Gyulai Pál: Romhányi – Arany László: A délibábok hőse

 

A délibábok nyomában – Gondolatok Gyulai Pál Romhányi és Arany László A délibábok hőse című műveiről

A magyar irodalom klasszikusai között akadnak olyan művek, amelyeket szinte mindenki ismer név szerint, mégis ritkábban kerülnek az olvasók kezébe. Gyulai Pál Romhányi című költői beszélye és Arany László A délibábok hőse című verses regénye is ezek közé tartozik. A két alkotás gyakran egy kötetben jelenik meg, ami első pillantásra talán meglepőnek tűnhet, ám olvasás közben hamar világossá válik, hogy ez egyáltalán nem véletlen. Mindkét mű ugyanazokra a kérdésekre keresi a választ: mi történik egy nemzettel, amikor elveszíti a jövőbe vetett hitét? Mit kezd az ember a nagy eszmékkel, ha már nem tudja őket tettekre váltani? És hogyan válik az álmodozás lassan önámítássá?

Őszintén bevallom, ez a kötet nem tartozik azok közé, amelyeket egy délután alatt el lehet olvasni. Nem azért, mert terjedelmes, hanem mert folyamatos figyelmet igényel. A verses forma, a korabeli nyelvezet és a történelmi utalások miatt időnként meg kellett állnom, visszalapoznom, újraolvasnom egy-egy részt. Ugyanakkor éppen ez az elmélyülés tette különlegessé az olvasás élményét. Minél tovább haladtam előre, annál inkább azt éreztem, hogy ezek a több mint másfél évszázados művek olyan kérdéseket tesznek fel, amelyek ma sem veszítettek az erejükből.

A kötet első darabja, Gyulai Pál Romhányi című költői beszélye különös helyet foglal el a magyar irodalomban. Bár befejezetlen maradt, mégis olyan erős lélektani és társadalmi rajzot ad, hogy töredékessége ellenére is teljes értékű alkotásként hat. Gyulai Pált legtöbben szigorú irodalomkritikusként ismerik, és ez a kritikus szemlélet ebben a művében is végig érezhető. Nem idealizálja hősét, nem próbál felmentést keresni számára. Romhányi olyan ember, aki nagy terveket dédelget, elégedetlen a világgal, vágyik valami többre, mégsem képes valódi cselekvésre. Ez a belső ellentmondás teszi alakját hitelessé és egyben tragikussá.

A kötet második műve, Arany László A délibábok hőse, sok szempontból továbbgondolja ugyanezt a problémát. Arany János fia méltatlanul ritkán kerül szóba a magyar irodalom nagyjai között, pedig ez a verses regény önmagában is bizonyítja kivételes tehetségét. A mű főhőse a nagy álmokat kergető ember megtestesítője, aki tele van tervekkel, lelkesedéssel és elképzelésekkel, ám újra és újra szembesül a valóság kijózanító erejével. A címben szereplő délibáb tökéletes metafora: távolról valóságosnak tűnik, közelebb érve azonban szertefoszlik. Ugyanez történik a főhős reményeivel is.

A két mű közös nevezője a cselekvésképtelenség. Nem arról van szó, hogy hőseik rossz emberek lennének. Éppen ellenkezőleg: intelligensek, érzékenyek, sokszor nemes szándékok vezérlik őket. A tragédiájuk abból fakad, hogy a gondolatok és az álmok világából képtelenek kilépni a valóságba. Ez a felismerés különösen aktuálisnak hatott számomra. A mai ember életében is gyakran előfordul, hogy nagyszerű terveket készít, célokat fogalmaz meg, mégis újra és újra elhalasztja az első lépést. A két főhős így nemcsak a 19. század embere, hanem bizonyos értelemben a 21. századé is.

Olvasás közben többször eszembe jutott Puskin Anyeginje, amelynek hatása jól érzékelhető mindkét műben. Az úgynevezett „felesleges ember” típusa itt magyar környezetbe kerül. A romantikus hős helyét átveszi az a nemes vagy értelmiségi figura, aki nagy eszmék között él, de képtelen valódi változást elérni. Ez a típus a szabadságharc leverése utáni Magyarország egyik legfontosabb irodalmi alakjává vált, hiszen a nemzeti kiábrándultság érzését testesítette meg.

Különösen érdekes volt számomra a két szerző társadalomkritikája. Sem Gyulai, sem Arany nem kívülállóként szemléli a magyar társadalmat. Kritikájuk éppen azért olyan erős, mert belülről fakad. Nem ítélkeznek, inkább fájdalmas pontossággal mutatják meg azokat a hibákat, amelyek megakadályozzák a fejlődést. A tétlenség, az önámítás, a látszat mögé bújó nemesi világ és a nagy szavak mögött meghúzódó cselekvésképtelenség mind olyan problémák, amelyek újra és újra előkerülnek.

A kötet nyelvezete ugyanakkor nem könnyíti meg az olvasó dolgát. A verses forma, a korabeli szóhasználat és a sok történelmi utalás miatt ez nem az a könyv, amelyet egy hosszú munkanap után félálomban érdemes kézbe venni. Időt kell szánni rá, figyelni kell minden sorára. Cserébe azonban olyan gazdag nyelvi élményt ad, amelyet kevés kortárs mű tud nyújtani. A rímek természetesek, a ritmus gördülékeny, és még a hosszabb leíró részek sem válnak unalmassá.

Arany László különösen mesterien bánik az iróniával. Miközben mosolyt csal az olvasó arcára, valójában nagyon komoly dolgokról beszél. A humor itt nem könnyedséget jelent, hanem finom eszközt arra, hogy a társadalom visszásságait még élesebben láttassa. Gyulai ezzel szemben jóval komorabb hangot üt meg. Elemzőbb, szigorúbb, kevésbé játékos, de éppen ettől válik hitelessé.

Nagyon érdekesnek találtam azt is, hogy a két művet gyakran együtt elemzik az irodalomtörténészek. Nem csupán azért, mert hasonló korban születtek, hanem mert egymásra felelnek. Mintha ugyanannak a történelmi korszaknak két különböző nézőpontját látnánk. Együtt olvasva őket sokkal teljesebb képet kapunk a szabadságharc utáni magyar társadalom lelkiállapotáról, mint külön-külön.

A kötet egyik legnagyobb erénye számomra az volt, hogy nem kínál egyszerű válaszokat. Nem mondja meg, hogyan kellett volna élniük a szereplőknek, és nem próbál erkölcsi tanulságot levonni minden jelenetből. Inkább kérdéseket tesz fel. Vajon meddig maradhatunk az álmaink világában? Mikor válik az eszmény önámítássá? És vajon felismerjük-e időben, amikor már nem a remény, hanem a délibáb vezeti az életünket?

Éppen ezért ezt a könyvet nem elsősorban a története miatt érdemes elolvasni. Sokkal inkább azért, mert gondolkodásra késztet. Olyan társadalmi és emberi problémákat mutat meg, amelyek túlmutatnak saját korukon. Bár a szereplők a 19. században élnek, dilemmáik nagyon is ismerősek lehetnek a mai olvasó számára.

Összességében úgy érzem, hogy ez a kötet méltatlanul háttérbe szorult a magyar klasszikusok között. Nem olyan könnyen befogadható, mint Jókai vagy Mikszáth legismertebb regényei, de aki hajlandó időt és figyelmet szentelni neki, rendkívül gazdag olvasmányélménnyel lesz gazdagabb. A Romhányi és A délibábok hőse nemcsak irodalomtörténeti jelentőségű alkotások, hanem a magyar önismeret fontos dokumentumai is.

 

Kinek ajánlom?

Elsősorban azoknak, akik szeretik a klasszikus magyar irodalmat, érdeklődnek a reformkor és a kiegyezés utáni időszak történelme iránt, vagy kíváncsiak arra, hogyan látták a 19. század írói a magyar társadalom erényeit és gyengeségeit. Kezdő klasszikusolvasóknak talán nem ezt választanám elsőként, de aki már otthonosan mozog Arany János, Kemény Zsigmond vagy Mikszáth világában, annak ez a kötet valódi kincs lehet.

 

Értékelésem

Nem könnyű olvasmány, de rendkívül gondolatébresztő. Olyan művek ezek, amelyek nem feltétlenül ragadnak magukkal az első oldalakon, viszont napokkal később is visszatérnek az ember gondolataiba – és talán ez az igazán maradandó irodalom egyik legfontosabb ismérve.

 

Köszönöm a lehetőséget az Osiris Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!