Danielle Steel: Öt nap Párizsban

 

Danielle Steel: Öt nap Párizsban – Elég lehet öt nap ahhoz, hogy megváltozzon egy egész élet?

 

Vannak találkozások, amelyekre éveken át készülünk, és vannak olyanok, amelyek teljesen váratlanul érkeznek. Egy idegen városban, egy olyan pillanatban, amikor talán éppen a legkevésbé számítunk rájuk. Danielle Steel Öt nap Párizsban című regénye számomra leginkább erről szól: mi történik akkor, amikor valaki éppen akkor lép be az életünkbe, amikor már azt hittük, pontosan tudjuk, hogyan fog folytatódni?

Danielle Steel az egyik kedvenc írónőm, ezért mindig szívesen veszek kézbe tőle egy újabb történetet. Vannak regényei, amelyek jobban megérintenek, és akadnak olyanok is, amelyek egyszerűen csak kellemes kikapcsolódást nyújtanak. Az Öt nap Párizsban valahol a kettő között helyezkedik el nálam. Romantikus történet, mégis olyan kérdéseket vet fel, amelyek jóval túlmutatnak azon, hogy két ember egymásba szeret-e.

Mit ér a biztonság, ha közben nem vagyunk boldogok? Meddig kötelesség kitartani egy élet mellett, amelyben már nem érezzük jól magunkat? És vajon érdemes-e feladni valami biztosat egy olyan szerelemért, amelynek jövőjéről még semmit sem tudunk?

Talán éppen ezért éreztem úgy olvasás közben, hogy ez a történet – minden romantikus eleme ellenére – akár hétköznapi emberekkel is megtörténhetne.

 

Két élet, amely Párizsban keresztezi egymást

Peter Haskell kívülről nézve sikeres ember. A Wilson-Donovan gyógyszergyár egyik vezetőjeként komoly karriert épített fel, családja van, biztos egzisztenciája, és látszólag mindene, amitől az ember elégedett lehetne. Munkájának ráadásul valódi jelentősége van: egy olyan gyógyszer fejlesztésén dolgozik, amely sok beteg életére lehet hatással.

De ahogy az Danielle Steel történeteiben oly gyakran megtörténik, a tökéletesnek látszó felszín mögött egészen más valóság húzódik.

Peter élete tele van kötelességekkel, elvárásokkal és kompromisszumokkal. Évek óta teszi azt, amit tennie kell. Dolgozik, gondoskodik a családjáról, megfelel a környezetének. Csakhogy közben valahol elveszett az a kérdés, hogy ő maga boldog-e ebben az életben.

Olivia Thatcher egészen más világban él, mégis nagyon hasonló helyzetben van. Egy befolyásos szenátor feleségeként hosszú ideje férje politikai karrierjének hátországát biztosítja. Az ő feladata támogatni, mosolyogni, jelen lenni, megfelelni és alkalmazkodni.

Kívülről az ő élete is irigylésre méltónak tűnhet.

Belül azonban Olivia is magányos.

És amikor ez a két ember Párizsban találkozik, tulajdonképpen nem két szabad ember ismerkedik meg egymással. Éppen ellenkezőleg: két olyan ember találkozik, akiket ezer szál köt a korábbi életükhöz.

Talán ettől válik igazán érdekessé a történet.

 

Öt nap. Sok vagy kevés?

Párizs természetesen tökéletes helyszíne egy ilyen történetnek. A fények városa, a szerelem városa – már önmagában romantikus díszlet. De számomra itt Párizs ennél többet jelentett.

Egyfajta köztes világot.

Peter és Olivia kiszakadnak abból a környezetből, amelyben mindennap ugyanazokat a szerepeket kell eljátszaniuk. Itt néhány napig nem elsősorban férj és feleség, szülő, üzletember vagy politikusfeleség lehetnek.

Egyszerűen csak Peter és Olivia.

Beszélgetnek. Megismerik egymást. Olyan dolgokat mondanak el a másiknak, amelyeket talán azoknak sem tudtak elmondani, akik hosszú évek óta mellettük élnek.

És közben kialakul közöttük valami, amire egyikük sem számított.

 

Öt nap.

Elsőre nevetségesen kevésnek tűnik ahhoz, hogy az ember megváltoztassa miatta az egész életét. Hiszen mit lehet megtudni valakiről öt nap alatt? Milyen egy hétköznapi hétfő reggel? Hogyan viselkedik, amikor fáradt, beteg vagy ideges? Hogyan kezeli a pénzügyeket, a családi problémákat, a konfliktusokat? Milyen lenne vele együtt élni éveken, évtizedeken keresztül?

Öt nap alatt mindezt nem lehet megtudni.

De talán nem is ez a történet igazi kérdése.

Hanem az, hogy öt nap elegendő lehet-e ahhoz, hogy ráébredjünk valamire saját magunkkal kapcsolatban.

Erre pedig szerintem igen a válasz.

 

Elhagyni a biztosat a bizonytalanért?

Ez volt az a kérdés, amely a legerősebben foglalkoztatott a könyv olvasása közben.

Nagyon könnyű kívülállóként azt mondani: ha valaki boldogtalan, változtasson. Ha szerelmes lett, kövesse a szívét. Az élet azonban ennél sokkal bonyolultabb.

Peternek és Oliviának van múltja. Vannak családtagjaik, kötelezettségeik, döntéseik, amelyeknek következményei vannak. Nem lehet egyszerűen kitörölni mindent, ami korábban történt, csak azért, mert megjelent valaki új.

És ott van a legnagyobb bizonytalanság is: honnan tudhatjuk, hogy az új valóban jobb lesz?

Sehonnan.

Talán ez az egyik legőszintébb válasz.

Az ember nem kap garancialevelet egy új kapcsolathoz. Nem lehet előre tudni, hogy a most mindent elsöprő szerelem öt, tíz vagy húsz év múlva is ugyanolyan erős lesz-e. Ahogy azt sem tudjuk, hogy a biztonság, amelyhez görcsösen ragaszkodunk, valóban biztonság-e, vagy csak megszokás.

Éppen ezért nem tudtam egyszerű romantikus történetként olvasni Peter és Olivia kapcsolatát.

Számomra sokkal inkább a döntéseink áráról szólt.

Mert bármit választunk, valamit elveszítünk.

Ha maradunk, talán azt az életet veszítjük el, amelyet máshol élhettünk volna. Ha elmegyünk, azt hagyjuk magunk mögött, amit éveken keresztül építettünk.

Nincs fájdalommentes döntés.

 

Amikor valaki tükröt tart elénk

A regényben különösen érdekesnek találtam, hogy Peter és Olivia találkozása nem feltétlenül azért fontos, mert azonnal megoldja az életüket.

Sokkal inkább azért, mert tükröt tart eléjük.

A másik ember mellett hirtelen meglátják mindazt, amit addig próbáltak nem észrevenni. A saját magányukat. A kompromisszumaikat. Az elhallgatott vágyaikat. Azt, mennyi mindent fogadtak el természetesnek csak azért, mert már régóta így élnek.

Talán velünk is megtörténik néha ugyanez, még akkor is, ha nem egy párizsi szerelem formájában.

Lehet egy beszélgetés, egy utazás, egy veszteség, egy új munkahely vagy akár egy könyv, amely egyszer csak felteszi helyettünk azt a kérdést, amelyet régóta kerülgetünk:

 

Biztosan így szeretném tovább élni az életemet?

És ha egyszer őszintén feltettük ezt a kérdést, már nagyon nehéz úgy folytatni mindent, mintha semmi sem történt volna.

 

Nemcsak a szerelemről szól

Danielle Steel regényei sokszor a szerelem köré épülnek, de szerintem az Öt nap Párizsban esetében hiba lenne kizárólag erre koncentrálni.

A történetben ugyanilyen fontos a kötelesség, a becsület, a család, a felelősség, a gyász és az újrakezdés kérdése.

Peter és Olivia nem húszéves fiatalok, akik előtt még szinte minden út nyitva áll. Már felépítettek egy életet. Éppen ezért minden döntésüknek nagyobb súlya van.

Ezt különösen szeretem Danielle Steel történeteiben. Sokszor olyan emberekről ír, akik már túl vannak életük első nagy döntésein, mégis szembesülnek azzal, hogy újra lehet – vagy néha újra kell – választani.

Mert attól, hogy egyszer döntöttünk valamiről, még nem biztos, hogy örökre ugyanazon az úton kell maradnunk.

Az élet közben megváltozik.

És mi is változunk.

 

Romantikus, néhol kiszámítható – mégis elgondolkodtató

Természetesen az Öt nap Párizsban magán viseli Danielle Steel jól ismert stílusjegyeit. Vannak benne nagy érzelmek, fájdalmas felismerések, elegáns helyszínek, sorsfordító döntések és olyan pillanatok, amelyek talán kissé idealizáltabbak annál, mint amit a hétköznapi életben megszoktunk.

A történet bizonyos pontokon kiszámítható, és aki nem szereti az érzelmes romantikus regényeket, valószínűleg nem ettől a kötettől válik Danielle Steel rajongójává.

Engem azonban most nem is az lepett meg, hogy mi fog történni.

Sokkal inkább az érdekelt, hogyan jutnak el odáig a szereplők, és én mit tennék hasonló helyzetben.

Talán éppen ez az egyik oka annak, hogy Steel könyvei ilyen sok olvasót megszólítanak. A körülmények gyakran fényűzőbbek, a fordulatok drámaibbak, mint a saját életünkben, az érzelmi kérdések azonban nagyon is hétköznapiak.

Ki ne gondolkodott volna már azon, hogy mi lett volna, ha másképp dönt?

Mi lett volna, ha akkor igent mondok?

Ha nemet?

Ha maradok?

Ha elindulok?

 

Öt nap, amely után már semmi sem ugyanolyan

Számomra az Öt nap Párizsban legszebb gondolata végül nem az volt, hogy létezik-e mindent elsöprő szerelem.

Hanem az, hogy néha nagyon rövid idő is elegendő ahhoz, hogy valami végérvényesen megváltozzon bennünk.

Lehet, hogy öt nap után még nem ismerünk teljesen egy másik embert. De talán saját magunkat egy kicsit jobban megismerjük.

Peter és Olivia számára Párizs ilyen hely lett.

Egy rövid kitérőnek induló találkozás, amely után már nem tudnak ugyanúgy visszanézni arra az életre, amelyből érkeztek.

És talán ezért működik a történet még akkor is, ha néhol romantikusabb és idealizáltabb a valóságnál. Mert az alapvető kérdése nagyon emberi:

mit teszünk akkor, amikor rájövünk, hogy az életünk lehetne másmilyen is?

Nincs rá egyszerű válasz.

Én is nehéznek tartanám feladni valami biztosat egy bizonytalan jövőért. Hiszen senki nem tudhatja előre, hogy az új szerelem valóban jobb lesz-e, vagy hogy örökké tart-e. Ugyanakkor talán azt is érdemes megkérdezni: valóban biztonság-e az, amihez ragaszkodunk, ha közben már régóta boldogtalanok vagyunk benne?

Danielle Steel nem oldja fel könnyedén ezt az ellentmondást – és szerintem éppen ettől érdekes a könyv.

Az Öt nap Párizsban kellemes, érzelmes és elgondolkodtató olvasmány volt. Nem feltétlenül Steel legmeglepőbb története, de olyan témákat érint, amelyek miatt a könyv letétele után is tovább dolgoznak bennünk Peter és Olivia kérdései.

 

Ajánlom Danielle Steel rajongóinak, a romantikus történetek kedvelőinek, és mindazoknak, akik szeretnek olyan könyveket olvasni, amelyek egy szerelmi történet mögött az élet nagy „mi lett volna, ha?” kérdéseit is felteszik.

 

Mert lehet, hogy öt nap kevés egy egész közös élet megismeréséhez.

De néha éppen elég ahhoz, hogy rájöjjünk: a saját életünkön ideje változtatni.

„Soha ne add fel a reményt, és szedd össze a bátorságodat, hogy újra szerethess!”

És talán ennél szebb útravalót nem is adhatna egy történet, amely Párizsban kezdődik.