Ősz három gyermekkel – A mindennapok szépsége és nehézségei

 

Amikor a reggeli rohanás, az iskolai és óvodai feladatok, a bölcsődei beszokás és az apró családi örömök együtt alakítják az életünk legszebb, legfárasztóbb és legemlékezetesebb pillanatait.

 

Az ősz mindig különleges időszak volt számomra, hiszen a természet lassú átalakulása, a hűvösebb reggelek, a színes falevelek és a korábban érkező esték egyfajta meghittséget hoznak magukkal, amelyet az év más időszakaiban egészen más formában tapasztalhatunk meg. Amióta azonban három gyermek édesanyja vagyok, az ősz már nem csupán a bekuckózós délutánokról, a forró teáról és a könyvek társaságában eltöltött nyugodt estékről szól, hanem az újrakezdésről, az alkalmazkodásról, a reggeli készülődésről, a családi időbeosztásról és arról a rengeteg apró feladatról is, amelyek szinte észrevétlenül kitöltik a mindennapjainkat.

A szeptember beköszöntével minden évben új időszámítás kezdődik a családunk életében, hiszen a nyári hónapok valamivel kötetlenebb napjai után ismét megjelennek a határidők, a reggeli indulások, az iskolai és óvodai programok, valamint azok a teendők, amelyeket sokszor már előző este érdemes átgondolni. Az idei ősz azonban különösen nagy változást hozott számunkra, hiszen immár mindhárom gyermekünk más-más intézményben tölti a hétköznapjai egy részét, így a családi életünk megszervezése egészen új kihívások elé állított bennünket.

Mikike már második osztályos, Matyika az óvoda nagycsoportjába jár, Johanna pedig szeptemberben kezdte meg a bölcsődei életet, ami számomra édesanyaként egyszerre jelent örömet, büszkeséget, megkönnyebbülést és egy egészen különleges, nehezen megfogalmazható szomorúságot is. Jó látni, hogy a gyermekeim napról napra önállóbbá válnak, új élményeket szereznek, barátságokat kötnek és fokozatosan megtalálják a helyüket a saját kis közösségükben, ugyanakkor néha még mindig meglepődöm azon, milyen gyorsan telik az idő, és milyen hamar elérkeznek azok a pillanatok, amelyek néhány évvel korábban még nagyon távolinak tűntek.

Amikor az első gyermekem megszületett, természetesen még egészen más elképzeléseim voltak az anyaságról, mint amilyennek azt ma, három gyermek mellett látom. Akkor még nem tudhattam, mennyi türelemre, rugalmasságra, szervezőkészségre és lelki erőre lesz szükségem az elkövetkező években, és azt sem, hogy a legnagyobb boldogságok sokszor éppen azokban az egyszerű, hétköznapi pillanatokban rejlenek majd, amelyekre korábban talán fel sem figyeltem volna.

Ma már pontosan tudom, hogy három gyermek mellett a családi élet nem mindig kiszámítható, és hiába tervezzük meg gondosan a következő napot, egy váratlan betegség, egy elfelejtett iskolai felszerelés, egy nehezebb reggeli ébredés vagy egy hirtelen megváltozott program pillanatok alatt felboríthatja az elképzeléseinket. Mégis azt érzem, hogy éppen ezek a helyzetek tanítottak meg arra, hogy ne akarjak mindent tökéletesen irányítani, hanem próbáljak alkalmazkodni ahhoz, amit az adott nap tartogat számunkra.

A reggelek talán a legmozgalmasabb részei a hétköznapjainknak, hiszen három gyermek esetében már az ébredéstől az indulásig eltelt idő is komoly szervezést igényel. Miközben az egyik gyermek még szívesen maradna néhány percet az ágyban, a másik már a reggelijét keresi, a legkisebbnek pedig egészen más elképzelései lehetnek arról, mikor és hogyan szeretne felöltözni, nekem közben folyamatosan figyelnem kell arra, hogy mindenki időben elkészüljön.

Az iskolatáska, az óvodai felszerelés, a bölcsődei holmik, a váltóruhák, a megfelelő cipők és kabátok mind olyan apróságok, amelyek önmagukban talán jelentéktelennek tűnnek, de amikor egyszerre három gyermek szükségleteit kell összehangolni, már egészen komoly feladatot jelentenek. Az őszi időjárás ráadásul különösen változékony lehet, hiszen a hűvös reggeleket gyakran kellemesebb délutánok követik, ezért sokszor már az öltözködés megtervezése is külön figyelmet igényel.

Vannak reggelek, amikor szinte minden gördülékenyen alakul, a gyerekek együttműködnek, időben elkészülünk, és még néhány kedves szóra vagy egy hosszabb ölelésre is jut idő az indulás előtt. Máskor azonban úgy érzem, mintha minden egyszerre történne, és mire végre mindenki a megfelelő helyre kerül, én már egy egész délelőttnyi feladatot elvégeztem volna, pedig a nap valójában még csak most kezdődik.

Szerintem az anyaság egyik kevésbé látható nehézsége éppen ez az állandó készenlét, amikor nemcsak a saját teendőinket kell észben tartanunk, hanem folyamatosan figyelnünk kell arra is, kinek mire van szüksége, milyen program közeledik, melyik gyermeknek milyen felszerelést kell előkészíteni, és mi az, amit semmiképpen sem szabad elfelejteni.

Egy iskolás gyermek mellett már egészen más feladatok jelennek meg, mint az óvodás években, hiszen a tanulás, a házi feladatok, az iskolai programok és a különböző foglalkozások fokozatosan egyre nagyobb szerepet kapnak a család életében. Mikike második osztályosként már sokkal önállóbb, mint az iskolakezdés idején volt, ugyanakkor továbbra is szüksége van a figyelemre, a biztatásra és arra, hogy érezze, érdekel bennünket, mi történt vele az iskolában.

Számomra különösen fontos, hogy az iskolai teljesítmény mellett a gyermekem lelkiállapotára is odafigyeljek, hiszen egy-egy nehezebb nap, egy baráti konfliktus vagy egy sikertelenebb feladat sokszor jobban megviselheti, mint azt első pillantásra gondolnánk. Szeretném, ha tudná, hogy az otthonunkban nem kizárólag az eredményei miatt vagyunk rá büszkék, hanem azért is, amilyen emberré válik, és hogy akkor is számíthat ránk, amikor valami nem úgy sikerül, ahogyan szerette volna.

Az iskolás évek számomra édesanyaként is folyamatos tanulást jelentenek, hiszen újra és újra meg kell találnom az egyensúlyt aközött, hogy segítsem a gyermekemet, ugyanakkor elegendő teret hagyjak neki az önállósodásra. Nem mindig könnyű eldönteni, mikor van szüksége valódi segítségre, és mikor lenne jobb, ha hagynám, hogy maga próbáljon megoldani egy feladatot, de úgy érzem, ezek az apró döntések is hozzátartoznak ahhoz, hogy fokozatosan megtanuljuk elengedni a gyermekeink kezét.

Matyika nagycsoportosként egészen más életszakaszban jár, hiszen számára az óvoda még mindig elsősorban a játék, a barátságok, a felfedezés és a közös élmények világa, ugyanakkor már egyre közelebb kerül az iskolakezdés időszakához. Néha különös belegondolnom, hogy az a kisfiú, akit nem is olyan régen még az óvodai beszoktatás során kísértem, lassan maga mögött hagyja az óvodás éveket, és újabb fontos változások előtt áll.

Ebben az életkorban a gyermekek már sok mindenre képesek önállóan, ugyanakkor továbbra is rengeteg figyelemre, türelemre és megerősítésre van szükségük, hiszen az érzelmeik olykor még gyorsabban változnak, mint az őszi időjárás. Egyik pillanatban hatalmas lelkesedéssel mesélnek egy új játékról vagy óvodai élményről, a következőben pedig egészen apró dolgok miatt is elszomorodhatnak, és ilyenkor a legfontosabb feladatunk talán az, hogy megpróbáljuk megérteni, mi zajlik bennük.

A három gyermek közül Johanna bölcsődei kezdése jelentette számomra az ősz egyik legnagyobb érzelmi változását, hiszen a legkisebb gyermekem is megkezdte az önállósodásnak azt az időszakát, amikor a családi otthon biztonságos világán kívül egy új közösséghez kell alkalmazkodnia. Bár tudom, hogy a bölcsőde rengeteg lehetőséget adhat számára a fejlődésre, a közös játékra és az új élmények megszerzésére, édesanyaként mégis egészen különleges érzés megtapasztalni, hogy már ő is egyre több időt tölt nélkülem.

A bölcsődei beszokás nemcsak a gyermek számára jelenthet kihívást, hanem a szülőnek is, hiszen miközben szeretnénk, hogy gyermekünk biztonságban érezze magát az új környezetben, nekünk is meg kell tanulnunk megbízni azokban a szakemberekben, akik napközben gondoskodnak róla. Úgy gondolom, hogy ez az időszak különösen sok türelmet és megértést kíván, hiszen minden gyermek más ütemben alkalmazkodik az új helyzetekhez, és az apró előrelépések is nagyon sokat jelenthetnek.

Amikor arra gondolok, hogy Johanna már bölcsődés, egyszerre tölt el büszkeséggel és meghatottsággal az a felismerés, hogy a legkisebb gyermekem is egyre nagyobb lesz, és fokozatosan kialakul a saját kis világa, amelynek már nem minden pillanatában vagyok jelen. Ugyanakkor szeretném megtanulni örömmel fogadni ezeket a változásokat, mert tudom, hogy az önállósodás természetes része a gyermekkorának, és a fejlődéséhez szüksége van az új tapasztalatokra is.

A három különböző intézménybe járó gyermek mindennapjai azonban nemcsak érzelmi, hanem nagyon is gyakorlati szempontból komoly szervezést igényelnek, hiszen az iskolai, óvodai és bölcsődei időbeosztás nem mindig igazodik egymáshoz. Az érkezések, a hazamenetelek, a különórák, a fejlesztő foglalkozások, az esetleges szülői értekezletek és az intézményi programok összehangolása sokszor olyan feladat, amelynek jelentős részét kívülről talán senki sem látja.

Néha úgy érzem, hogy a fejemben folyamatosan egy láthatatlan naptár működik, amelyben nemcsak a következő nap eseményeit kell számon tartanom, hanem azt is, melyik gyermeknek milyen felszerelésre lesz szüksége, mikor kell befizetni valamit, milyen határidő közeledik, és hogyan tudjuk mindezt összeegyeztetni a család többi feladatával.

A szülői létnek ezt a láthatatlan szervezőmunkáját szerintem sokszor hajlamosak vagyunk természetesnek tekinteni, pedig rengeteg figyelmet és energiát igényel, különösen akkor, amikor egyszerre több gyermek életét kell összehangolni. Egy-egy sikeresen megszervezett hét mögött gyakran hosszú tervezés, folyamatos alkalmazkodás és számtalan apró döntés húzódik meg, amelyekre talán csak akkor figyelünk fel igazán, amikor valami váratlanul felborítja az előre elképzelt rendet.

Mindehhez természetesen hozzátartoznak a saját feladataim és terveim is, hiszen édesanyaként nem szeretném teljesen háttérbe szorítani azokat a célokat, amelyek számomra személyesen is fontosak. A tanulás, a szakmai terveim, a blogírás és a könyvek világa mind olyan területek, amelyekben önmagam egy-egy fontos részét találom meg, ezért folyamatosan keresem annak a lehetőségét, hogyan tudom ezeket összeegyeztetni a családi életünkkel.

Nem szeretném azt a látszatot kelteni, hogy mindez mindig könnyen sikerül, hiszen vannak időszakok, amikor egyszerűen túl sok feladat torlódik össze, és úgy érzem, bármennyire igyekszem, valamire biztosan kevesebb figyelem jut, mint amennyit szeretnék. Ilyenkor különösen nehéz elfogadnom, hogy a nap továbbra is csak huszonnégy órából áll, és nem lehet minden szerepemben, minden pillanatban ugyanazzal az energiával jelen lennem.

Az anyaság egyik legnehezebb része számomra talán éppen az a belső elvárás, hogy minden gyermekemnek elegendő figyelmet szeretnék adni, miközben a család működéséhez szükséges feladatokat is el kell végeznem, és közben önmagamról sem lenne szabad teljesen megfeledkeznem. Sokszor azonban éppen a saját pihenésem, az olvasás vagy a nyugodt kikapcsolódás kerül a sor végére, mert mindig akad valami, amit még el kell intézni.

Úgy gondolom, hogy erről az oldaláról is fontos beszélni az anyaságnak, hiszen a közösségi oldalakon gyakran olyan képekkel találkozunk, amelyek tökéletesen rendezett otthonokat, mosolygós gyermekeket és gondtalan családi pillanatokat mutatnak, miközben a valóság ennél sokkal összetettebb. A szeretetteljes családi élethez ugyanúgy hozzátartozhat a fáradtság, a türelmetlenség, a rendetlenség és az időnkénti bizonytalanság, mint a közös nevetés, az ölelések és a meghitt pillanatok.

Három gyermek mellett természetesen nem minden nap alakul úgy, ahogyan reggel elképzeltem, és vannak esték, amikor visszagondolva úgy érzem, bizonyos helyzeteket türelmesebben vagy nyugodtabban is kezelhettem volna. Ilyenkor igyekszem emlékeztetni magam arra, hogy az anyaság nem egy tökéletesen teljesítendő feladatlista, hanem folyamatos tanulás, amelyben nekünk, szülőknek is jogunk van hibázni, változni és újrakezdeni.

A gyermekeknek szerintem nem hibátlan édesanyára van szükségük, hanem olyan szülőre, aki szereti őket, figyel rájuk, és képes arra is, hogy szükség esetén bocsánatot kérjen, vagy másnap megpróbáljon valamit jobban csinálni. Számomra egyre fontosabbá válik az a felismerés, hogy nem az határozza meg a családi életünk értékét, hány feladatot sikerült kipipálnunk a nap végére, hanem az is, milyen kapcsolatot tudunk kialakítani egymással a hétköznapi nehézségek közepette.

Az őszi hónapok ugyanakkor számtalan olyan apró örömöt is tartogatnak, amelyek miatt minden fáradtság ellenére különösen szeretem ezt az időszakot. A színes falevelek között tett séták, a hűvös délutánokon elfogyasztott meleg tea, a közös mesenézés, a könyvolvasás vagy egy egyszerű otthoni játék mind olyan pillanatok lehetnek, amelyekhez nincs szükség különleges szervezésre vagy nagy anyagi ráfordításra.

Szeretem azt az érzést, amikor egy hosszú nap után végre mindannyian hazaérünk, és a gyermekek elkezdik mesélni, mi történt velük az iskolában, az óvodában vagy a bölcsődében. Ilyenkor sokszor egészen apró dolgokról számolnak be, amelyek felnőttként talán jelentéktelennek tűnhetnének, számukra azonban az adott nap legfontosabb eseményeit jelentik, ezért igyekszem figyelmesen meghallgatni őket.

Egy iskolai sikerélmény, egy óvodai barátság, egy újonnan megtanult mondóka vagy egy kedves gesztus a bölcsődében mind olyan apró mérföldkő lehet, amelyre később talán már nem emlékszünk pontosan, mégis ezekből épül fel a gyermekkor. Úgy érzem, hogy édesanyaként az egyik legnagyobb ajándék éppen az, hogy részese lehetek ezeknek a hétköznapi felfedezéseknek, és láthatom, ahogyan a gyermekeim napról napra egyre többet értenek meg a világból.

Az őszi családi programokban különösen azt szeretem, hogy sokszor a legegyszerűbb dolgok okozzák a legnagyobb örömöt, hiszen egy séta során összegyűjtött színes falevél, egy különleges formájú gesztenye vagy egy pocsolyába való óvatos belelépés is hatalmas élmény lehet egy gyermek számára. Felnőttként hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, milyen csodálatosnak tűnhetnek ezek az apróságok, a gyermekeink azonban újra és újra emlékeztetnek bennünket arra, hogy a világ tele van felfedezésre váró szépségekkel.

Néha úgy érzem, hogy a gyermekeim sokkal többet tanítanak nekem az életről, mint amennyit én taníthatok nekik, hiszen az ő kíváncsiságuk, lelkesedésük és őszinte örömük segít abban, hogy más szemmel tekintsek a mindennapokra. Amikor egy egyszerű séta közben megállnak megcsodálni egy lehulló falevelet, vagy hatalmas lelkesedéssel mesélnek valamiről, amit aznap tanultak, én is könnyebben észreveszem azokat a pillanatokat, amelyek mellett egyébként talán elsietnék.

Az őszi estéknek is különleges hangulatuk van a családunk életében, hiszen a korai sötétedés miatt egyre több időt töltünk odabent, és ilyenkor nagyobb szerepet kaphatnak a közös játékok, a mesék és a beszélgetések. Bár a lefekvés előtti időszak három gyermek mellett sokszor ismét komoly szervezést igényel, mégis szeretem azt a meghittséget, amelyet egy közösen elolvasott mese vagy néhány nyugodt perc teremthet.

A könyvek számomra mindig különleges jelentőséggel bírtak, ezért édesanyaként is fontosnak tartom, hogy a gyermekeim számára természetes legyen az olvasás és a mesék világa. Szeretném, ha a könyvekhez nem kizárólag a tanulás vagy az iskolai kötelezettségek kapcsolódnának, hanem olyan közös élmények is, amelyekre később szeretettel emlékezhetnek vissza.

Természetesen három különböző életkorú gyermek mellett a közös olvasás sem mindig egyszerű, hiszen mindegyikük más történetek iránt érdeklődik, és egészen eltérő ideig tud figyelni egy-egy mesére. Mégis úgy gondolom, hogy nem feltétlenül kell mindig mindhármuknak ugyanazt a könyvet hallgatniuk, hiszen az egyéni érdeklődésükhöz igazodó rövidebb mesék és beszélgetések ugyanolyan értékesek lehetnek.

Az anyaság számomra az idő múlásának különös megtapasztalását is jelenti, hiszen miközben a hétköznapok néha végtelenül hosszúnak tűnnek, az évek szinte észrevétlenül repülnek el mellettünk. Néha még olyan közelinek érzem azt az időszakot, amikor Mikike egészen kicsi volt, most pedig már iskolásként éli a saját mindennapjait, miközben Matyika lassan az óvodás évei végéhez közeledik, Johanna pedig már bölcsődésként fedezi fel a világot.

Ez a felismerés egyszerre gyönyörű és fájdalmas, hiszen természetesen azt szeretném, hogy a gyermekeim fejlődjenek, önállósodjanak és boldog életet éljenek, ugyanakkor néha szívesen megállítanám az időt egy-egy pillanatra. Szeretném még egy kicsit megőrizni a kisgyermekkori öleléseket, a kedvesen félremondott szavakat, a váratlan kérdéseket és azokat az apró szokásokat, amelyekről tudom, hogy néhány év múlva már egészen más formában lesznek jelen az életünkben.

Az ősz talán éppen ezért is olyan különleges számomra, mert a természet változása folyamatosan emlékeztet arra, hogy az életünkben is egymást követik a különböző időszakok, és minden új kezdet egyben valaminek a lezárását is jelenti. Ahogyan a fák elengedik a leveleiket, úgy nekünk, szülőknek is fokozatosan meg kell tanulnunk elfogadni, hogy a gyermekeink egyre önállóbbá válnak, és már nem minden helyzetben lesz szükségük ugyanarra a segítségre, amelyet korábban természetesnek tartottak.

Ez az elengedés azonban nem azt jelenti, hogy kevésbé vagyunk fontosak számukra, hanem azt, hogy a szeretetünk és a támogatásunk fokozatosan új formát ölt, miközben továbbra is biztos hátteret jelenthetünk az életükben. Úgy gondolom, hogy az anyaság egyik legnagyobb kihívása éppen az, hogy megtaláljuk az egyensúlyt a gondoskodás és az önállóság támogatása között, hiszen egyszerre szeretnénk megóvni a gyermekeinket minden nehézségtől, és felkészíteni őket arra, hogy idővel saját maguk is boldoguljanak.

A háromgyermekes mindennapok során természetesen nemcsak a gyermekeink változnak, hanem mi magunk is folyamatosan alakulunk, hiszen minden új élethelyzet új tapasztalatokat és felismeréseket hoz magával. Az elmúlt években sokkal türelmesebbnek, ugyanakkor bizonyos helyzetekben érzékenyebbnek is érzem magam, és egyre inkább megtanulom, hogy nem kell minden problémára azonnal tökéletes megoldást találnom.

Vannak napok, amikor a legnagyobb eredmény egyszerűen az, hogy sikerül mindenkinek időben elindulnia, minden fontos feladatot elvégeznünk, és este végre nyugodtan leülhetünk egy kicsit. Máskor pedig olyan váratlanul szép pillanatok történnek, amelyek minden fáradtságot háttérbe szorítanak, és emlékeztetnek arra, miért jelent számomra olyan sokat a családom.

Az anyaság szépsége szerintem nem abban rejlik, hogy minden nap tökéletes, hanem abban, hogy a nehézségek ellenére is újra és újra megtaláljuk azokat az apró örömöket, amelyek értelmet és melegséget adnak a hétköznapjainknak. Egy váratlan ölelés, egy őszinte gyermeki mosoly, egy közösen eltöltött délután vagy egy lefekvés előtt elhangzó kedves mondat sokszor többet jelenthet bármilyen különleges programnál.

Ahogy közeledünk október végéhez, és a természet lassan felkészül a télre, én is egyre gyakrabban gondolkodom azon, milyen sokat változott az életünk az elmúlt években, és mennyi mindenért lehetek hálás. Nem szeretném idealizálni a háromgyermekes családi életet, hiszen pontosan tudom, mennyi lemondással, fáradtsággal és állandó alkalmazkodással jár, ugyanakkor azt sem szeretném elfelejteni, hogy ezek az évek egyszer majd olyan emlékekké válnak, amelyekre talán különös meghatottsággal gondolok vissza.

Lehet, hogy néhány év múlva már nem emlékszem pontosan arra, hány alkalommal kellett visszafordulnunk egy otthon felejtett holmiért, mennyi időt töltöttem a reggeli készülődés megszervezésével, vagy milyen sokszor éreztem magam fáradtnak egy hosszú nap végén. Arra azonban remélem, mindig emlékezni fogok, milyen érzés volt három kisgyermek édesanyjának lenni, együtt felfedezni velük az évszakok szépségeit, és napról napra megtapasztalni, ahogyan egyre önállóbb, különleges személyiségekké válnak.

Szeretném megtanulni, hogy a mindennapokban ne kizárólag az elvégzendő feladatokat lássam, hanem azokat a pillanatokat is, amelyek miatt érdemes időnként megállni és egy kicsit körülnézni. Mert miközben gyakran a következő napot, a következő hetet vagy a következő fontos eseményt tervezzük, könnyen megfeledkezhetünk arról, hogy a jelenlegi életünk is tele van olyan értékes pillanatokkal, amelyek egyszer már nem térnek vissza ugyanebben a formában.

Három gyermek mellett az ősz számomra egyszerre jelenti a rohanást és a meghittséget, a fáradtságot és a boldogságot, az újrakezdést és az elengedést, valamint azt a folyamatos tanulást, amely az anyaság minden időszakát végigkíséri. Nem állítom, hogy mindig könnyű megtalálni az egyensúlyt a családi feladatok, a saját céljaim és a pihenés között, de egyre inkább hiszem, hogy nem is a tökéletes egyensúly elérése a legfontosabb, hanem az, hogy közben ne veszítsük szem elől mindazt, ami igazán értékes számunkra.

 

Mert az anyaság nem kizárólag a nagy mérföldkövekről, az első lépésekről, az iskolakezdésekről és a különleges ünnepekről szól, hanem arról a sok ezer apró hétköznapi pillanatról is, amelyekből lassan felépül a családunk közös története.

 

Amikor egy hűvös októberi estén végre elcsendesedik a lakás, és visszagondolok az aznapi eseményekre, gyakran egyszerre érzem magam fáradtnak és hálásnak, mert tudom, hogy bár a nap nem volt tökéletes, mégis tele volt olyan pillanatokkal, amelyekért érdemes volt végigcsinálni a nehezebb részeit is.

És talán éppen ez az ősz egyik legfontosabb tanítása számomra három gyermek mellett, hogy nem kell minden napnak különlegesnek lennie ahhoz, hogy értékes legyen, és nem szükséges minden pillanatot tökéletesen megélnünk ahhoz, hogy később szeretettel emlékezzünk vissza rá.

 

A gyermekeink nem maradnak örökké kicsik, a reggeli rohanások egyszer majd más formát öltenek, és a most még olykor végtelennek tűnő hétköznapokból idővel kedves családi emlékek lesznek, ezért szeretném megtanulni nemcsak túlélni, hanem igazán megélni is ezt az időszakot.

 

Mert bármennyire fárasztóak is néha ezek az őszi napok, egy dolgot biztosan tudok: az életem egyik legfontosabb és legmeghatározóbb időszakát élem, amelynek szépsége nem a tökéletességben, hanem a szeretetben, az összetartozásban és a közösen megélt hétköznapi pillanatokban rejlik.