Babits Mihály: Timár Virgil fia – Válogatott novellák

 

Babits Mihály: Timár Virgil fia – Válogatott novellák – A lélek csendes rezdülései 

Vannak klasszikusok, amelyekhez az ember egyfajta tisztelettel közelít, mert tudja, hogy a magyar irodalom meghatározó alkotásairól van szó. Ugyanakkor sokszor felmerül a kérdés: vajon ma, több mint száz évvel a megjelenésük után is képesek megszólítani az olvasót? Babits Mihály Timár Virgil fia – Válogatott novellák című kötete számomra egyértelmű választ adott erre. Igen, képes. Méghozzá nem hangos drámaisággal vagy látványos fordulatokkal, hanem csendesen, elgondolkodtatva, szinte észrevétlenül.

A kötet különlegessége, hogy egy kisregény és tizenegy novella kapott benne helyet. Így nemcsak Babits prózaírói világába nyerhetünk betekintést, hanem azt is megtapasztalhatjuk, milyen sokféle hangon tudott megszólalni. Bár elsősorban költőként él a köztudatban, prózája legalább olyan igényes, árnyalt és gondolatébresztő.

A könyv központi darabja, a Timár Virgil fia, első pillantásra egyszerű történetnek tűnik. Egy ciszterci szerzetes-tanár és egy tehetséges diák kapcsolatát követhetjük nyomon, ám hamar világossá válik, hogy ennél sokkal többről van szó. Babits nem csupán egy tanár-diák viszonyt ábrázol, hanem a nevelés, a szeretet, a hit, az erkölcs és az emberi felelősség kérdéseit állítja a középpontba.

Timár Virgil alakja különösen emlékezetes. Visszahúzódó, csendes ember, aki egész életét a tudásnak és a nevelésnek szenteli. Amikor megismeri Vágó Elemért, nem egyszerűen egy ügyes tanítványt lát benne, hanem szinte fiává fogadja lélekben. Ez a szellemi apaság az egész regény legmeghatóbb motívuma.

Éppen ezért különösen fájdalmas, amikor megjelenik a fiú vér szerinti apja, aki teljesen más értékrendet képvisel. A két férfi között nem hangos összecsapás zajlik, hanem egy sokkal mélyebb, erkölcsi küzdelem. Az egyik oldalon a tudás, a hit, a türelem és az önfeláldozás áll, a másikon a siker, az anyagi érvényesülés és a gyors eredmények világa.

Olvasás közben többször azon kaptam magam, hogy ez a konfliktus mennyire aktuális ma is.

Nap mint nap találkozunk azzal a kérdéssel, hogy vajon mi az igazán fontos az életben. A gyors siker? A karrier? A pénz? Vagy azok az értékek, amelyek kevésbé látványosak, mégis hosszú távon meghatározzák az ember életét?

Babits nem mondja ki a választ.

Nem ítélkezik.

Egyszerűen megmutatja az emberi döntések következményeit, és hagyja, hogy az olvasó maga vonja le a tanulságot.

Ez a fajta visszafogottság különösen tetszett.

A regény ugyanakkor nem könnyű olvasmány. Nem a cselekmény sodrása viszi előre az embert, hanem a szereplők lelki folyamatai. Babits minden apró rezdülést gondosan kibont, így a történet inkább belső utazás, mintsem események sorozata.

A kötet második felében szereplő novellák új oldaláról mutatják meg az írót. Bár témájuk változatos, mégis érezhető közöttük egy közös gondolati ív. A magány, az emberi kapcsolatok törékenysége, a bűntudat, az önismeret és a sors kérdései újra és újra visszatérnek.

Számomra különösen emlékezetes volt a Hatholdas rózsakert.

Korábban nem ismertem ezt az írást, ezért igazi felfedezés volt. Finom hangulatával, szimbolikájával és különleges atmoszférájával mély benyomást tett rám. Ez az a novella, amely után az ember még hosszú ideig csendben ül, és hagyja leülepedni a gondolatait.

A novellákban is ugyanazt a rendkívüli nyelvi igényességet fedezhetjük fel, amely Babits egész életművét jellemzi. Minden mondatnak súlya van. Nincsenek fölösleges szavak, nincsenek hatásvadász jelenetek. Minden gondolat pontos helyén van.

Ez egyszerre a kötet egyik legnagyobb erőssége és egyben kihívása is.

A mai, felgyorsult világban nem mindig könnyű ráhangolódni Babits lassabb, elmélkedő prózájára. Ez nem az a könyv, amelyet néhány óra alatt végig lehet rohanni. Időt kér az olvasótól, cserébe viszont rendkívül sokat ad.

Éppen ezért úgy érzem, hogy ezt a kötetet nem egyszer kell elolvasni. Biztos vagyok benne, hogy néhány év múlva újra kézbe véve egészen más részletek ragadnának meg, hiszen minden élethelyzetből más kérdések válnak fontossá.

Babits prózája különösen érdekes abból a szempontból is, hogy egyszerre filozofikus és mélyen emberi. Gondolatai gyakran túlmutatnak az adott történeten, mégsem válnak száraz elmélkedéssé. A szereplők mindig hús-vér emberek maradnak, hibákkal, vívódásokkal és döntésekkel.

A Timár Virgil fia számomra leginkább a szeretet különböző formáiról szólt.

Arról, hogy milyen mély kapcsolat alakulhat ki két ember között akkor is, ha nem köti őket vérségi kapcsolat.

Arról, hogy milyen fájdalmas lehet az elengedés.

És arról is, hogy az ember néha minden jó szándéka ellenére sem tudja megóvni azt, akit szeret.

A novellák pedig tovább árnyalják ezt a képet. Mindegyik más oldalról közelít az emberi lélekhez, de közös bennük az a rendkívüli érzékenység, amellyel Babits képes feltárni a szereplők belső világát.

Összességében úgy érzem, hogy ez a kötet méltán tartozik a magyar prózairodalom klasszikusai közé.

Nem könnyű, nem gyors, és nem feltétlenül azoknak szól, akik pergő cselekményre vágynak.

Viszont akik szeretik a lélektani regényeket, az igényes nyelvezetet és az elgondolkodtató történeteket, azok számára valódi irodalmi élményt nyújt.

Külön öröm volt számomra, hogy a kisregény mellett olyan novellákat is megismerhettem, amelyeket korábban nem olvastam. A Hatholdas rózsakert önmagában is megérte, hogy kézbe vegyem ezt a kötetet.

Babits Mihály ismét bebizonyította számomra, hogy a klasszikus irodalom nem poros emlék, hanem ma is élő, gondolatokat ébresztő és érzelmeket megmozgató olvasmány.

 

A Timár Virgil fia – Válogatott novellák azoknak ajánlható, akik szeretik a mély lélektani történeteket, a filozofikus gondolatokat és a gyönyörű magyar nyelvet. Ez a kötet nem csupán olvasmány, hanem lassú, elmélyült beszélgetés az emberi lélekről, amelynek gondolatai még sokáig velünk maradnak.

 

Köszönöm a lehetőséget az Osiris Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!