Szülők egymás között – Amikor nem a gyerekek okoznak csalódást

 

Miért bántjuk egymást a gyerekeinken keresztül?

Egy hét telt el azóta. Egy hét, és még mindig sokat gondolkodom azon, ami történt.

Nem azért, mert tökéletes születésnapot vártam. Nem azért, mert azt gondoltam, hogy minden meghívott gyermeknek kötelessége eljönni. Hiszen tudom, hogy az élet közbeszólhat. Lehet valaki beteg, jöhet családi program, történhet váratlan dolog.

Nem is ez fájt.

Hanem az, hogy mennyire könnyen megfeledkezünk arról, hogy a döntéseink mögött egy kisgyermek érzései állnak.

Hetekig csak erről beszélt…

Az egyik kisfiam nemrég ünnepelte az ötödik születésnapját.

Heteken át készült rá.

Megtervezte, milyen tortát szeretne. Melyik pólót veszi fel. A játszóházban melyik csúszdával kezdi majd. Izgatottan számolta a napokat.

És ami számára a legfontosabb volt: melyik kis barátját hívja meg az óvodából.

Tizenegy gyermeket választott ki.

Nem azért, mert mindenkit meg kellett hívni. Hanem mert őket szerette volna maga mellett látni azon a napon.

Aztán elkezdtek fogyni a vendégek…

A buli előtti napon többen lemondták.

A buli napján is érkeztek újabb visszamondások.

Volt olyan indok is, amelyről nyilvánvaló volt, hogy nem aznap derült ki. Mégis csak az utolsó pillanatban szóltak.

És volt olyan szülő, aki a mai napig nem jelzett vissza.

Sem azt, hogy jönnek.

Sem azt, hogy nem.

Semmit.

Pedig egyetlen üzenet is elég lett volna.

"Ne haragudj, most mégsem tudunk menni."

Mindössze ennyi.

Három kisgyermek

Délután négy órakor kezdődött a buli.

Végül három gyermek érkezett.

A kisfiam ezt természetesen nem tudta.

Játszott. Futkározott. Csúszdázott. Nevetett.

Aztán egyszer csak odajött hozzám.

– Anya, az XY kislány nagyon sokat késik…

Mosolyogtam.

Mit mondhattam volna?

Hogy talán még úton vannak?

Hogy biztos mindjárt megérkeznek?

Vagy azt, amit én sem akartam kimondani?

Az a mondat, amit nem felejtek el

Fél hat körül szóltam neki, hogy ideje lenne tortázni.

Erre ő teljes természetességgel azt válaszolta:

– Majd akkor tortázzunk, amikor ott lesz mindenki.

Ez a mondat azóta is bennem van.

Mert ő még hitt benne.

Hitt abban, hogy a barátai jönnek.

Én pedig azt mondtam neki:

– Biztos nincsenek jól.

Tudom.

Ez egy általános magyarázat.

Talán nem is teljesen igaz.

De mit mond egy szülő egy ötéves gyermeknek?

Hogy nem voltál elég fontos?

Hogy más programot választottak helyetted?

Hogy egyszerűen nem jöttek?

Nem.

Erre szerintem nincs jó válasz.

A gyerekek nem számolnak kifogásokat

A meghívások előtt próbáltunk neki más gyerekeket is javasolni.

Olyanokat, akikről szinte biztos volt, hogy eljönnek.

De ő nem akarta őket meghívni.

Azt mondta:

– Ő legutóbb csúnyán nézett rám.
– Ő elvette a játékomat.

Egy ötéves még a saját érzései alapján választ.

Nem statisztikát készít.

Nem mérlegeli, ki fog biztosan megjelenni.

Azokat hívja meg, akiket szeret.

És talán éppen ezért tud a legnagyobbat csalódni.

Egy hét múlva…

Tegnap egy másik születésnapon voltunk.

Két csoporttárs közösen ünnepelt.

Ott voltak azok is, akik hozzánk nem jöttek el.

Ott volt az a szülő is, aki egyetlen visszajelzést sem küldött.

Senki nem jött oda.

Senki nem mondta azt, hogy:

"Ne haragudj, sajnáljuk."

Nem magyarázkodást vártam.

Nem hosszú indoklást.

Csak ennyit.

Mert szerintem ennyi jár egymásnak.

Nem a torta ára fáj

Persze, igen.

A torta pénzbe került.

A játszóház pénzbe került.

Az italok, az ajándékok, a szervezés…

Ha tudjuk, hogy végül ennyien lesznek, kisebb tortát rendelünk.

Kevesebb ételt készítünk.

De őszintén?

Nem ez fáj.

Hanem az érzés.

Hogy valaki nem tart annyira fontosnak, hogy küldjön egy üzenetet.

A gyerekek figyelnek

Sokszor azt hisszük, hogy ezek a helyzetek csak a felnőtteket érintik.

Pedig a gyerekek sokkal többet érzékelnek, mint gondolnánk.

Lehet, hogy nem értik pontosan, mi történt.

Lehet, hogy másnap már ugyanúgy játszanak az óvodában.

De az érzések nyomot hagynak bennük.

És rajtunk is.

Nem vagyunk egyformák

Biztosan vannak olyan családok, ahol tényleg közbejött valami.

Ilyen előfordul.

Ezzel nincs is semmi baj.

A baj ott kezdődik, amikor már napokkal korábban tudjuk, hogy nem tudunk elmenni, mégsem szólunk.

Amikor úgy gondoljuk, hogy majd csak lesz valahogy.

Pedig a telefonunk ott van a kezünkben.

Egyetlen üzenet harminc másodperc.

Ennyit talán megér egymás tisztelete.

Talán erről kellene példát mutatnunk

Sokat beszélünk arról, hogy a gyerekeink legyenek kedvesek.

Legyenek udvariasak.

Kérjenek bocsánatot.

Tartsák tiszteletben egymást.

De ezt nem elsősorban szavakból tanulják meg.

Hanem abból, ahogyan mi, felnőttek viselkedünk egymással.

Ha mi természetesnek vesszük, hogy nem válaszolunk, nem jelezünk vissza, nem kérünk bocsánatot, akkor ők is ezt fogják megtanulni.

Nem haragszom. Csak csalódott vagyok.

Nem szeretném senkit sem elítélni.

Nem ismerem minden család történetét.

Lehet, hogy voltak valódi nehézségek.

De azt hiszem, a tisztelet nem a körülményektől függ.

Hanem attól, hogy fontos-e számunkra a másik ember.

A kisfiam végül így is jól érezte magát.

Játszott.

Nevetett.

Volt három kis barátja, akik ott voltak mellette, és ezért mindig hálás leszek.

De ez az eset megtanított valamire.

Arra, hogy a gyermekeink nemcsak azt tanulják tőlünk, hogyan kell ünnepelni.

Hanem azt is, hogyan bánunk egymással.

És talán ez a legfontosabb ajándék, amit továbbadhatunk nekik.