Igen, olvasok.
Igen, három gyerek mellett.
És nem, nem tudom, hogyan csinálom.
Van úgy,
hogy egy mondatot hatszor kezdek újra.
Közben a nagy mesél a suliról, a középső épp fel akarja olvasni a reggeli
szalvétájára firkált „kincsestérképet”, a legkisebb pedig csak úgy szeretne
sikítani, mert megtalálta a saját lábát.
És én ott
ülök, kezemben a könyv, és próbálom követni a történetet – miközben az
enyém épp túl közelről zúg a fülembe.
Az olvasás
ilyenkor nem élmény.
Túlélés.
Nem azért olvasok, mert van időm.
Azért olvasok, mert muszáj.
Mert ha egyetlen mondatot ki tudok harapni a zajból, akkor az már az enyém.
Akkor ott, abban a pillanatban, én is létezem.
Van, hogy
eljutok a bekezdés végéig – és nem emlékszem, hol kezdődött.
Van, hogy becsukom a könyvet, és azt mondom: ma nem megy.
De másnap újra kinyitom.
Nem azért, mert könnyű – hanem mert szükséges.
A könyv
nem menekülés.
Kapcsolódás ahhoz a részemhez, aki nem anya, nem háztartásvezető, nem
logisztikus.
Csak egy ember, aki szeret mondatokban lélegezni.
És néha –
csak néha – sikerül.
Olvasok egy mondatot, amit senki nem szakít félbe.
A gyerekek csendesebbek, a szívem lassabban ver, és valaki ott belül
újra rám kacsint:
„Látod? Még itt vagy.”
Kérdés az olvasókhoz:
Te mikor
olvastál utoljára úgy, hogy nem kellett négyszer újrakezdeni ugyanazt a
mondatot?
És mi volt az a mondat, amit végül sikerült elolvasnod?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése