Mert ott
volt a polcomon, sokan beszéltek róla, idéztek belőle, és azt hittem, én is
tudni fogom, mit jelent.
Átmentem
rajta – de nem ment át rajtam.
Letettem.
Azt mondtam: szép, de hideg. Távoli.
És azt
gondoltam: nem rólam szól.
Aztán
eltelt több mint tíz év.
Három
gyerek.
Sok csend. Sok fáradtság.
Veszteségek,
elengedések.
És egyszer csak újra kezembe került. Nem terveztem. Csak ott volt.
Elkezdtem
olvasni.
És a
mondatok… hirtelen nem kívülről szóltak, hanem belülről.
Nem a világot írták le – hanem engem.
Azt az embert, aki most vagyok. Aki néha nem tudja, hol kezdődik és hol ér
véget a saját élete mások életében. Aki figyel, szeret, türelmes akar lenni, de
sokszor csak túlélni próbál.
És ez a könyv – most szíven ütött.
Nem hangosan, nem látványosan.
Csak úgy… belül koppant.
Mert most
már értem, mit jelent az a mondat, hogy „mások életében is lehetünk
elveszve”.
És hogy a női csend sokszor nem gyengeség, hanem túlélési forma.
És azt is, hogy néha nem az a fontos, hogy mindent értsünk – hanem hogy
legyen valami, ami elindít bennünk valamit.
Ez
a könyv most elindított.
Kérdés az olvasókhoz:
Neked
van olyan könyv, ami egykor semmit nem mondott – és most beléd talált?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése