Augusztus utolsó napjai – amikor még nyár van, de már érezni az ősz illatát

Van valami egészen különös augusztus utolsó napjaiban. Nehéz pontosan megfogalmazni, mi változik meg ilyenkor, hiszen a naptár szerint még nyár van. Délutánonként ugyanúgy forrón süthet a nap, a gyerekek még szandálban szaladgálnak, a fagyizó előtt még sor áll, a strandokon még csobban a víz, és egy-egy kánikulai napon eszünkbe sem jut elővenni a szekrény mélyéről az őszi ruhákat. Mégis érezzük, hogy valami már más.

Talán a fény. Talán a levegő. Talán az esték.

Vagy egyszerűen csak mi tudjuk, hogy közeledik valaminek a vége.

Augusztus végén már másképp süt a nap. A nyár eleji vakító, szinte fehér fény helyét lassan átveszi valami lágyabb, aranylóbb ragyogás. A délutánoknak mézszínük lesz, az árnyékok hosszabbra nyúlnak, és este egyre korábban vesszük észre, hogy fel kell kapcsolni a lámpát. Néhány héttel korábban még este kilenckor is világos volt, most pedig mintha a sötétség minden nappal néhány perccel hamarabb érkezne.

És megjelenik az az összetéveszthetetlen illat is.

Az ősz illata.

Nem tudom, lehet-e egyáltalán pontosan meghatározni, miből áll. Talán a kiszáradt fű, a poros föld, az érett gyümölcsök, a kertek, az első lehullott levelek és a hajnali harmat különös keveréke. Talán egyszerűen csak a hűvösebb levegőnek van más illata. De azt hiszem, sokan ismerjük azt a pillanatot, amikor egy augusztus végi reggelen kilépünk az ajtón, veszünk egy mély levegőt, és arra gondolunk:

Igen. Már itt van valahol az ősz.

Pedig lehet, hogy délután még harminc fok lesz.

Valami véget ér…

Gyerekként egészen mást jelentett augusztus vége. Akkor nem feltétlenül az aranyló fényeket és az érett gyümölcsök illatát figyeltük. Sokkal inkább azt számolgattuk, hány nap maradt még az iskolakezdésig.

Augusztus elején még szinte végtelennek tűnt a vakáció. Rengeteg idő volt előttünk. Lehetett későn lefeküdni, sokáig aludni, biciklizni, játszani, strandolni, nagyszülőknél nyaralni, dinnyét enni, fagyizni. Nem volt lecke, nem kellett másnapra készülni, és valahogy maga az idő is lassabban telt.

Aztán egyszer csak megjelentek az üzletekben a füzetek, tolltartók, iskolatáskák.

És tudtuk: közeledik szeptember.

Volt ebben egy kis szomorúság, ugyanakkor – legalábbis számomra – mindig valamiféle izgalom is. Az új füzetek illata, a frissen kihegyezett ceruzák, az új órarend, a találkozás az osztálytársakkal, az érzés, hogy megint kezdődik valami. Mintha szeptemberben mindenki kapott volna egy üres füzetet, amelynek még egyetlen lapjára sem írtak.

Felnőttként pedig érdekes módon ugyanez az érzés maradt meg bennünk.

Hiába nem járunk már iskolába, szeptember még mindig egy kicsit újrakezdés.

Talán ezért is olyan különleges augusztus vége. Egyszerre búcsú és várakozás.

Vajon jól használtuk ki a nyarat?

Ahogy közeledik a nyár vége, könnyű belecsúszni egy furcsa számvetésbe.

Eljutottunk mindenhova, ahova szerettünk volna?

Eleget strandoltunk?

Voltunk nyaralni?

Kirándultunk?

Találkoztunk eleget a barátainkkal?

Elég sok közös programunk volt a gyerekekkel?

Készítettünk elég fényképet?

Elég jó volt ez a nyár?

Mintha a nyarat is teljesíteni kellene.

A közösségi média pedig könnyen ráerősít erre az érzésre. Mások tengerparton jártak, valaki hegyet mászott, más család minden hétvégén kirándult, valaki csodálatos naplementéket fényképezett egy távoli országban. Mi pedig esetleg otthon maradtunk, dolgoztunk, betegek voltunk, elfáradtunk, vagy egyszerűen nem úgy alakult ez a néhány hónap, ahogyan májusban elképzeltük.

Pedig talán nem kellene minden nyarat életünk legszebb nyarává változtatnunk.

A nyár nem egy teljesítendő bakancslista.

Lehet, hogy nem jutottunk el a tengerhez, de ettünk együtt egy fagyit egy meleg estén. Lehet, hogy nem volt kéthetes családi nyaralás, de volt egy délután, amikor a gyerekek órákig pancsoltak, mi pedig néztük őket. Lehetett egy esti séta, egy közös dinnyézés, egy kerti sütögetés, egy váratlan kirándulás vagy akár csak egy olyan este, amikor sokáig beszélgettünk.

Felnőttként sokszor a nagy eseményeket keressük.

A gyerekek viszont egészen mást őrizhetnek majd meg.

Lehet, hogy húsz év múlva nem arra emlékeznek, mennyibe került a nyaralás, vagy hány programot szerveztünk nekik. Talán arra emlékeznek majd, hogy mezítláb futottak a fűben. Hogy csöpögött a kezükön a fagyi. Hogy este még sokáig kint lehettek. Hogy együtt nevettünk valamin.

A hétköznapjainkból egyszer az ő gyerekkoruk lesz.

És ettől valahogy minden apró pillanat értékesebbé válik.

A természet már tudja

Miközben mi még próbálunk kapaszkodni a nyárba, a természet már pontosan tudja, mi következik.

Nem nézi a naptárt.

Egyszerűen készül.

A kertekben beérnek a paradicsomok, paprikák, szőlők és gyümölcsök. Egy-egy levél széle már sárgulni kezd. A zöld sem olyan harsány, mint júniusban volt. A fák mintha elfáradtak volna a hosszú, forró hónapok alatt.

A fecskék gyülekezni kezdenek.

A reggelek hűvösebbek.

A harmat tovább marad a füvön.

Este pedig néha már jól esik egy vékony pulóver.

Szeretem ezt a kettősséget. Amikor délután még nyár van, este pedig már egy pillanatra ősz.

Mintha két évszak találkozna egymással.

Az egyik még nem akar egészen elmenni, a másik pedig még nem akar teljesen megérkezni.

Mi pedig ott állunk közöttük.

Talán az elengedésről is szól

Az őszről gyakran mondjuk, hogy az elengedés évszaka. A fák lehullajtják leveleiket, a természet lassan visszavonul, a nappalok rövidülnek.

De szerintem az elengedés valójában már augusztus végén elkezdődik.

Elengedjük a nyarat.

A hosszú estéket.

A szabadságot.

A lazább napirendet.

A spontán programokat.

Azt az érzést, hogy „ráérünk, hiszen még előttünk az egész nyár”.

Talán ezért van augusztus végének egy kis melankóliája. Mert pontosan tudjuk, hogy ami elmúlt, azt nem lehet visszahozni.

2026 nyara sem lesz többé.

Jövőre ismét lesz június, július és augusztus. Lesznek meleg napok, strandok, fagyik és naplementék. De mi egy évvel idősebbek leszünk. A gyerekeink is nagyobbak lesznek. Más dolgok foglalkoztatnak majd bennünket. Más emberek lehetnek körülöttünk. Más lesz az életünk.

Talán ezért érdemes néha megállni augusztus utolsó napjaiban.

Nem azért, hogy szomorkodjunk az idő múlásán.

Hanem azért, hogy észrevegyük.

Még van egy kis nyár

Sokszor már augusztus közepén úgy viselkedünk, mintha véget ért volna a nyár. Elkezdjük tervezni a szeptembert, előkerülnek az iskolai és óvodai teendők, a határidők, a munkával kapcsolatos feladatok. Fejben már a következő évszakban járunk.

Pedig még nyár van.

Még lehet este sétálni.

Még lehet kiülni a teraszra.

Még lehet dinnyét enni.

Még lehet mezítláb járni a fűben.

Még lehet egy utolsót strandolni, kirándulni vagy fagyizni.

És talán pont azért olyan szépek ezek a pillanatok, mert tudjuk, hogy már nem tartanak sokáig.

A júniusi első fagyinál még nem gondolunk arra, hogy egyszer majd az utolsó is eljön. Augusztus végén viszont már mindenben ott van egy picit a búcsú.

„Talán idén utoljára…”

Van ebben valami szomorú, ugyanakkor gyönyörű is.

Mert talán éppen a végesség tanít meg igazán értékelni dolgokat.

És közben valami új kezdődik

Augusztus vége azonban nem csak búcsú.

Ott van benne a szeptember ígérete is.

Új füzetek. Új tervek. Új napirend. Új célok.

Az ősznek egészen más energiája van, mint a nyárnak. A nyár kifelé hív bennünket: menjünk, utazzunk, találkozzunk, fedezzünk fel. Az ősz lassan hazafelé terel.

A lakásba.

A könyvekhez.

A forró teához.

A takaróhoz.

És talán egy kicsit önmagunkhoz is.

Éppen ezért nekem szeptember sokszor nagyobb újrakezdést jelent, mint január. Januárban egy dátum mondja azt, hogy kezdődik valami új. Szeptemberben viszont az egész világ megváltozik körülöttünk.

Megváltoznak a fények.

A színek.

Az illatok.

A ruháink.

A napi rutinunk.

És talán mi magunk is.

Álljunk meg egy pillanatra

Mielőtt teljes erővel belevetnénk magunkat a szeptemberi rohanásba, talán érdemes még megőrizni néhány napot ebből a különös átmenetből.

Menjünk ki este sétálni.

Figyeljük meg a naplementét.

Üljünk ki még egyszer a kertbe vagy az erkélyre.

Együnk egy utolsó nyári fagyit.

Nézzük meg a gyerekeket játék közben.

Készítsünk fényképet – de néha tegyük el a telefont is.

És egyszerűen csak legyünk jelen.

Nem kell különleges program.

Nem kell tökéletes naplemente.

Nem kell olyan pillanat, amit feltétlenül meg akarunk mutatni másoknak.

Elég, ha mi emlékszünk rá.

Mert hamarosan megérkeznek a szeptemberi reggelek. Megszólalnak az ébresztőórák, megtelnek az utak, újra sietünk valahova. Előkerülnek a zárt cipők, aztán a kabátok, és egy reggelen arra ébredünk majd, hogy az a bizonyos első sárga levél már nem egyedül fekszik a járdán.

Az ősz észrevétlenül megérkezik.

De most még itt van előttünk ez a néhány különleges nap.

Amikor délután még nyár van, este viszont már jólesik magunkra húzni egy könnyű takarót.

Amikor még halljuk a nyár hangjait, de a szélben már ott bujkál valami más.

Amikor egyszerre búcsúzunk és várakozunk.

Amikor egy kicsit sajnáljuk azt, ami elmúlik, és közben kíváncsiak vagyunk arra, ami előttünk áll.

Talán éppen ezért szeretem annyira augusztus utolsó napjait.

Mert emlékeztetnek arra, hogy nem kell minden változástól félnünk. Az életünk is évszakokból áll. Vannak időszakok, amikor növekedünk, vannak, amikor kivirágzunk, vannak, amikor beérik valami, és vannak, amikor el kell engednünk azt, ami már megtette a dolgát.

A természet nem kapaszkodik görcsösen a nyárba.

Talán nekünk sem kell.

Elég még egy kicsit élvezni.

Még egy estét.

Még egy naplementét.

Még egy fagyit.

Még egy mezítlábas délutánt.

Aztán amikor megérezzük a levegőben azt a semmivel össze nem téveszthető, hűvös illatot, mosolyoghatunk egyet:

Igen, lassan véget ér a nyár.

De valami új már úton van. 🍂☀️