Augusztus 20. – Mit jelent számomra ez az ünnep?

 

Gyerekként egészen más szemmel néztem augusztus 20-ára, mint ma, felnőttként és háromgyermekes édesanyaként. Akkoriban nem a történelemkönyvek lapjai, nem az államalapítás vagy Szent István király alakja jutott először eszembe erről a napról. Sokkal inkább egy különös érzés: a nyár vége. Az a sajátos hangulat, amikor még süt a nap, még lehet mezítláb szaladgálni a kertben vagy fagylaltot enni a főtéren, de valahol a levegőben már ott van a szeptember illata.

Augusztus 20. számomra mindig egy láthatatlan határvonal volt. Egy nap, amely egyszerre jelentette a nyár utolsó nagy ünnepét és az iskola közeledtét. Emlékszem, ilyenkor már előkerültek az új füzetek, ceruzák, iskolatáskák. A szüleim lassan elkezdték beszerezni a tanszereket, mi pedig még próbáltunk minden percet kiélvezni a vakációból.

Az ember gyerekként még nem érti igazán, miért fontos egy nemzeti ünnep. A zászlók, a koszorúzások, az ünnepi beszédek vagy a történelmi megemlékezések akkor még távoli dolgok voltak számomra. Sokkal inkább az élmények maradtak meg.

A településünkön mindig volt valamilyen program. Volt zene, vásár, sok ember, finom ételek, este pedig a várva várt tűzijáték. Talán ez volt a nap fénypontja. Már órákkal korábban izgatottan vártuk, hogy besötétedjen. Pokrócot vittünk magunkkal, kerestünk egy jó helyet, és amikor az első rakéta felrepült az égre, mindenki egyszerre nézett felfelé.

Ma már egészen másként tekintek erre az ünnepre.

Felnőttként már tudom, hogy augusztus 20. sokkal többről szól, mint egy látványos tűzijátékról vagy egy szabad napról.

Ez az a nap, amikor megemlékezünk Magyarország államalapításáról, első királyunkról, Szent Istvánról, valamint az új kenyérről is.

Szent István döntései alapozták meg azt az országot, amelyben ma élünk. Az ezeréves magyar állam története rengeteg örömöt, fájdalmat, veszteséget és újrakezdést hordoz magában, de mégis itt vagyunk. Ez önmagában is olyan örökség, amelyre érdemes minden évben emlékezni.

Mindig megható számomra az új kenyér megszentelésének hagyománya is.

Talán azért, mert a kenyér sokkal több egyszerű élelmiszernél.

A kenyér a családi asztal jelképe.

A gondoskodásé.

A munkáé.

Az összetartozásé.

Egyetlen kenyér mögött ott van a gazda munkája, aki elvetette a búzát. Ott van az aratás, a molnár munkája, a pék hajnali kelése és minden ember, aki hozzátett valamit ahhoz, hogy végül ott lehessen az asztalunkon.

Talán ezért is olyan szép hagyomány, hogy ezen a napon az új kenyeret ünnepeljük.

Mert emlékeztet arra, hogy semmi sem magától értetődő.

Ma már három kisgyermek édesanyjaként egy egészen más kérdés foglalkoztat.

Mit jelent majd augusztus 20. az én gyerekeimnek?

Nekik vajon mi marad meg ebből a napból húsz-harminc év múlva?

Ugyanúgy a nyár végét fogják benne látni, mint én?

Vagy inkább egy családi kirándulást?

Egy közös fagyizást?

Esetleg azt, hogy együtt sütöttünk kenyeret?

Sokat gondolkodom ezen, mert azt látom, hogy a világ nagyon megváltozott.

Gyerekkoromban szinte minden településen voltak hagyományos augusztus 20-ai rendezvények. Néptáncbemutatók, koncertek, kézműves vásárok, kenyérszentelés, este pedig szinte természetes volt a tűzijáték.

Ma ez már sok helyen nincs így.

Számos kisebb városban és faluban anyagi okok vagy más körülmények miatt már nem rendeznek olyan nagyszabású ünnepségeket, mint régen. A tűzijáték sem mindenhol része az estének.

Persze lehet azon vitatkozni, hogy szükség van-e rá.

Van, aki szereti.

Van, aki kifejezetten nem.

Én azonban nem is magát a tűzijátékot hiányolom.

Hanem azt az érzést, hogy az egész település együtt ünnepel.

Hogy családok, nagyszülők, gyerekek együtt sétálnak a főtéren.

Hogy mindenki ugyanarra vár.

Hogy egy estére megáll egy kicsit az idő.

Mégis azt gondolom, hogy az ünnepek igazi értelmét nem a rendezvények adják.

Nem a színpad.

Nem a koncert.

Nem is a tűzijáték.

Hanem az, hogy együtt vagyunk.

Lehet, hogy egy kisebb faluban már nincs esti műsor, de attól még ugyanúgy lehet ünnep ez a nap.

Lehet közösen kenyeret sütni.

Lehet beszélgetni arról, ki volt Szent István.

Lehet kirándulni.

Lehet együtt vacsorázni.

Lehet elővenni egy régi családi receptet.

Lehet egyszerűen csak időt adni egymásnak.

Hiszem, hogy a gyerekeink nem arra fognak emlékezni évek múlva, hogy mekkora volt a tűzijáték vagy hány koncertet láttak.

Sokkal inkább arra, hogy milyen érzés volt együtt lenni.

Hogy anya és apa ráértek.

Hogy sokat nevettünk.

Hogy finom volt az ünnepi vacsora.

Hogy együtt néztük a naplementét.

Talán ezekből a pillanatokból épülnek fel a legszebb gyerekkori emlékek.

Ahogy telnek az évek, egyre inkább azt érzem, hogy az ünnepek jelentését mi adjuk tovább a gyerekeinknek.

Nemcsak azzal, amit elmondunk nekik, hanem azzal is, ahogyan megéljük ezeket a napokat.

Ha mi fontosnak tartjuk az együtt töltött időt, a hagyományokat és a közös élményeket, akkor számukra is természetessé válik.

Augusztus 20. számomra ma már nem csupán a nyár végét jelenti.

Hanem hálát is.

Hálát azért, hogy van családom, akikkel együtt ünnepelhetek.

Hálát azért, hogy továbbadhatom a gyerekeimnek azokat az apró hagyományokat, amelyeket én is megkaptam.

És remélem, hogy egyszer majd ők is ugyanilyen szeretettel gondolnak vissza ezekre a napokra.

Talán nem ugyanazokra a programokra.

Talán nem ugyanazokra a helyszínekre.

De arra az érzésre igen, hogy augusztus 20-án jó volt együtt lenni.

Mert végül talán ez minden ünnep legfontosabb üzenete. Nem az, hogy milyen látványos volt, hanem az, hogy kik voltak mellettünk, amikor átéltük.