Van valami különös egy
kerek születésnapban. Mintha az ember egy pillanatra megállna, hátranézne az
eddig megtett útra, majd óvatosan előre is pillantana. Ma én is ezt tettem.
Ma negyvenéves
lettem.
Kimondani furcsa.
Őszintén szólva nem érzem magam negyvennek. Fejben talán még mindig harminc
körül járok, és néha meglepődöm, amikor rájövök, hogy már ennyi év van
mögöttem.
Fiatalabb koromban
egészen másképp képzeltem ezt a kort.
A húszas éveimben
biztos voltam benne, hogy nem lesznek gyerekeim. Azt hittem, rengeteget fogok
dolgozni, karriert építek, sikeres leszek a szakmámban, és az életem elsősorban
a munkáról fog szólni. Úgy gondoltam, negyvenévesen már pontosan tudni fogom, ki
vagyok, mit értem el, és minden a helyére kerül.
Az élet azonban ritkán
kérdezi meg, milyen terveink vannak.
Az én utam egészen más
irányt vett.
Három csodálatos
gyermek édesanyja lettem. Éveken át az ő mindennapjaik körül forgott az életem.
Voltak álmatlan éjszakák, első mosolyok, első lépések, óvodakezdések,
iskolatáskák, betegségek, ölelések és ezernyi apró pillanat, amelyek akkor
természetesnek tűntek, de ma már tudom, hogy ezek alkotják az élet legfontosabb
emlékeit.
Ha húszéves önmagam
találkozna a mostanival, valószínűleg nagyon meglepődne.
Talán meg is kérdezné:
– Te tényleg
boldog vagy így?
És őszintén szólva nem
tudnám egyetlen szóval megválaszolni.
Mert igen, boldog
vagyok. De közben azt is érzem, hogy még hiányzik valami.
Sokáig azt hittem, ezt
a hiányérzetet nem szabad kimondani. Hiszen három egészséges gyermekem van,
szerető családom, olyan emberek vesznek körül, akik fontosak nekem. Miért
érezném azt, hogy valami mégsem teljes?
Aztán rájöttem, hogy a
kettő nem zárja ki egymást.
Lehet valaki hálás
azért, amije van, miközben vágyik valamire, ami még nincs jelen az életében.
Talán ez a
"valami" nem is kézzelfogható.
Lehet, hogy nem egy
tárgy, nem egy diploma, nem egy új munkahely.
Talán inkább az az
érzés, hogy ismét kibontakozhatok. Hogy újra építhetek valamit, ami rólam is
szól.
Az elmúlt években
rengeteget adtam másoknak.
Anyaként természetes,
hogy a gyerekeink kerülnek az első helyre. A napjainkat az ő igényeik, örömeik,
problémáik és fejlődésük tölti ki. És ez így van rendjén.
De valahol közben mi
magunk is változunk.
Észrevétlenül.
Mire felnézünk, már nem
ugyanazok vagyunk, akik húszévesen voltunk.
És talán éppen
negyvenévesen kezdjük újra feltenni magunknak a kérdést:
Ki vagyok én a
gyerekeken, a családon, a hétköznapokon túl?
Az elmúlt hónapokban
újra egyetemre mentem. Állást keresek. Építem a blogomat, amely az évek során
sokkal több lett számomra, mint egy egyszerű hobbi. Megismertem rengeteg írót,
könyvet, történetet és embert.
Lehet, hogy ezek mind
apró lépések.
De talán éppen ezek
vezetnek ahhoz az úthoz, amelyet most kell bejárnom.
Sokszor azt hisszük,
hogy negyvenévesen már mindennek készen kell lennie.
Pedig miért kellene?
Ki mondta, hogy negyven
után már nem lehet új dolgokat tanulni? Hogy nem lehet pályát módosítani, új
álmokat találni, vagy egyszerűen csak újra felfedezni önmagunkat?
Talán a negyven nem egy
lezárt fejezet.
Talán inkább egy új
könyv első oldala.
Egy olyan könyvé,
amelyet már sokkal bölcsebben írunk, mint húszévesen.
Ma már tudom, hogy a
siker nem mindig azt jelenti, amit fiatalon gondoltam.
Régen azt hittem, a
siker a karrier, az előléptetés vagy egy jól csengő munkakör.
Ma már azt is sikernek
érzem, amikor valamelyik blogbejegyzésem megérint valakit. Amikor egy író azt
írja, hogy meghatotta az értékelésem. Amikor a gyerekeim odabújnak hozzám egy
nehéz nap végén.
És mégis...
Valahol mélyen érzem,
hogy előttem még van egy fontos feladat.
Nem tudom pontosan, mi
az.
Talán egy munka,
amelyben újra kiteljesedhetek.
Talán egy könyv, amit
egyszer megírok.
Talán csak az, hogy
végre én is ugyanannyi figyelmet fordítsak magamra, mint eddig mindenki másra.
Ma negyvenéves lettem.
Nem vagyok ott, ahol
húszévesen elképzeltem.
De lehet, hogy ott
vagyok, ahol most lennem kell.
És ha valamit
megtanultam az elmúlt negyven évben, akkor az talán éppen ez:
Az élet nem mindig arra
visz, amerre elindulunk.
Néha egészen más utat
választ helyettünk.
És csak évekkel később
vesszük észre, hogy talán ez volt a jobbik út.
Nem tudom, mit hoz a
következő tíz év.
De azt szeretném, hogy
amikor majd ötvenévesen visszaolvasom ezeket a sorokat, mosolyogva gondoljak
erre a napra.
Arra a napra, amikor
negyvenévesen először mertem kimondani: még nem értem oda, ahová
szeretnék… de még mindig úton vagyok. ❤️
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése