Vibók Ildi: Az elefánt, aki nem tudott ugrani

 

Vibók Ildi: Az elefánt, aki nem tudott ugrani – Egy mese arról, hogy nem kell mindenkinek ugyanabban jónak lennie

 

Vannak gyerekkönyvek, amelyek egy kedves történettel szórakoztatnak, és vannak olyanok is, amelyek olvasás közben szinte észrevétlenül fontos beszélgetéseket indítanak el. Vibók Ildi Az elefánt, aki nem tudott ugrani című kötete egyértelműen az utóbbiak közé tartozik. Első pillantásra egy humoros afrikai állatmese, valójában azonban rendkívül érzékenyen nyúl olyan témákhoz, mint az önelfogadás, a megfelelési kényszer, a különbözőségek tisztelete és az önbizalom.

Már a cím is kíváncsivá teszi az olvasót. Hiszen ki várná el egy elefánttól, hogy ugrani tudjon? A történet azonban éppen erre az abszurd helyzetre épül, és ezen keresztül mutatja meg, milyen könnyen kezdünk kételkedni önmagunkban, ha mások elvárásaihoz próbálunk igazodni.

A könyv főszereplője Bimbi, a szeretetre méltó kiselefánt, aki békés életet él családjával az afrikai szavannán. Nyugodt mindennapjai azonban teljesen felfordulnak, amikor a fejére pottyan Alfréd, a túlmozgásos, kíváncsi és kissé tudálékos gepárdkölyök. Alfréd egészen más szemmel nézi a világot, és természetesnek veszi, hogy mindenki olyan ügyes, gyors és mozgékony, mint ő. Innen indulnak azok a félreértések és kérdések, amelyek végül Bimbiben is bizonytalanságot ébresztenek.

Tényleg baj, ha valaki nem tud olyat, amire más képes?

Ez a kérdés végigkíséri az egész történetet.

Vibók Ildi rendkívül ügyesen mutatja be, hogy a gyerekek önbizalma milyen könnyen sérülhet egy-egy elejtett mondattól vagy összehasonlítástól. Bimbi lassan maga is elhiszi, hogy valami nincs rendben vele, hiszen nem tud ugrani. Pedig az olvasó pontosan tudja: nem azért nem ugrik, mert ügyetlen, hanem mert elefánt. Ez a különbség egyszerűnek tűnik, mégis nagyon fontos üzenetet hordoz.

Olvasás közben többször is eszembe jutott, hogy ugyanez történik velünk emberekkel is. Hajlamosak vagyunk mások képességeihez mérni magunkat, és közben megfeledkezünk arról, hogy mindannyian más adottságokkal születtünk. Egy gyermek pedig különösen érzékeny arra, ha azt hallja, hogy valamiben nem olyan ügyes, mint a társai.

A könyv egyik legnagyobb értéke számomra az, hogy ezt a nehéz témát rendkívül könnyed, humoros formában dolgozza fel. Nem válik didaktikussá, nem akar tanítani minden áron, egyszerűen hagyja, hogy a történet és a szereplők maguk mondják el a lényeget.

Különösen szerettem Alfréd karakterét. Bár sokszor túl sokat beszél, túl gyors és kissé öntelt, valójában ő sem rosszindulatú. Egyszerűen a saját világából indul ki, és nem érti, hogy mások másképpen működnek. Ez nagyon hiteles gyermeki viselkedés, hiszen a kisgyerekek is sokszor így gondolkodnak. A történet során azonban nemcsak Bimbi tanul önmagáról, hanem Alfréd is sokat fejlődik.

A bölcs Rozál megjelenése pedig igazi biztonságot ad a történetnek. Ő az a szereplő, aki segít helyre tenni a dolgokat, megnyugtatja a kételkedőket, és emlékeztet arra, hogy minden élőlénynek megvan a maga helye és szerepe a világban.

Nagyon tetszett, hogy a könyv több rövidebb történetből épül fel, amelyek lazán kapcsolódnak egymáshoz. Ez ideálissá teszi esti mesének is, hiszen egy-egy fejezet önállóan is teljes élményt nyújt. A történetek végén található kérdések pedig kiváló lehetőséget adnak arra, hogy a gyerekekkel beszélgessünk az olvasottakról.

Szerintem ez a kötet egyik legerősebb pontja.

Nem egyszerűen elolvassuk a mesét, majd becsukjuk a könyvet, hanem közösen gondolkodhatunk olyan kérdésekről, mint:

• Miért akarunk néha másokhoz hasonlítani?
• Mindenkinek ugyanabban kell jónak lennie?
• Hogyan fogadhatjuk el saját magunkat?
• Miért fontos elfogadni azt is, aki más, mint mi?

Ezek a beszélgetések sokszor többet érnek, mint maga a mese.

A könyv ráadásul ismeretterjesztő elemeket is tartalmaz. Miközben a gyerekek nevetnek Bimbi és Alfréd kalandjain, rengeteget megtudnak az afrikai állatokról, azok életmódjáról és sajátosságairól. Ez a természetes tudásátadás mindig nagyon közel áll hozzám, mert úgy gondolom, hogy a legjobb ismeretterjesztő könyvek azok, amelyek észrevétlenül tanítanak.

Pádic Ilka illusztrációi kedvesek, vidámak és szerethetőek. Az állatok arckifejezései sokat hozzátesznek a történet humorához, és könnyen megszerettetik a szereplőket a gyerekekkel. Egyetlen apró hiányérzetem talán az volt, hogy szívesen nézegettem volna még több rajzot, mert ezek valóban sokat hozzáadnak az olvasás élményéhez.

A könyv egyik legfontosabb üzenete számomra mégis az volt, hogy nem attól leszünk értékesek, hogy mindenre képesek vagyunk. Attól vagyunk értékesek, hogy önmagunk lehetünk.

Ez olyan gondolat, amelyet nem lehet elég korán megmutatni a gyerekeknek.

Sőt, talán a felnőtteknek is újra és újra emlékeztetniük kellene magukat erre.

Napjainkban, amikor a közösségi média és a folyamatos összehasonlítás sokszor már egészen kisgyermekkorban megjelenik, különösen fontosak az ilyen történetek. Vibók Ildi nem azt tanítja, hogy ne fejlődjünk, hanem azt, hogy ne akarjunk mindenáron olyanná válni, mint valaki más. Mindenkinek megvannak a saját erősségei, és ezek tesznek bennünket különlegessé.

Összességében az Az elefánt, aki nem tudott ugrani egyszerre vicces, megható és rendkívül bölcs mesekönyv. Olyan történet, amelyet a gyerekek elsősorban a szerethető szereplők és a humor miatt fognak élvezni, a felnőttek pedig a mögötte rejlő mélyebb gondolatok miatt értékelnek majd igazán.

Szívből ajánlom óvodásoknak, kisiskolásoknak, szülőknek és pedagógusoknak egyaránt. Hiszem, hogy ez a könyv sok családban indíthat el fontos beszélgetéseket az önbizalomról, az elfogadásról és arról, hogy nem kell tudnunk ugrani ahhoz, hogy értékesek, szerethetők és különlegesek legyünk. Ez az üzenet pedig minden életkorban aktuális.

 

 

Köszönöm a lehetőséget a Kolibri Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!