„Mert én vagyok az anyjuk.”

 

Nem tudom mindig biztosan, jól csinálom-e.
Van, hogy este azon gondolkodom, nem voltam-e túl türelmetlen, túl szigorú, vagy épp túl engedékeny.
Van, hogy belefáradok abba, hogy minden pillanatban dönteni kell. Nemcsak arról, mit esznek, vagy mit vesznek fel – hanem arról is, mit mondjak, hogyan reagáljak, hol legyek csendben, és mikor ne engedjem el.

És aztán jön valaki.
Aki látja őket havonta kétszer.
Aki odavet valamit félmondatban:
– „Nem biztos, hogy ezt így kéne.”
– „Miért ilyen hangos?”
– „Bezzeg mi annak idején…”

És egy pillanatra meginog valami bennem.
Mert hát, mi van, ha igaza van?
Mi van, ha nem vagyok elég jó?
Mi van, ha más jobban tudja kívülről azt, amit én belülről élek meg minden nap?

---

De aztán belenézek a gyerekeim szemébe.
A nevetésükbe. A reggeli ölelésbe. A mesekönyv mellé bújásba.
Eszembe jut, hányszor keresték a tekintetemet, mielőtt választottak. Hányszor mondták, hogy csak velem akarnak aludni, csak az én ölelésem segít, csak az én jelenlétem elég.
Eszembe jut, hogy én vagyok ott reggeltől estig, én látom az apró változásokat, az érlelődő mondataikat, a furcsa kérdéseiket, a félelmeiket, amiket más észre sem vesz.

És akkor azt mondom magamnak:
Nem kell, hogy mindenki egyetértsen velem.
Nem kell, hogy mindenki megértse, miért döntöttem így vagy úgy.
Nem kell, hogy tapsoljanak, vagy bólogassanak.

Mert én vagyok az anyjuk.

Én tudom, kik ők, mikor fáradnak el igazán, mikor kérnek figyelmet, mikor csak csendet.
Én érzem, mikor van baj. Én tanulom meg a testbeszédüket, a kis hallgatásokat, a különleges szavakat, amiket csak nekem mondanak.
Én sietek oda, ha baj van. Én vagyok az, akire minden válasz kezdete: „anya…”

---

És tudod mit?
Lehet, hogy nem vagyok tökéletes.
De jelen vagyok.
Tanulok. Növök. És szeretem őket úgy, ahogy senki más nem tudná.
Ez elég.
Nem a világ összes szemének kell értenie – csak az övéknek. És az enyémnek, amikor belenézek a tükörbe.

Mert a legnagyobb igazság az, amit nap mint nap újra kimondok – akkor is, ha senki nem kérdezi:

„Mert én vagyok az anyjuk.”

És ez nekik: minden.