Julia Greshwood: Hazaértem

 

Vannak könyvek, amelyek már az első néhány oldal után elárulják, hogy elsősorban kikapcsolódást szeretnének nyújtani, és vannak olyan történetek, amelyek egy romantikus cselekmény mögé sokkal komolyabb kérdéseket rejtenek. Julia Greshwood Hazaértem című regénye számomra inkább az utóbbi kategóriába tartozik, mert bár a középpontjában kétségtelenül egy szerelem kibontakozása áll, a történet ennél jóval többről mesél. Arról, hogy mi történik egy nővel akkor, amikor hosszú évek után egyszer csak felteszi magának a kérdést: én hol vagyok a saját életemben? És talán még ennél is fontosabb az a kérdés, amely végig ott húzódik Bella történetének hátterében: jár-e még a boldogság annak, aki már elmúlt ötvenéves?

 

A regény főszereplője, Szirmay Bella két felnőtt gyermek édesanyja, sikeres rendezvényszervező, aki szereti a munkájával járó pezsgést, miközben a magánéletében már korántsem érzi azt a biztonságot és elégedettséget, amelyre szüksége lenne. Megromlott házassága és az évek alatt megtépázott önbizalma arra késztetik, hogy kiszakadjon a megszokott környezetéből, ezért befizet egy olaszországi nyaralásra. Elsősorban nem szerelmet keres, és még csak nem is egy új életet akar egyik pillanatról a másikra felépíteni, hanem időt szeretne kapni arra, hogy végre saját magára figyeljen, rendezze a gondolatait, és számot vessen azzal, mi történt vele az elmúlt évtizedekben.

Már önmagában ezt a kiindulópontot is nagyon szerettem, mert Bella nem egy húszéves, tapasztalatlan lány, aki még először keresi önmagát és a helyét a világban. Egy ötven feletti nő áll a történet középpontjában, aki már feleség volt, gyermekeket nevelt, dolgozott, felelősséget vállalt másokért, alkalmazkodott, szeretett és csalódott, most pedig elérkezett életének ahhoz a pontjához, amikor meg kellene tanulnia saját magát is ugyanolyan fontosnak tekinteni, mint azokat az embereket, akikről addig gondoskodott.

Az olaszországi utazás ebből a szempontból jóval többet jelent egyszerű nyaralásnál. Bella fizikailag eltávolodik attól a közegtől, amelyben hosszú időn keresztül ugyanazokat a szerepeket töltötte be, és ez a távolság lehetőséget teremt arra is, hogy önmagára kívülről tekintsen. Olaszország pedig szinte tökéletes helyszín ehhez az átalakuláshoz, hiszen Amalfi, Positano és Velence atmoszférája, a mediterrán életérzés és a La Dolce Vita könnyedsége éles ellentétben áll Bella korábbi, kötelességekkel, megfeleléssel és bizonytalansággal terhelt életével.

Ebben a környezetben találkozik Paolóval, aki lassan egészen más irányba tereli az eredetileg önvizsgálatra szánt utazást. Kettejük kapcsolatának számomra éppen az adja az egyik legérdekesebb rétegét, hogy Bella nem tud egyszerűen fejest ugrani egy új szerelembe. Magával viszi mindazt, ami korábban történt vele, és hiába változik meg körülötte a táj, a múltját nem lehet egy repülőúttal hátrahagyni. A csalódások, az önbizalom elvesztése, a saját nőiességével kapcsolatos bizonytalanság és az újbóli sérüléstől való félelem mind ott vannak közte és Paolo között.

Paolónak ezért nem egyszerűen Bella szívét kell meghódítania, hanem azokat a falakat kell lassan lebontania, amelyeket a nő hosszú idő alatt épített maga köré. Bella számára ugyanis talán nem is annak elfogadása a legnehezebb, hogy valaki szeretheti őt, hanem annak elhitetése saját magával, hogy ő még szerethető nő. Ebben rejlik szerintem a történet egyik legerősebb gondolata.

Mert vajon mikor döntjük el egy nőről, hogy már „túl idős” a szerelemhez, a szenvedélyhez vagy akár ahhoz, hogy gyökeresen megváltoztassa az életét? Negyvenévesen? Ötvenévesen? Hatvanévesen? Egyáltalán létezhet olyan életkor, amikor valakinek már kötelessége lenne lemondani arról, hogy nőként is teljes életet éljen?

A Hazaértem egyik legfontosabb értéke számomra éppen az, hogy ezekre a kérdésekre irányítja rá a figyelmet. Bella történetében az ötvenedik életév nem lezárásként jelenik meg, hanem egy új életszakasz kezdeteként, és különösen szerethető, hogy mindez nem valamiféle tökéletes, problémamentes átalakulás formájában történik. Bella bizonytalan, fél, olykor visszalépne, máskor kételkedik önmagában és Paolóban is, hiszen évtizedek tapasztalatait nem lehet néhány romantikus nappal semmissé tenni.

A regény romantikus és erotikus vonala éppen ezért szorosan kapcsolódik Bella lelki változásához. Az intimitás itt nem pusztán a két főszereplő közötti fizikai vonzalmat jelenti, hanem annak egyik bizonyítéka, hogy Bella lassan ismét képes megengedni magának a közelséget. Ahhoz, hogy valakit igazán közel engedjen, először saját magával kell valamennyire kibékülnie, és el kell fogadnia azt a nőt, akivé az évek során vált.

Különösen érdekesnek találtam azt is, ahogyan a történet az anyaszerep és a női önállóság közötti konfliktussal foglalkozik. Bella két felnőtt gyermek édesanyja, és hiába nőttek már fel a gyermekei, az anyai szerep természetesen nem szűnik meg egyik napról a másikra. Csakhogy közben neki is lenne saját élete, saját vágyai és saját jövője.

Ez azért izgalmas kérdés, mert a társadalom sokszor természetesnek tekinti, hogy egy anya évtizedeken keresztül másokat helyezzen önmaga elé, miközben jóval nehezebben fogadja el azt a pillanatot, amikor ugyanez a nő egyszer azt mondja: most én is szeretnék boldog lenni.

Bella gyermekeinek eltérő hozzáállása ezt a dilemmát még jobban kiemeli. Nem mindenki fogadja ugyanolyan könnyen az édesanya változását és új kapcsolatát, így Bellának nemcsak saját félelmeivel kell megküzdenie, hanem azzal a bűntudattal is, amelyet mások reakciói ébresztenek benne. Meg kell tanulnia, hogy attól, mert anya, még nem szűnt meg önálló embernek és nőnek lenni, ahogyan attól sem válik rossz anyává, hogy a gyermekei felnőtté válása után szeretne saját életet élni.

Éppen ezért számomra a történet egyik legérdekesebb kérdése nem az volt, hogy Bella és Paolo végül egymásra találnak-e, hanem az, hogy Bella képes lesz-e önmagára találni.

Paolo ugyanis lehet bármennyire szeretetteljes, türelmes és elfogadó, Bella valódi változását nem végezheti el helyette. Megmutathatja neki, milyen érzés, amikor valaki figyel rá, meghallgatja, vonzónak látja és elfogadja, de végül Bellának kell elhinnie, hogy mindez nem valamiféle véletlen ajándék, amelyre méltatlannak kellene éreznie magát.

A bizalom kérdése ezért szintén meghatározó szerepet kap. Egy olyan kapcsolat után, amelyben valakinek hosszú időn keresztül sérült az önbecsülése, nem könnyű újra feltétel nélkül hinni egy másik emberben. Bella bizonytalanságai és félelmei ebből a szempontból érthetők, különösen akkor, amikor az olaszországi varázslat után megjelenik a hétköznapok realitása, a távolság és az új kapcsolat minden bizonytalansága.

Itt válik igazán fontossá Bella és Paolo kommunikációja. Egy érett kapcsolatban már nem feltétlenül a látványos gesztusok jelentik a legnagyobb bizonyítékot, hanem az, hogy két ember képes-e őszintén beszélni a félelmeiről, a múltjáról, a vágyairól és azokról a pontokról, ahol sebezhető. Bella számára pedig már az is komoly változás, hogy megtanulja kimondani azt, amit korábban talán inkább magában tartott.

Mindeközben Olaszország nem egyszerű háttér marad. Szinte külön szereplőjévé válik a történetnek, hiszen a napsütés, a tenger, az olasz utcák, az ételek, a kávék, a nyüzsgés és az élet szeretete mind azt az érzést erősítik, hogy lehet másként is élni. Nem kell minden pillanatot előre megtervezni, nem szükséges állandóan megfelelni, és néha szabad egyszerűen örülni annak, ami éppen előttünk van.

Talán ezért is találó annyira a regény címe.

A Hazaértem első pillantásra jelenthetne egy valódi hazatérést, a történet ismeretében azonban számomra sokkal inkább lelki jelentést kap. Hazaérni ugyanis nem feltétlenül azt jelenti, hogy belépünk ugyanannak a lakásnak az ajtaján, amelyet évek óta otthonunknak nevezünk. Néha éppen akkor érkezünk haza, amikor életünkben először merjük levetni azokat a szerepeket és elvárásokat, amelyek mögött hosszú időre elveszítettük önmagunkat.

Bella valódi utazása ezért nem Magyarországtól Olaszországig tart, hanem attól a nőtől, aki a történet elején még tele van kételyekkel, ahhoz a nőhöz, aki lassan megtanulja ismét értékesnek látni önmagát.

Számomra ettől válik a könyv többé egy kellemes olaszországi romantikus történetnél. A szerelem természetesen fontos része, Paolo pedig meghatározó szereplője Bella változásának, de a történet mélyén mégis egy nő önmagához való visszatalálása áll.

Különösen azoknak lehet érdekes olvasmány, akik maguk is életük valamelyik fordulópontján állnak, legyen szó egy hosszú kapcsolat lezárásáról, a gyermekek felnőtté válásáról, az önbizalom elvesztéséről vagy egyszerűen arról a felismerésről, hogy túl sok év telt el úgy, hogy mindig mindenki más fontosabb volt náluk.

Nem gondolom, hogy egyetlen regény kész válaszokat tudna adni ezekre az élethelyzetekre, és talán nem is ez a dolga. Egy történet azonban képes arra, hogy kérdéseket tegyen fel helyettünk, vagy éppen kimondjon olyan gondolatokat, amelyek bennünk is régóta ott vannak, csak eddig nem mertük megfogalmazni őket.

 

Ötven év után jár még nekem a boldogság?

Bella kérdése első pillantásra egy ötven feletti nő kérdésének tűnik, valójában azonban életkortól függetlenül sokan feltehetnénk magunknak. Jár-e még egy új kezdet egy rossz döntés után? Jár-e új szerelem egy tönkrement házasság után? Lehet-e ismét bízni, miután valaki egyszer már összetörte ezt a bizalmat? Szabad-e saját magunkat választani akkor is, ha mások ezt nem értik meg?

Julia Greshwood Hazaértem című regénye számomra elsősorban azért szerethető, mert a válaszokat nem az életkorban keresi, hanem abban, hogy az ember képes-e még nyitni az élet felé.

Bella története arra emlékeztet, hogy az újrakezdésnek nincs előre meghatározott időpontja, és nincs olyan születésnap, amely után automatikusan le kellene mondanunk a szerelemről, a nőiességről, az intimitásról, az álmainkról vagy egyszerűen arról, hogy jól érezzük magunkat a saját életünkben. Néha éppen akkor kezdődik valami igazán fontos, amikor már azt hittük, hogy a nagy fordulatokon rég túl vagyunk.

A regény után pedig számomra a „hazaértem” szó is egy kicsit más jelentést kapott. Mert talán életünk egyik legfontosabb hazaérkezése nem az, amikor megtaláljuk azt az embert, aki mellett otthon érezzük magunkat, hanem amikor hosszú idő után végre saját magunkban is otthon tudunk lenni.

 

Köszönöm a lehetőséget Julia Greshwoodnak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!