Néha tényleg nincs időnk telefonálni

Van egy érzés, amit csak az ért igazán, aki már volt otthon gyesen egy kisgyerekkel. Az a furcsa, szinte ellentmondásos állapot, amikor mindennél jobban vágysz egy kis felnőtt társaságra – de valahogy még sincs lehetőséged rá.

Sokszor hiába próbálnál beszélgetni, egy totyogó mellett még két egymás után következő mondatot sem lehet elmondani. És persze, vannak gyerekek, akik valami titkos érzékelővel rendelkeznek: amint anya kézbe veszi a telefont, azonnal visításba, nyafogásba vagy hangos „anya, anya, anya!” kiabálásba kezdenek.

Aztán eljön a várva várt csend – amikor végre elalszanak. És ekkor jön a döntés: felhívjak valakit, vagy inkább gyorsan összekapjam a lakást, elindítsam a mosást, esetleg csak leüljek öt percre a kanapéra, és élvezzem, hogy most senki nem szól hozzám? Sokszor győz az utóbbi.

Ez nem azt jelenti, hogy ne szeretnénk beszélgetni, vagy hogy ne hiányoznának a barátaink. Csak éppen a napjaink ritmusát egy kisember határozza meg – és néha a legnagyobb luxus nem egy hosszú telefonbeszélgetés, hanem öt perc csend, magunkkal.