Vannak időszakok az életben, amikor úgy érezzük, minden egyszerre változik meg. Nálunk most pontosan egy ilyen időszak következik.
Hamarosan lejár a GYED-em.
Leírni is furcsa ezt a mondatot. Az
elmúlt hét és fél évben szinte minden napom a gyerekek körül forgott. Három
gyermek édesanyjaként rengeteg örömteli pillanatot élhettem át: az első
lépéseket, az első szavakat, az óvodakezdést, az iskolába indulást, a közös
meséket, kirándulásokat és azokat az apró hétköznapi pillanatokat is, amelyek
talán kívülről jelentéktelennek tűnnek, mégis ezekből áll össze az élet.
Nem bántam meg, hogy ennyi időt
velük tölthettem.
Sőt.
Ha újra kellene döntenem, ugyanígy
tennék.
Most azonban elérkezett egy új
fejezet.
2026. szeptember 5-én lejár a GYED-em.
Ez nemcsak érzelmileg jelent nagy
változást, hanem anyagilag is.
A GYED összege nálunk közel nettó
400 ezer forint havonta, ami óriási segítséget jelentett a családi
költségvetésben. Ennek kiesése egyik napról a másikra nagyon komoly változást
jelent majd. Bár tudtuk, hogy egyszer eljön ez a pillanat, egészen más
szembesülni vele, amikor már csak néhány hét választ el tőle.
Azt gondoltam, hogy időben elkezdek
állást keresni.
Hiszen felelősségteljes döntésnek
tűnt.
Frissítettem az önéletrajzomat.
Megírtam többféle motivációs
levelet.
Jelentkeztem adminisztratív
munkákra, irodai állásokra, projektmenedzseri pozíciókra, kereskedelmi
munkakörökre, ügyfélszolgálatra, jogi asszisztensi feladatokra – szinte minden
olyan munkára, amely megfelel a végzettségemnek és a tapasztalataimnak.
Nemcsak ott keresek munkát, ahol lakunk.
Körülbelül ötven kilométeres
körzetben nézem a lehetőségeket.
Ennek ellenére hónapok teltek el
úgy, hogy...
...semmi.
Nem kaptam állásinterjúra
meghívást.
Nem kaptam elutasító e-mailt.
Nem kaptam egyetlen visszajelzést
sem.
Őszintén szólva ez kezd egyre
nehezebb lenni.
Az ember ilyenkor óhatatlanul
elkezd gondolkodni.
Vajon rossz az önéletrajzom?
Nem elég jó a motivációs levelem?
A hét és fél éves kihagyás riasztja
el a munkáltatókat?
Vagy egyszerűen csak nagyon sok a
jelentkező?
Ezekre a kérdésekre nincs válaszom.
A legnehezebb talán nem is az
elutasítás lenne.
Hanem a csend.
Az, amikor elküldesz egy
jelentkezést, majd napokig, hetekig várod, hogy legalább egy automatikus üzenet
érkezzen.
Sokszor még ez sem történik meg.
Pedig egy rövid levél is sokat
jelentene.
Akár azt, hogy "köszönjük a
jelentkezését, de más jelentkezőt választottunk."
Legalább tudnám, hogy lezárhatom
azt a pályázatot.
A bizonytalanság azonban egészen
más érzés.
Közben persze folyamatosan próbálok
pozitív maradni.
A blogot továbbra is nagy örömmel
írom.
Olvasok.
Könyvajánlókat készítek.
Kapcsolatot tartok kiadókkal és
szerzőkkel.
Szervezem a gyerekek körüli
teendőket.
Próbálok új lehetőségeket keresni.
Mégis ott motoszkál bennem a
kérdés:
Mi lesz szeptember után?
Sokan azt mondják, hogy "majd
lesz valami".
Én azonban mindig szerettem előre
tervezni.
Biztonságot ad, ha tudom, mire
számíthatunk.
Most viszont ezt a biztonságot
egyelőre nem érzem.
Van még egy ok, ami miatt biztosan
nem szeretnék visszamenni a korábbi munkahelyemre.
Sokan kérdezik ezt tőlem.
A válasz egyszerű.
A férjem jelenleg ott dolgozik.
Amikor én eljöttem, ő még nem volt
a cégnél. Másfél évvel később került oda, tehát soha nem dolgoztunk együtt.
És őszintén?
Nem is szeretnék.
Hiszek abban, hogy egy házasságnak
jót tesz, ha mindkét félnek megvan a saját munkahelye, a saját közössége és a
saját élményvilága. Jó érzés este hazamenni, és megkérdezni egymástól: „Milyen
napod volt?” Nem hiszem, hogy nekünk hosszú távon működne, ha ugyanott
dolgoznánk, ugyanazokat a kollégákat látnánk, ugyanazokat a problémákat vinnénk
haza. Szerintem fontos, hogy legyen egy kis egészséges távolság a munka és a
családi élet között.
Talán ezért is keresek ennyire
kitartóan más lehetőséget.
Persze tudom, hogy nem vagyok
egyedül ezzel a helyzettel.
Rengeteg édesanya tér vissza évek
után a munka világába.
Újra kell tanulni az álláskeresést.
Újra meg kell találni az
önbizalmat.
Újra el kell hinni magunkról, hogy
értékesek vagyunk a munkaerőpiacon.
Pedig az elmúlt évek alatt sem állt
meg az életünk.
Lehet, hogy nem irodában
dolgoztunk.
De megtanultunk egyszerre több
feladatot összehangolni.
Konfliktusokat kezelni.
Szervezni.
Tervezni.
Határidőket tartani.
Alkalmazkodni.
Gyors döntéseket hozni.
Ezek mind olyan készségek,
amelyeket egy édesanya nap mint nap használ.
Én most mégis itt állok egy új
életszakasz küszöbén.
Tele kérdésekkel.
Tele reménnyel.
És – bevallom – egy kis félelemmel
is.
Bízom benne, hogy egyszer csak
megcsörren a telefonom.
Vagy megérkezik egy e-mail.
Egy meghívás állásinterjúra.
Egy lehetőség.
Egy új kezdet.
Hiszem, hogy minden változás egy új
ajtót is kinyit.
Csak néha nehéz kivárni, hogy
melyik lesz az.
Ha pedig ezt a bejegyzést olyan
édesanya olvassa, aki már végigjárta ezt az utat, nagyon kíváncsi lennék a
tapasztalataira.
Neked mennyi idő alatt sikerült
munkát találnod a GYED vagy GYES után? Volt olyan pillanat, amikor már úgy
érezted, hogy nem fog sikerülni? Mi segített átlendülni ezen az időszakon?
Hiszem, hogy a történeteinkből
sokat tanulhatunk egymástól. Talán éppen egy ilyen megosztott tapasztalat adja
majd valakinek – vagy akár nekem is – azt a kis plusz reményt, amire most a
legnagyobb szükség van.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése