Van egy furcsa
tulajdonsága a gyerekkornak: miközben benne élünk, fogalmunk sincs róla, hogy
egyszer majd visszavágyunk oda.
Gyerekként egy nyári
délután egyszerűen csak egy nyári délután. Nem gondolunk arra, hogy húsz vagy
harminc év múlva talán éppen annak a délutánnak az illatát próbáljuk majd
felidézni. Nem tudjuk, hogy egyszer hiányozni fog a nagymama kertje, a
mezítlábas rohangálás, a dinnyelé, ami végigcsorgott a karunkon, a poros
bicikliút vagy az esti tücsökciripelés. Akkor mindez természetes. Olyan biztos
része az életünknek, mintha örökké így maradna.
Aztán felnövünk.
És egyszer csak azon
kapjuk magunkat, hogy egy illat, egy dal, egy régi fénykép vagy egy bizonyos
fajta nyári fény visszarepít bennünket valahová, ahol már nagyon régen nem
jártunk.
A saját
gyerekkorunkba.
Most pedig, szülőként,
valami egészen különleges történik velünk: miközben mi éljük a
hétköznapjainkat, közben észrevétlenül épül valaki más gyerekkora.
A gyerekeinké.
A nyár, amely számunkra
bevásárlólistákból, mosásból, főzésből, munkából, szervezésből, „vegyél fel
papucsot!”, „ne menj olyan messzire!”, „igyál egy kis vizet!” és „lassan
indulnunk kell!” mondatokból áll, nekik egyszer talán „azok a régi nyarak”
lesznek.
És ha erre gondolok,
hirtelen egészen más jelentőséget kapnak a legegyszerűbb napok is.
Nekünk hétköznap.
Nekik gyerekkor.
Felnőttként hajlamosak
vagyunk azt gondolni, hogy az igazán szép gyerekkori emlékekhez valami
különlegeset kell teremtenünk.
Nyaralás kell.
Élménypark.
Tengerpart.
Rengeteg program.
Tökéletes születésnap.
Látványos kirándulások.
Olyan nyár, amelyről
száz gyönyörű fényképet lehet feltölteni a közösségi oldalakra.
Pedig ha visszagondolok
a saját gyerekkoromra, sokszor nem a nagy dolgok jutnak először eszembe.
Hanem az apróságok.
Egy íz. Egy udvar. Egy
régi játék. Egy hang. Egy nyári este.
Emlékszünk arra, milyen
volt mezítláb lépni a napmeleg betonra. Milyen hideg volt a slagból folyó víz.
Milyen érzés volt a ventilátor elé állni egy forró délutánon. Emlékszünk a
jégkrémre, amely túl gyorsan olvadt, a görögdinnyére, amelyből versenyeztünk,
ki tudja messzebbre köpni a magot, a szúnyogcsípésekre, a lehorzsolt térdekre.
Emlékszünk arra is,
amikor este már rég be kellett volna mennünk, de még könyörögtünk:
„Csak öt percet!”
És az öt percből
természetesen húsz lett.
A gyerekkor emlékezete
furcsán válogat. Nem feltétlenül azt őrzi meg, amire a felnőttek a legtöbb
pénzt költötték vagy amit hetekig szerveztek.
Hanem azt, aminek
hangulata volt.
Azt, amihez érzés
kapcsolódott.
És talán éppen ezért
nem kell minden napból különleges programot csinálnunk.
Mert lehet, hogy nekünk
egy teljesen átlagos kedd délután volt.
Nekik pedig egyszer a
gyerekkoruk egyik nyara lesz.
Vajon mire fognak
emlékezni?
Néha nézem a
gyerekeimet játék közben, és elgondolkodom ezen.
Vajon mi marad meg
nekik mindebből?
Emlékezni fognak arra a
strandra, ahová elmentünk?
Arra, hogy melyik
fagyit választották mindig?
A születésnapokra?
A kirándulásokra?
Vagy egészen másra?
Talán arra, hogy nyáron
sokáig világos volt, ezért később kellett lefeküdni.
Arra, hogy vacsora után
még ki lehetett menni játszani.
Arra, hogy anya mindig
szólt, hogy vigyenek sapkát, mert nagyon süt a nap.
Arra, hogy összevesztek
egy játékon, öt perccel később pedig már együtt nevettek.
Talán valamelyiküknek
egy egészen jelentéktelennek tűnő pillanat marad meg.
Egy közös fagyizás.
Egy esti autózás.
Egy dal, amit sokszor
hallgattunk.
Egy mese, amit újra és
újra el kellett olvasni.
Egy nyári zivatar, amit
az ablakból néztünk.
Vagy egyszerűen csak az
érzés, hogy együtt voltunk.
Mi most még nem
tudhatjuk.
És talán éppen ez benne
a legszebb.
Nem kell tökéletes
gyerekkort teremtenünk
Szülőként könnyű
beleesni abba a csapdába, hogy tökéletes emlékeket szeretnénk gyártani a
gyerekeinknek.
Mintha rajtunk múlna,
hogy egyszer majd boldogan emlékeznek-e vissza a gyerekkorukra.
Ez hatalmas teher.
Mert egy valódi családi
nyár természetesen nem úgy néz ki, mint egy gondosan összeállított
fényképalbum.
Vannak veszekedések.
Hisztik.
Esős napok.
Betegségek.
Lemondott programok.
Fáradt szülők.
Unatkozó gyerekek.
Olyan napok, amikor
egyszerűen semmihez nincs kedvünk.
Van, hogy az egész
család indulásra készen áll, amikor valaki közli, hogy mégsem akar jönni. Van,
hogy a strandolásból sírás lesz. Van, hogy a gondosan megszervezett programot
tönkreteszi az időjárás. Van, hogy anya és apa türelmetlenebb a kelleténél.
De talán a szép
gyerekkor nem is attól szép, hogy minden pillanata tökéletes.
Hanem attól, hogy otthon
lehetett benne lenni.
Hogy a rossz nap után
jött egy jobb.
Hogy a veszekedés után
kibékültünk.
Hogy lehetett sírni,
nevetni, unatkozni, játszani, elfáradni.
Hogy volt hová
hazamenni.
És volt kihez odabújni.
Az unalom is emlék
lesz
A mai világban szinte
bűntudatot érzünk, ha a gyerek unatkozik.
Azonnal programot
keresünk.
Mit csináljunk?
Hová menjünk?
Mit találjunk ki?
Pedig a saját
gyerekkorunk nyarai tele voltak olyan órákkal, amikor senki nem szórakoztatott
bennünket.
És valahogy mégis
történt valami.
Kitaláltunk játékokat.
Építettünk.
Rajzoltunk.
Bicikliztünk.
Bogarat néztünk.
Kavicsokat gyűjtöttünk.
Felhőkből formákat
kerestünk.
A kert egyik sarkából
vár lett, egy fa alatt titkos búvóhely született, néhány takaróból pedig olyan
erőd épült, amelyet semmilyen játékboltban nem lehetett volna megvásárolni.
Talán nem baj, ha a
gyerekeink nyarában is vannak üres helyek.
Nem kell minden napnak
programmal kezdődnie és élménybeszámolóval végződnie.
Az unalom néha éppen
azt a teret adja meg, amelyben megszülethet a gyerekkor.
Mi közben egészen
mást látunk
Ez az egész talán azért
is olyan megható, mert szülőként ugyanazt a nyarat teljesen másképp éljük meg,
mint a gyerekeink.
Ők azt látják:
Megyünk strandolni!
Mi azt:
Törölköző, fürdőruha,
naptej, váltóruha, innivaló, ennivaló, papucs, pénztárca – minden megvan?
Ők azt látják:
Fagyizunk!
Mi azt:
Ugye nem borítja
magára? Van nálam nedves törlőkendő?
Ők azt látják:
Este sokáig fent
maradhatunk!
Mi pedig az órát
nézzük, és fejben már számoljuk, milyen lesz a másnap reggel.
Ők a kalandot látják.
Mi a logisztikát.
És miközben mi sokszor
hullafáradtan zuhanunk ágyba egy-egy ilyen nap végén, lehet, hogy néhány
méterrel arrébb egy kisgyerek úgy alszik el:
„Ez nagyon jó nap
volt.”
Talán soha nem is
mondja ki.
De valahol
elraktározza.
Egyszer majd nem
lesz szükségük ránk ugyanígy
Talán ez a gondolat
érint meg a legjobban.
Most még mi vagyunk a
nyaraik szervezői.
Mi fújjuk fel az
úszógumit. Mi kenjük rájuk a naptejet. Mi szeleteljük fel a dinnyét. Mi visszük
magunkkal a fél házat egy egynapos kiránduláshoz. Mi készítjük a fényképeket.
Mi hallgatjuk végig századszor is ugyanazt a történetet.
Most még velünk akarnak
menni.
Velünk akarnak
fagyizni.
Velünk akarnak
strandolni.
Nekünk kiabálnak:
„Anya, nézd!”
És milyen sokszor
hangzik el ez egyetlen nyár alatt.
Anya, nézd, milyen
nagyot ugrom!
Anya, nézd, mit
találtam!
Anya, nézd, milyen
gyors vagyok!
Anya, nézd!
Sokszor talán fáradtan
fordítjuk oda a fejünket. Néha éppen csinálunk valamit. Néha már a századik
„nézd!” után járunk.
Pedig egyszer majd nem
mondják.
Egyszer majd elmennek a
barátaikkal.
Egyszer majd nem kell
nekik a kezünk a vízben.
Nem nekünk mesélik el
elsőként minden élményüket.
És lesz egy nyár,
amikor talán csak annyit hallunk:
„Majd jövök.”
Ez nem tragédia. Ez az
élet rendje.
Pontosan ez a dolgunk:
hogy egyszer nélkülünk is magabiztosan elinduljanak.
De ettől a mostani
nyarak még értékesebbek.
Mert ezekből nincs
végtelen sok.
A fényképek mögött
Rengeteg képet
készítünk a gyerekeinkről.
Első strandolás.
Homokvár. Fagyi. Születésnap. Kirándulás. Naplemente.
És jó, hogy készítünk.
Évek múlva kincsek
lesznek.
De közben szeretném azt
is, hogy legyenek olyan emlékeink, amelyekről nincs fénykép.
Mert abban a
pillanatban annyira benne voltunk, hogy eszünkbe sem jutott elővenni a
telefont.
Talán egy közös
nevetés.
Egy esti beszélgetés.
Egy váratlan ölelés.
Egy gyerek, aki
elalszik hazafelé az autóban, kócosan, napbarnított arccal, egy egész napnyi
kaland után.
Nem került fel sehova.
Senki nem lájkolta.
Mégis megtörtént.
És talán éppen ezek a
legértékesebb pillanatok.
Egyszer majd ők
mesélnek róla
Egyszer talán
felnőttként ülnek majd valahol.
Lehet, hogy már saját
gyerekeik lesznek.
És valaki megkérdezi:
– Emlékszel a
gyerekkori nyarakra?
És akkor előkerülnek
történetek, amelyekről ma még fogalmunk sincs, hogy fontosak.
„Emlékszel, amikor…?”
„Anya mindig azt
mondta…”
„Mi minden nyáron…”
„Volt az a hely…”
„Mindig azt a fagyit
kértem…”
Talán nevetnek majd
rajtunk.
Talán azon, milyen
szigorúan vettünk valamit, ami szerintük egyáltalán nem volt fontos.
Talán olyan családi
történeteket mesélnek tovább, amelyeket most még éppen írunk.
És milyen különös
belegondolni:
a gyerekeink
nosztalgiája most történik.
Ma.
Ebben az átlagos
augusztusi délutánban.
Ebben a széthagyott
játékokkal teli szobában.
A kertben.
A strandon.
A fagyizóban.
Az autó hátsó ülésén.
A nyári esti
fürdetésben.
A „még öt percet hadd
játsszak!” könyörgésében.
Nem kell nagyobbá
tenni. Csak jelen lenni benne.
Talán ezért nem az a
legfontosabb kérdés, hogy elég izgalmas nyarat szerveztünk-e nekik.
Hanem az, hogy ott
voltunk-e benne velük.
Nem tökéletesen.
Nem minden pillanatban
türelmesen.
Nem állandó mosollyal.
Csak valóban.
Mert a gyerekek
valószínűleg nem a programfüzetre fognak emlékezni.
Hanem arra, milyen
érzés volt velünk lenni.
A biztonságra.
A nevetésre.
A családi szokásokra.
Azokra az apró
dolgokra, amelyeket mi talán észre sem veszünk.
És amikor augusztus
végén már kicsit másképp süt a nap, amikor előkerülnek az iskolai és óvodai
holmik, és elkezdünk készülődni az őszre, talán érdemes egy pillanatra
visszanézni erre a nyárra.
Nem azt kérdezni:
Mindent
megcsináltunk, amit terveztünk?
Hanem inkább azt:
Voltunk együtt?
Nevettünk? Szerettünk? Születtek történeteink?
Ha igen, akkor talán
éppen elég volt.
Mert ez a nyár is
elmúlik.
Elrakjuk a medencét.
Elfogynak a dinnyék. Egyre korábban kapcsoljuk fel a lámpát. Reggelente
előkerül egy vékony pulóver. Elkezdődik az iskola, az óvoda, a bölcsőde, és a
család visszatér a megszokott ritmushoz.
Mi pedig talán csak azt
érezzük majd:
Eltelt még egy nyár.
De nekik?
Nekik ez nem „még egy
nyár” volt.
Ez a gyerekkoruk
egyik nyara volt.
Az egyik abból a véges
számú nyárból, amikor még kicsik voltak.
Amikor még megfogták a
kezünket.
Amikor még nekünk
kiabálták, hogy „nézd!”.
Amikor még mi
jelentettük számukra az otthont, a biztonságot és sokszor magát a világot is.
És talán egyszer,
sok-sok év múlva egy forró júliusi délutánon megéreznek egy ismerős illatot.
Meghallanak egy régi dalt. Beleharapnak egy szelet görögdinnyébe. Vagy
meglátják a saját gyereküket mezítláb szaladni a fűben.
És hirtelen eszükbe
jutunk mi.
Egy hely.
Egy nyár.
Egy érzés.
És mosolyogva azt
mondják:
„Amikor gyerekek
voltunk, nyáron mindig…”
A mondat végét ma még
nem ismerjük.
Mert éppen most
írjuk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése