megfigyeléséhez nemcsak kíváncsiságra, hanem türelemre és tiszteletre is szükség van. A vadon élő állatok nem azért léteznek, hogy az ember bármikor közel mehessen hozzájuk. Az ő biztonságuk sokszor éppen azon múlik, hogy észrevétlenek maradnak.

Különösen tetszett a történet kettős nézőpontja. Egyszerre követhetjük a vidrák életét és az emberek tevékenységét, miközben lassan megértjük, mennyire közel kerülhet egymáshoz ez a két világ. Az emberi jelenlét jelenthet veszélyt, de jelenthet segítséget és védelmet is. Mindez azonban attól függ, hogyan közelítünk a természethez.

A mese akkor válik igazán megrendítővé, amikor a vidraanyát baleset éri. Samu és a nagypapája egy sérült nőstényt találnak az út közelében, és bár az állat megkapja a szükséges segítséget, a két kölyök hirtelen egyedül marad. Rencének és Rucának most kell bizonyítania, hogy mennyit tanultak az anyjuktól. Egyedül kell táplálékot szerezniük, biztonságos helyet keresniük és felismerniük a rájuk leselkedő veszélyeket.

Ez a történetrész engem is mélyen megérintett.

A gyerekkönyvekben gyakran megszokhattuk, hogy minden nehézség gyorsan megoldódik, a veszélyek elmúlnak, és a szereplők végül pontosan ugyanoda térnek vissza, ahonnan elindultak. A vidrák és a Balaton őre ennél őszintébb képet mutat. A természetben az önállósodás nem mindig szép, ünnepélyes pillanat. Néha váratlanul érkezik, és fájdalmas elszakadással jár.

A kölykök helyzete azért is szomorú, mert még szükségük lenne az anyjuk közelségére. Ugyanakkor a történetben nemcsak a veszteség jelenik meg, hanem mindaz a tudás is, amelyet korábban tőle kaptak. A vidraanya tanításai ott maradnak velük, és segítik őket a túlélésben. Ez a gondolat emberi szempontból is nagyon szép: amikor valakitől el kell válnunk, az általa átadott szeretet, tapasztalat és tudás tovább él bennünk.

Majoros Nóra történeteiben különösen szeretem, hogy az állatok nem csupán emberi szereplők helyettesítői. Nem viselkednek jelmezbe bújtatott gyerekekként, és nem kizárólag emberi szabályok alapján gondolkodnak. A szerző igyekszik megőrizni természetes tulajdonságaikat, ösztöneiket és viselkedésüket. A mesei keret befogadhatóvá teszi a történetet a fiatalabb olvasók számára, közben azonban végig érezhető, hogy az ismeretterjesztésnek is fontos szerepe van.

A gyerekek megtudhatják, hogyan tanulnak vadászni a vidrakölykök, miért fontos számukra a kiváló szaglás, hogyan tájékozódnak a környezetükben, és milyen veszélyeket jelenthet számukra az ember által átalakított táj. A könyv arra is rávilágít, hogy egy út vagy egy híd számunkra a közlekedést segíti, egy vadállat számára azonban akár halálos akadállyá is válhat.

A természetőr munkájának bemutatását szintén nagyon értékesnek tartottam. Józsi bácsi nem látványos hőstettekkel védi a Balatont és annak élővilágát. Figyel, ismeri a területet, felismeri a problémákat, és akkor avatkozik közbe, amikor valóban szükség van rá. Samu pedig fokozatosan megtanulja tőle, hogy a természet szeretete nem azt jelenti, hogy minden állatot meg kell érintenünk vagy közelről lefényképeznünk.

Néha éppen azzal segítünk a legtöbbet, ha csendben maradunk és távolról figyelünk.

A címben szereplő „Balaton őre” ezért szerintem nem csupán Józsi bácsit jelenti. Idővel Samu is egyre inkább azzá válik, és bizonyos értelemben maga az olvasó is. A könyv arra ösztönzi a gyerekeket, hogy ne kívülállóként tekintsenek a természetre, hanem érezzék meg saját felelősségüket. Nem kell természetőrnek lenni ahhoz, hogy vigyázzunk egy élőhelyre. Már az is sokat jelenthet, ha nem szemetelünk, nem zavarjuk meg az állatokat, és tudjuk, kitől kérjünk segítséget, amikor sérült vadállatot találunk.

Solymár Albert Géza festményszerű illusztrációi gyönyörűen kiegészítik a történetet. A nádassal szegélyezett víz, a zöld, barna és kék árnyalatok, valamint a rejtőzködő vidrák látványa különleges atmoszférát teremt. Ezek a képek nem egyszerűen díszítik a könyvet, hanem segítenek megérezni a Kis-Balaton csendes, titokzatos világát. Számomra az egész kötetnek van egy nyugodt, természetközeli hangulata, még akkor is, amikor a cselekmény feszültté vagy szomorúvá válik.

A mese után következő ismeretterjesztő részek tovább mélyítik az olvasás élményét. A gyerekek nemcsak egy izgalmas történetet kapnak, hanem valós információkkal is gazdagodnak a vidrákról, a Kis-Balaton élővilágáról és a természetvédelem jelentőségéről. Ez a kettősség az Állati kalandorok sorozat egyik legnagyobb erőssége. A mese felkelti az érdeklődést, az ismeretterjesztő oldalak pedig választ adnak a történet közben felmerült kérdésekre.

Úgy gondolom, a könyv közös olvasásra különösen alkalmas. A vidraanya balesete és a kölykök elszakadása érzékenyebb gyerekekben kérdéseket vagy szomorúságot válthat ki, ezért érdemes mellettük lenni, és beszélgetni velük arról, amit éreznek. A történet azonban nem reménytelen. Megmutatja, hogy a természet sokszor kemény, de az állatok alkalmazkodóképessége, a korábban megszerzett tudás és az emberek felelős segítsége valódi esélyt adhat a folytatásra.

A vidrák és a Balaton őre számomra egy gyönyörűen megírt, érzékeny és gondolatébresztő könyv volt. Egyszerre mutatja be a felnőtté válás nehézségeit, az elengedés fájdalmát, a vadon élő állatok küzdelmeit, valamint az ember természetvédelmi felelősségét. Nem idealizálja túl az állatvilágot, mégsem válik ijesztővé vagy rideggé. Éppen annyi érzelmet és feszültséget enged a történetbe, amennyi közelebb hozza a gyerekekhez a valóságot.

Szívből ajánlom kisiskolásoknak, állatbarát családoknak, pedagógusoknak és mindenkinek, aki szeretné jobban megismerni hazánk különleges élővilágát. Ez a kötet nemcsak arra tanít, hogy szeressük a vidrákat, hanem arra is, hogy tiszteljük a természet saját szabályait. Hiszen a Balatonnak és a Kis-Balaton nádasaiban rejtőző élőlényeknek nem csupán egyetlen őrzőjük van. Egy kicsit mindannyian felelősek vagyunk értük.

 

 

Köszönöm a lehetőséget a Kolibri Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

 

Agócs Orsolya: 2-3-4 perces ébresztő mesék

   

Agócs Orsolya: 2-3-4 perces ébresztő mesék – Amikor a reggelek végre mosollyal kezdődhetnek

A legtöbb kisgyermekes családban a reggelek korántsem olyan nyugodtak, mint amilyennek elképzeljük őket. Az ébresztő megszólal, kezdődik a készülődés, de a gyerek még legszívesebben visszabújna a takaró alá. Ismerős a sokadik „Kelj fel!”, „Siess!”, „El fogunk késni!” mondat? Valószínűleg sok szülő ilyenkor csak arra vágyik, hogy a nap ne feszültséggel induljon. Éppen erre a mindennapi problémára kínál kedves és kreatív megoldást Agócs Orsolya 2-3-4 perces ébresztő mesék című könyve, amely első pillantásra is különleges vállalkozásnak tűnik.

Bevallom, korábban még nem találkoztam olyan mesekönyvvel, amelyet kifejezetten a reggeli ébredés megkönnyítésére írtak volna. Esti meséből számtalan létezik, altatómese is bőven akad a könyvesboltok polcain, de a reggeli rutinra építő történetek igazi ritkaságnak számítanak. Éppen ezért már az alapötlet is felkeltette az érdeklődésemet.

A könyv központi szereplője Pók Peti, aki kedves, kíváncsi és szerethető karakterként vezeti végig a gyerekeket különféle kalandokon. Talán elsőre meglepőnek tűnhet, hogy éppen egy pók lett a főhős, hiszen sok gyermek tart ezektől a kis állatoktól. Agócs Orsolya azonban nagyon ügyesen fordítja ezt a kezdeti idegenkedést kíváncsisággá. Pók Peti nem ijesztő, hanem barátságos, csetlő-botló figura, akivel könnyű együtt érezni, és akinek történeteit a gyerekek örömmel követhetik.

A könyv legnagyobb különlegessége azonban nem is a főszereplő, hanem maga a felépítése. A történetek pontosan 2, 3 vagy 4 perc alatt olvashatók fel, így minden család könnyedén kiválaszthatja, hogy az adott reggelen mennyi ideje jut egy közös mesére. Ez elsőre talán apróságnak tűnik, valójában azonban zseniális ötlet. A szülők pontosan tudják, hogy néhány perc alatt végeznek, mégsem kell attól tartaniuk, hogy egy hosszabb mese miatt késésbe kerülnek.

Ez a tudatos szerkesztés szerintem az egyik legnagyobb erőssége a kötetnek.

A rövidebb történetek finoman segítik az álomból való ébredést, míg a hosszabb mesék már aktívabban bevonják a gyerekeket. Mire a történet végére érünk, sokszor már természetes módon elkezdődik az öltözködés vagy a reggeli készülődés is. A mese így nem megszakítja a reggelt, hanem annak szerves részévé válik.

Különösen tetszett, hogy minden történet végén egy-egy kérdés várja az olvasókat. Ezek első pillantásra egyszerű beszélgetésindítóknak tűnnek, valójában azonban sokkal többet jelentenek ennél. Lehetőséget adnak arra, hogy a szülő és a gyermek néhány percet valóban egymásra figyelve töltsön el. Miközben felveszik a cipőt vagy elfogyasztják a reggelit, szóba kerülhetnek érzések, élmények, félelmek vagy akár a nap várható eseményei.

Úgy gondolom, hogy ez az apró pedagógiai ötlet teszi igazán különlegessé a könyvet.

A reggeli kapkodás helyett ugyanis pár perc közös gondolkodás kezdődik.

A történetek nemcsak szórakoztatnak, hanem fejlesztik is a gyerekeket. Segítik a szövegértést, bővítik a szókincset, fejlesztik a kommunikációs készséget, miközben az érzelmek felismerésére és megfogalmazására is ösztönöznek. A gyerekek nem pusztán hallgatják a mesét, hanem aktív részeseivé válnak annak.

Szülőként különösen értékesnek érzem, hogy a könyv nem akar túl sokat tanítani egyszerre. Nem moralizál, nem oktat ki, hanem játékosan vezeti végig a gyerekeket a történeteken. A tanulságok természetesen épülnek be a mesékbe, így a közös olvasás valódi élménnyé válik.

Agócs Orsolya stílusa kellemesen könnyed. A mondatok rövidek, jól követhetők, mégis kellően színesek ahhoz, hogy fenntartsák a kisebb gyerekek figyelmét is. A humor finoman jelenik meg a történetekben, a nyelvezet pedig pontosan igazodik az óvodás és kisiskolás korosztályhoz.

A könyv vizuális megjelenése is nagyon igényes. A keménytáblás kivitel strapabíró, ami egy gyakran használt gyerekkönyvnél különösen fontos szempont. Az illusztrációk vidámak, színesek és szerethetőek, így a gyerekek napközben is szívesen újra előveszik a kötetet, nemcsak reggelente.

A könyv egyik legnagyobb erénye számomra mégis az, hogy képes átkeretezni a reggeli készülődést. Sok családban ez a napszak tele van feszültséggel, sürgetéssel és konfliktusokkal. Ez a kötet azonban arra emlékeztet bennünket, hogy néhány perc közös mese nem elvesz az időből, hanem hozzáad a naphoz. Egy szeretetteljes reggeli élmény sokszor többet ér, mint az a néhány perc, amit a sietséggel próbálunk megnyerni.

Természetesen a könyvnek is vannak sajátosságai. Mivel a történetek rövidek és könnyen olvashatók, könnyű lenne egy délután alatt végigolvasni az egész kötetet. Szerintem azonban éppen az a varázsa, hogy nem egyszerre fogyasztjuk el, hanem napról napra, apránként válik a család reggeli rutinjának részévé. Így a gyerekek minden reggel kíváncsian várhatják, vajon milyen új kaland vár Pók Petire.

A könyv ráadásul újraolvasható. A kisebb gyerekek kifejezetten szeretik az ismétlődő történeteket, hiszen ezek biztonságérzetet adnak számukra. Ezért egyáltalán nem érzem hátránynak, hogy idővel újra elő kell venni a már ismert meséket.

Összességében a 2-3-4 perces ébresztő mesék jóval több, mint egy egyszerű mesekönyv. Inkább egy kedves segítőtárs a kisgyermekes családok mindennapjaiban. Egy olyan kötet, amely megmutatja, hogy a reggeli készülődés nem feltétlenül kell, hogy kapkodásról és veszekedésről szóljon. Néhány perc mese, egy szerethető főhős és néhány közösen megválaszolt kérdés elegendő lehet ahhoz, hogy a nap mosollyal kezdődjön.

Szívből ajánlom minden óvodás és kisiskolás gyermeket nevelő családnak, különösen azoknak, ahol a reggeli ébredés rendszeresen komoly kihívást jelent. Ez a könyv nem csodaszert kínál, hanem egy szeretetteljes lehetőséget arra, hogy a nap első percei ne a sürgetésről, hanem az egymásra figyelésről szóljanak. És talán éppen ez az, amire a mai rohanó világban a legnagyobb szükségünk van.

 

Köszönöm a lehetőséget a Kolibri Kiadó nak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Majoros Nóra: A sivatagi róka és a vándorok

 

Majoros Nóra: A sivatagi róka és a vándorok – Egy mese, amely megtanít más szemmel nézni a természetre

 

Vannak mesekönyvek, amelyek egy kedves történettel szórakoztatják a gyerekeket, és vannak olyanok is, amelyek szinte észrevétlenül fontos értékeket közvetítenek. Majoros Nóra A sivatagi róka és a vándorok című kötete egyértelműen az utóbbiak közé tartozik. Az Állati kalandorok sorozat második részeként nem csupán egy izgalmas állatmese, hanem egy érzékeny történet a változásról, a félelemről, az alkalmazkodásról és az ember természetben betöltött szerepéről. Már az első oldalaktól kezdve magával ragadott a könyv különleges hangulata, és a történet végére úgy éreztem, hogy nemcsak a gyerekek, hanem a felnőttek számára is fontos üzenetet hordoz.

A történet főszereplője egy fiatal fenekróka, aki otthonosan mozog a sivatag különleges világában. Még csak most készül a felnőtté válásra, de már jól ismeri a környezetét, tudja, hol talál vizet, mikor érdemes vadászni, és melyik út vezet biztonságosan a forráshoz. Számára a megszokott rend jelenti a biztonságot. A mindennapok kiszámíthatósága adja azt az egyensúlyt, amelyben nyugodtan élheti az életét.

Ez a békés világ azonban egyetlen pillanat alatt megváltozik.

Hatalmas porfelhő kavarodik, fülsiketítő zaj tölti be a sivatagot, és emberek érkeznek terepjárókkal a forráshoz. Tábort vernek, tüzet raknak, beszélgetnek, nevetnek – mindaz, ami számukra természetes, az állatok számára ijesztő és ismeretlen. A kisróka korábban már hallotta a sivatagi széltől, hogy az ember veszélyes lény, ezért félelemmel figyeli az eseményeket. Vajon valóban minden ember rosszat akar? Vagy a világ ennél sokkal árnyaltabb?

Ez a kérdés végigkíséri az egész történetet.

Nagyon tetszett, hogy Majoros Nóra nem fekete-fehér módon közelíti meg ezt a témát. Nem démonizálja az embert, ugyanakkor nem is hallgatja el, hogy az emberi jelenlét milyen hatással van a természetre. A könyv arra tanítja a gyerekeket, hogy minden cselekedetünknek következménye van, és hogy a természet élőlényei ugyanúgy érző, alkalmazkodni próbáló teremtmények, mint mi magunk.

A történet egyik legnagyobb erőssége számomra az volt, hogy a természetet ezúttal nem kívülállóként figyeljük, hanem az állatok szemén keresztül ismerjük meg. Ritkán gondolunk bele, milyen lehet egy vadon élő állat számára, amikor hirtelen emberek jelennek meg az élőhelyén. Ami nekünk izgalmas kirándulás vagy kaland, az számára akár félelmetes és életet megváltoztató esemény is lehet.

Ez az apró nézőpontváltás óriási erejű.

A könyv egyik legfontosabb üzenete szerintem az, hogy a félelem legtöbbször az ismeretlenből fakad. A kisróka azért fél az emberektől, mert még soha nem találkozott velük. A történet előrehaladtával azonban fokozatosan megtanulja, hogy nem minden olyan veszélyes, mint amilyennek elsőre látszik. Ez az üzenet nemcsak a természetre, hanem a hétköznapi életre is könnyen átültethető. Egy új óvoda, egy új iskola, egy költözés vagy akár egy új barát megismerése is hasonló érzéseket válthat ki egy kisgyermekből.

Éppen ezért a mese kiváló beszélgetésindító lehet a családokban.

Külön örültem annak is, hogy az írónő ügyesen ötvözi a mesét az ismeretterjesztéssel. A történet olvasása közben a gyerekek szinte észrevétlenül rengeteget tanulnak a sivatag élővilágáról. Megismerik a fenekróka különleges alkalmazkodását, a sivatagi állatok életmódját, valamint azt is, milyen törékeny egy ilyen ökoszisztéma. A könyv végén található ismeretterjesztő rész tovább mélyíti ezt a tudást, így a kötet nemcsak szórakoztató, hanem kifejezetten fejlesztő olvasmány is.

A gyerekkönyvek esetében legalább olyan fontosak az illusztrációk, mint maga a történet, és Solymár Albert Géza munkája ebben a kötetben egyszerűen lenyűgöző. A meleg sárga, narancsos és homokszínű árnyalatok szinte életre keltik a sivatagot. A képek nem csupán kísérik a szöveget, hanem önálló történetet is mesélnek. A kisróka kíváncsi tekintete, a homokdűnék végtelen hullámai és a sivatagi napfény mind olyan hangulatot teremtenek, amely hosszú időre az olvasó emlékezetében marad.

Olvasás közben többször is azon kaptam magam, hogy hosszasan nézegetem az illusztrációkat. Egy kisgyermek számára ezek a képek legalább annyit mesélnek, mint maga a szöveg.

Majoros Nóra nyelvezete egyszerű, mégis választékos. Nem használ bonyolult mondatokat, mégis gazdag szókinccsel dolgozik, ami kiválóan fejleszti a gyerekek szövegértését és képzelőerejét. A történet ritmusa kellemes, a fejezetek jól tagoltak, így esti mesének éppúgy ideális, mint önálló olvasásra azoknak a kisiskolásoknak, akik már magabiztosabban olvasnak.

Különösen értékeltem, hogy a könyv nem akar mindenáron tanítani. Nem moralizál, nem prédikál, hanem hagyja, hogy az olvasó maga vonja le a következtetéseket. Éppen ettől válik hitelessé és szerethetővé.

Manapság, amikor a gyerekeket rengeteg digitális inger veszi körül, különösen fontosnak érzem az olyan könyveket, amelyek a természet szeretetére, a megfigyelés örömére és az élővilág tiszteletére nevelnek. A sivatagi róka és a vándorok pontosan ilyen könyv. Nem hangos, nem látványos, nem akar mindenáron sokkolni vagy elkápráztatni. Ehelyett csendesen, kedvesen és szeretetteljesen mesél arról, hogy a világban minden élőlénynek megvan a maga helye.

Úgy gondolom, hogy ez a kötet méltó tagja az Állati kalandorok sorozatnak, és remélem, hogy minél több gyermek kezébe eljut. Szülőként különösen értékesnek tartom azokat a meséket, amelyek nemcsak szórakoztatnak, hanem közös beszélgetésekre is ösztönöznek. Ez a könyv számtalan olyan témát vet fel – a változás elfogadását, a félelmek leküzdését, az empátiát és a természet védelmét –, amelyekről érdemes együtt gondolkodni a gyerekekkel.

Összességében a A sivatagi róka és a vándorok egy gyönyörűen megírt, szerethető és tartalmas mesekönyv, amely egyszerre fejleszti a gyerekek képzeletét, bővíti az ismereteiket és finoman formálja a szemléletüket. Szívből ajánlom minden óvodásnak és kisiskolásnak, valamint azoknak a szülőknek és pedagógusoknak is, akik hisznek abban, hogy egy jó mese nemcsak kikapcsol, hanem nyomot is hagy az olvasó szívében. Egy olyan nyomot, amely talán később felelősségteljesebb, természetet tisztelő felnőttekké segíti válni a mai gyerekeket.

 

Köszönöm a lehetőséget a Kolibri Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Vibók Ildi: Hangyás család

 

Vibók Ildi: Hangyás család – Állatok, nevetés és szeretetteljes felfordulás

Vannak családok, amelyekben a reggelek csendesen kezdődnek, minden tárgynak megvan a maga helye, és a háziállatok száma könnyedén megszámolható egy kézen. Vibók Ildi Hangyás család című könyvének szereplői azonban egészen másféle életet élnek. Náluk a nyugalom legfeljebb átmeneti állapot, a rend pedig inkább vágyálom, mint valódi lehetőség. Mami, Papi, Sári és Öcsi otthonát ugyanis kutyák, papagájok, egerek, kígyók, gyíkok, békák, halak, csótányok, sáskák és több ezer madárpók népesíti be. Nem meglepő tehát, hogy ebben a családban még a legegyszerűbb hétköznapi esemény is könnyen emlékezetes kalanddá válik.

A Hangyás család cím már önmagában is telitalálat. Egyrészt utal a család állatokkal teli, nyüzsgő életére, másrészt arra is, hogy tagjai finoman szólva sem hétköznapi emberek. Különcök, kicsit hóbortosak, néha kiszámíthatatlanok, de közben végtelenül szerethetők. A „hangyás” jelző ebben a történetben egyáltalán nem sértés. Sokkal inkább annak a szabadságnak a kifejezése, amelyben a család tagjai mernek a saját szabályaik szerint élni, és nem próbálnak mindenáron megfelelni mások elvárásainak.

A történeteket Sári, a család cserfes kislánya meséli el. Az egyes szám első személyű elbeszélés különösen közel hozza az olvasóhoz ezt a furcsa világot, hiszen mindent az ő természetes, gyermeki nézőpontján keresztül látunk. Ami egy kívülálló számára talán meghökkentő, félelmetes vagy egyenesen elképzelhetetlen lenne, az Sári szemében teljesen hétköznapi. Neki természetes, hogy állatok szöknek meg a lakásban, hogy egy madárpók váratlanul előkerülhet, vagy hogy valamilyen sürgős családi esemény közepette hörcsögketrecet kell vásárolni.

Éppen ez a nézőpont adja a könyv humorának egyik legfontosabb forrását. Sári nem próbál vicces lenni, egyszerűen őszintén elmeséli, mi történik körülötte. A helyzetek abszurditása és a gyereklogika közvetlensége együtt olyan jeleneteket teremt, amelyek valószínűleg a fiatal és a felnőtt olvasókat is megnevettetik. A gyerekek elsősorban a szökött állatokon, a különleges baleseteken és a családi felforduláson szórakozhatnak, míg a felnőttek könnyen felismerhetik a háttérben a szülői lét mindennapos káoszát, a szervezés nehézségeit és azt a különös állapotot, amikor az ember már csak nevetni tud a váratlan helyzeteken.

Ebben a családban ugyanis még a költözés sem történhet hétköznapi módon. Természetesen a legnagyobb télben kell nekivágni, miközben nemcsak dobozokra és bútorokra, hanem egy kisebb állatkertnyi élőlényre is figyelni kell. Egy esküvőre készülődve nem feltétlenül a ruha, az ajándék vagy az indulás időpontja a legfontosabb kérdés, hanem például az, hogy sikerült-e beszerezni a szükséges hörcsögketrecet. Papi pedig olyan ember, akivel a legkülönösebb balesetek is megtörténnek: beleülhet egy bonctűbe, de akár egy láma is megharaphatja.

Az ilyen jelenetek elsőre túlzónak tűnhetnek, mégis van bennük valami nagyon ismerős. Minden családnak megvannak a maga legendás történetei, amelyek évekkel később is előkerülnek a közös beszélgetések során. Olyan események, amelyek megtörténésük pillanatában talán bosszantók, fárasztók vagy ijesztők voltak, később azonban már együtt nevetünk rajtuk. A Hangyás család tulajdonképpen ilyen családi anekdotákból építkezik. A kötet azt mutatja meg, hogyan válnak a mindennapi felfordulások közös emlékekké, a közös emlékek pedig egy család történetévé.

A könyv szereplői azért is szerethetők, mert egyikük sem tökéletes. Mami és Papi nem hibátlan mesehősök, akik minden helyzetet azonnal és bölcsen megoldanak. Néha elfáradnak, kapkodnak, tévednek vagy egyszerűen csak sodródnak az eseményekkel. Mégis érezhető, hogy ebben a furcsa háztartásban mindenki számíthat a másikra. A családot nem a katonás rend vagy a kiszámíthatóság tartja össze, hanem a szeretet, az elfogadás és az, hogy a legnehezebb vagy legnevetségesebb pillanatokban sem fordulnak el egymástól.

Papi karaktere különösen sok humoros helyzet forrása. Biológusként és állatbarátként olyan természetességgel fogadja be a legkülönfélébb élőlényeket, mintha egy papagáj, egy kígyó vagy néhány ezer madárpók a világ legszokványosabb lakótársa lenne. Mami valamivel gyakorlatiasabbnak tűnik, de ő sem csupán elszenvedője ennek az életformának. A család minden tagja része annak a különös egyensúlynak, amelyben az állatok nem egyszerű díszletek vagy házi kedvencek, hanem a mindennapok teljes jogú szereplői.

Az állatok ábrázolása a könyv egyik legérdekesebb vonása. Nem emberi tulajdonságokkal felruházott, beszélő mesealakokként jelennek meg, hanem valódi élőlényekként, saját ösztönökkel és jellegzetes viselkedéssel. A humor éppen abból fakad, ahogyan ezek az állatok az emberi környezetbe kerülnek. Egy megszökött kígyó, egy karácsonyfán helyet kereső állat vagy egy iskolába induló különös potyautas önmagában is vicces helyzetet teremthet, miközben az olvasó rengeteget megtudhat az élővilágról.

Vibók Ildi biológusi háttere valószínűleg sokat ad a történetek hitelességéhez. Az állatok iránti szeretet minden jelenetből érezhető, mégsem válik a kötet ismeretterjesztő tankönyvvé. A szerző nem magyaráz hosszan és nem akar mindenáron tanítani. Inkább megmutatja, hogy a kevésbé kedvelt állatok is érdekesek, értékesek és figyelemre méltók lehetnek. A pókok, kígyók vagy csótányok sok gyerekből és felnőttből ösztönös ellenérzést váltanak ki, a könyv azonban segíthet közelebb kerülni hozzájuk.

Ez különösen fontos egy olyan korban, amikor sok gyermeknek egyre kevesebb közvetlen kapcsolata van a természettel. A Hangyás család azt az élményt adja, hogy az élővilág nem valami távoli, kizárólag természetfilmekben vagy tankönyvekben létező dolog, hanem tele van izgalommal, meglepetéssel és humorral. Az állatok jelenléte persze felelősséggel is jár. Gondoskodni kell róluk, figyelni kell az igényeikre, és el kell fogadni, hogy néha kiszámíthatatlanul viselkednek.

A könyv szerkezete nem egyetlen nagy, mindent átfogó kalandra épül. Inkább rövidebb, önállóan is élvezhető családi történetekből áll össze. Számomra ez nem hátrány, hanem kifejezetten előnyös választás a célközönség szempontjából. A fejezetek jól adagolhatók esti felolvasáshoz, de az önálló olvasással még csak ismerkedő kisiskolások számára is sikerélményt jelenthetnek. Nem kell hosszú oldalakon keresztül követniük egy bonyolult cselekményt, minden újabb fejezet egy újabb furcsa és humoros helyzetet kínál.

A történetfüzér jelleg ugyanakkor jól illik a családi emlékezés működéséhez is. Amikor a saját gyermekkorunkra gondolunk, mi sem feltétlenül egyetlen összefüggő történetet látunk magunk előtt. Inkább különálló képek, balesetek, ünnepek, utazások, költözések és nevetések jutnak eszünkbe. A Hangyás család fejezetei is ilyen emlékdaraboknak hatnak, amelyekből fokozatosan összeáll a család különleges világa.

A humor mellett a könyv legfontosabb témája véleményem szerint az elfogadás. Ez a család nem felel meg a klasszikus, rendezett és kiszámítható családképnek, mégis szeretetteljes és biztonságos közösséget alkot. A történetek azt üzenik, hogy nem kell mindenkinek egyformán élnie. Lehet egy család zajos, rendetlen, hóbortos vagy szokatlan, attól még tagjai erősen kötődhetnek egymáshoz.

Ugyanez az elfogadás az állatokhoz való viszonyukban is megmutatkozik. A szereplők nem csak a szép, kedves és könnyen szerethető élőlények felé fordulnak érdeklődéssel. Ugyanolyan figyelemmel viseltetnek egy pók, egy csótány vagy egy kígyó iránt is. A könyv ezzel finoman azt sugallja, hogy az értékességet nem a külső szépség vagy a népszerűség határozza meg. Minden élőlénynek helye és szerepe van a természetben.

A Hangyás család szerintem remek választás olyan gyerekeknek, akik szeretik az állatokat, a rövid, fordulatos történeteket és a sok humorral elmesélt családi kalandokat. Azoknak is érdekes lehet, akik még tartanak bizonyos állatoktól, mert a könyv játékos módon oldhatja ezeket a félelmeket. Közös családi olvasmányként pedig azért működhet különösen jól, mert a történetekben a felnőttek is megtalálhatják a nekik szóló poénokat és élethelyzeteket.

Összességében Vibók Ildi könyve egy üdítő, szeretetteljes és rendkívül szórakoztató meseregény. Nem akar tökéletes családot mutatni, és éppen ettől válik hitelessé. Szereplői hibáznak, kapkodnak, fáradtak és néha teljesen elveszítik az irányítást az események felett. Közben azonban együtt vannak, segítik egymást, és képesek nevetni a káoszon.

A Hangyás család arra emlékeztet, hogy egy otthon értékét nem az mutatja meg, mennyire rendezett, csendes vagy kifogástalan. Sokkal inkább az, hogy mennyi szeretet, közös élmény és nevetés fér el benne. Ebben a házban pedig lehet, hogy bármelyik pillanatban előkerül egy megszökött állat, felborul egy ketrec vagy újabb váratlan kaland kezdődik, de egyvalami biztos: unatkozni senki sem fog.

Szívből ajánlom ezt a könyvet a nyolc év körüli és idősebb gyerekeknek, családi felolvasáshoz, állatbarátoknak, valamint mindenkinek, aki szereti azokat a történeteket, amelyek után kicsit más szemmel nézünk a családi felfordulásra. Vibók Ildi meseregénye ugyanis bebizonyítja, hogy a káosz is lehet otthonos, a különcség szerethető, és néha éppen a legfurcsább családok mesélik a legjobb történeteket.

 

Köszönöm a lehetőséget a Kolibri Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!

Lipták Gábor: Sárkányfészek

 

Lipták Gábor: Sárkányfészek – Utazás Észak-Magyarország legendás tájain

 

Vannak könyvek, amelyek nem csupán történeteket mesélnek el, hanem egy egész vidéket keltenek életre az olvasó előtt. Lipták Gábor Sárkányfészek című kötete pontosan ilyen olvasmány. Lapjain megelevenednek Észak-Magyarország várromjai, titokzatos barlangjai, legendás alakjai és rég elfeledett mondái, miközben az olvasó egy különleges időutazás részese lehet.

A Sárkányfészek eredetileg 1969-ben jelent meg, és Lipták Gábor honismereti sorozatának negyedik darabja. Az író korábban a Balaton, a Dunántúl és az Alföld mondavilágát mutatta be, ezúttal pedig Észak-Magyarország tájaira kalauzolja el olvasóit. A Lazi Könyvkiadó jóvoltából 2026-ban újra kézbe vehetjük ezt a különleges kötetet, amely máig megőrizte varázsát.

A könyv egyik legnagyobb értéke, hogy nem a legismertebb történelmi eseményeket helyezi a középpontba. Lipták Gábor a kevésbé ismert helyi legendák, népi hagyományok és történelmi anekdoták után kutatott, így olyan történetekkel találkozhatunk, amelyekről talán még azok sem hallottak, akik jól ismerik a térséget.

A kötet lapjain bejárhatjuk Diósgyőr várát, Tokaj környékét, Aggtelek vidékét, Sárospatakot vagy éppen Buják környékét. Minden helyszínhez különleges történetek kapcsolódnak: tündérlányok bukkannak fel, elrejtett kincsek várják megtalálóikat, boszorkányok és pásztorok meséi elevenednek meg, miközben a magyar történelem egy-egy darabkája is kirajzolódik előttünk.

A címadó történet, a Sárkányfészek különösen emlékezetes. A diósgyőri vár falai között játszódó elbeszélés hangulata a klasszikus lovagregényeket idézi, tele titkokkal, intrikákkal és izgalmakkal. De ugyanilyen érdekes olvasmány A tündérek temploma, Az aggteleki pásztor vagy A pataki diák aranya című történet is, amelyek mind más-más oldaláról mutatják be a régió gazdag mondavilágát.

Olvasás közben többször is az az érzésem támadt, hogy ez a könyv egyszerre szolgál mesekönyvként, történelemkönyvként és útikalauzként. Nemcsak szórakoztat, hanem kedvet is csinál ahhoz, hogy személyesen felkeressük a történetek helyszíneit. Különösen azok számára lehet izgalmas olvasmány, akik szeretnek kirándulni, érdeklődnek a magyar történelem iránt, vagy egyszerűen szívesen fedezik fel hazánk kevésbé ismert kincseit.

A Sárkányfészek egy olyan könyv, amely hidat épít múlt és jelen között. Megmutatja, hogy a tájak nem csupán földrajzi helyek, hanem történetek őrzői is. Minden várrom, minden szikla és minden öreg fa mögött ott rejtőzhet egy legenda, amely csak arra vár, hogy valaki újra elmesélje.

Lipták Gábor kötete ezért nem csupán olvasmány, hanem élmény is. Egy olyan kaland, amely során közelebb kerülhetünk Észak-Magyarország gazdag kulturális örökségéhez, és talán egy kicsit jobban megérthetjük azt is, hogyan születtek azok a történetek, amelyek generációkon át fennmaradtak.

Ha szereted a magyar mondákat, a helytörténeti érdekességeket és a hangulatos, régmúlt időket idéző történeteket, akkor a Sárkányfészek remek választás lehet számodra.

 

Köszönöm a lehetőséget a Lazi Könyvkiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!