Majoros Nóra: A vidrák és a Balaton őre

 

Majoros Nóra: A vidrák és a Balaton őre – Kaland, elszakadás és természetvédelem a Kis-Balaton nádasában

 

Vannak könyvek, amelyek távoli, egzotikus vidékekre kalauzolnak, és vannak olyanok, amelyek arra hívják fel a figyelmünket, hogy közvetlen környezetünkben is számtalan felfedezésre váró csoda rejtőzik. Majoros Nóra A vidrák és a Balaton őre című mesés ismeretterjesztő kötete ez utóbbiak közé tartozik. Az Állati kalandorok sorozat újabb részében ezúttal nem egy messzi földrész élővilágával ismerkedhetünk meg, hanem a Kis-Balaton vadregényes, nádasokkal, csatornákkal és rejtett ösvényekkel teli világába látogathatunk el.

Már önmagában ez is különlegessé tette számomra a könyvet. Jó érzés olyan történetet olvasni, amely hazai tájon játszódik, és egy Magyarországon is élő állatfaj mindennapjait mutatja be. A vidrákat legtöbben aranyos, játékos állatokként ismerjük a fényképekről és videókról, a valóságban azonban rendkívül rejtőzködő életmódot folytatnak. Bár hazánkban is szép számmal élnek, kevés embernek adatik meg, hogy természetes élőhelyükön találkozzon velük. A kötet éppen ezért különösen izgalmas lehet a gyerekek számára: közelebb hoz hozzájuk egy olyan állatot, amely valójában nincs is olyan messze tőlünk, mégis titokzatosnak és szinte láthatatlannak tűnik.

A történet középpontjában egy vidraanya és két kölyke, Rence és Ruca áll. A kicsik már nem teljesen védtelenek: anyjuk megtanította őket a vadászat alapjaira, felismerik a különböző szagokat, egyre ügyesebben mozognak a vízben, és lassan elérkeznek az önálló élet küszöbére. Mégis szükségük van az anyjukra, aki egyszerre gondoskodik róluk és készíti fel őket arra, hogy hamarosan saját útjukat járják.

A vidrák világa mellett egy emberi történetszál is kibontakozik. Samu a természetőr nagypapájánál, Józsi bácsinál tölti az időt a Kis-Balatonnál. A kisfiú mindenáron szeretné megpillantani a nádasban rejtőző állatokat, ám hamar rá kell jönnie, hogy a természet megfigyeléséhez nemcsak kíváncsiságra, hanem türelemre és tiszteletre is szükség van. A vadon élő állatok nem azért léteznek, hogy az ember bármikor közel mehessen hozzájuk. Az ő biztonságuk sokszor éppen azon múlik, hogy észrevétlenek maradnak.

Különösen tetszett a történet kettős nézőpontja. Egyszerre követhetjük a vidrák életét és az emberek tevékenységét, miközben lassan megértjük, mennyire közel kerülhet egymáshoz ez a két világ. Az emberi jelenlét jelenthet veszélyt, de jelenthet segítséget és védelmet is. Mindez azonban attól függ, hogyan közelítünk a természethez.

A mese akkor válik igazán megrendítővé, amikor a vidraanyát baleset éri. Samu és a nagypapája egy sérült nőstényt találnak az út közelében, és bár az állat megkapja a szükséges segítséget, a két kölyök hirtelen egyedül marad. Rencének és Rucának most kell bizonyítania, hogy mennyit tanultak az anyjuktól. Egyedül kell táplálékot szerezniük, biztonságos helyet keresniük és felismerniük a rájuk leselkedő veszélyeket.

Ez a történetrész engem is mélyen megérintett.

A gyerekkönyvekben gyakran megszokhattuk, hogy minden nehézség gyorsan megoldódik, a veszélyek elmúlnak, és a szereplők végül pontosan ugyanoda térnek vissza, ahonnan elindultak. A vidrák és a Balaton őre ennél őszintébb képet mutat. A természetben az önállósodás nem mindig szép, ünnepélyes pillanat. Néha váratlanul érkezik, és fájdalmas elszakadással jár.

A kölykök helyzete azért is szomorú, mert még szükségük lenne az anyjuk közelségére. Ugyanakkor a történetben nemcsak a veszteség jelenik meg, hanem mindaz a tudás is, amelyet korábban tőle kaptak. A vidraanya tanításai ott maradnak velük, és segítik őket a túlélésben. Ez a gondolat emberi szempontból is nagyon szép: amikor valakitől el kell válnunk, az általa átadott szeretet, tapasztalat és tudás tovább él bennünk.

Majoros Nóra történeteiben különösen szeretem, hogy az állatok nem csupán emberi szereplők helyettesítői. Nem viselkednek jelmezbe bújtatott gyerekekként, és nem kizárólag emberi szabályok alapján gondolkodnak. A szerző igyekszik megőrizni természetes tulajdonságaikat, ösztöneiket és viselkedésüket. A mesei keret befogadhatóvá teszi a történetet a fiatalabb olvasók számára, közben azonban végig érezhető, hogy az ismeretterjesztésnek is fontos szerepe van.

A gyerekek megtudhatják, hogyan tanulnak vadászni a vidrakölykök, miért fontos számukra a kiváló szaglás, hogyan tájékozódnak a környezetükben, és milyen veszélyeket jelenthet számukra az ember által átalakított táj. A könyv arra is rávilágít, hogy egy út vagy egy híd számunkra a közlekedést segíti, egy vadállat számára azonban akár halálos akadállyá is válhat.

A természetőr munkájának bemutatását szintén nagyon értékesnek tartottam. Józsi bácsi nem látványos hőstettekkel védi a Balatont és annak élővilágát. Figyel, ismeri a területet, felismeri a problémákat, és akkor avatkozik közbe, amikor valóban szükség van rá. Samu pedig fokozatosan megtanulja tőle, hogy a természet szeretete nem azt jelenti, hogy minden állatot meg kell érintenünk vagy közelről lefényképeznünk.

Néha éppen azzal segítünk a legtöbbet, ha csendben maradunk és távolról figyelünk.

A címben szereplő „Balaton őre” ezért szerintem nem csupán Józsi bácsit jelenti. Idővel Samu is egyre inkább azzá válik, és bizonyos értelemben maga az olvasó is. A könyv arra ösztönzi a gyerekeket, hogy ne kívülállóként tekintsenek a természetre, hanem érezzék meg saját felelősségüket. Nem kell természetőrnek lenni ahhoz, hogy vigyázzunk egy élőhelyre. Már az is sokat jelenthet, ha nem szemetelünk, nem zavarjuk meg az állatokat, és tudjuk, kitől kérjünk segítséget, amikor sérült vadállatot találunk.

Solymár Albert Géza festményszerű illusztrációi gyönyörűen kiegészítik a történetet. A nádassal szegélyezett víz, a zöld, barna és kék árnyalatok, valamint a rejtőzködő vidrák látványa különleges atmoszférát teremt. Ezek a képek nem egyszerűen díszítik a könyvet, hanem segítenek megérezni a Kis-Balaton csendes, titokzatos világát. Számomra az egész kötetnek van egy nyugodt, természetközeli hangulata, még akkor is, amikor a cselekmény feszültté vagy szomorúvá válik.

A mese után következő ismeretterjesztő részek tovább mélyítik az olvasás élményét. A gyerekek nemcsak egy izgalmas történetet kapnak, hanem valós információkkal is gazdagodnak a vidrákról, a Kis-Balaton élővilágáról és a természetvédelem jelentőségéről. Ez a kettősség az Állati kalandorok sorozat egyik legnagyobb erőssége. A mese felkelti az érdeklődést, az ismeretterjesztő oldalak pedig választ adnak a történet közben felmerült kérdésekre.

Úgy gondolom, a könyv közös olvasásra különösen alkalmas. A vidraanya balesete és a kölykök elszakadása érzékenyebb gyerekekben kérdéseket vagy szomorúságot válthat ki, ezért érdemes mellettük lenni, és beszélgetni velük arról, amit éreznek. A történet azonban nem reménytelen. Megmutatja, hogy a természet sokszor kemény, de az állatok alkalmazkodóképessége, a korábban megszerzett tudás és az emberek felelős segítsége valódi esélyt adhat a folytatásra.

A vidrák és a Balaton őre számomra egy gyönyörűen megírt, érzékeny és gondolatébresztő könyv volt. Egyszerre mutatja be a felnőtté válás nehézségeit, az elengedés fájdalmát, a vadon élő állatok küzdelmeit, valamint az ember természetvédelmi felelősségét. Nem idealizálja túl az állatvilágot, mégsem válik ijesztővé vagy rideggé. Éppen annyi érzelmet és feszültséget enged a történetbe, amennyi közelebb hozza a gyerekekhez a valóságot.

Szívből ajánlom kisiskolásoknak, állatbarát családoknak, pedagógusoknak és mindenkinek, aki szeretné jobban megismerni hazánk különleges élővilágát. Ez a kötet nemcsak arra tanít, hogy szeressük a vidrákat, hanem arra is, hogy tiszteljük a természet saját szabályait. Hiszen a Balatonnak és a Kis-Balaton nádasaiban rejtőző élőlényeknek nem csupán egyetlen őrzőjük van. Egy kicsit mindannyian felelősek vagyunk értük.

 

 

Köszönöm a lehetőséget a Kolibri Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!