Godbersen huszonévesen írta meg
első könyvét, mégis olyan érzékenységgel és részletességgel idézte meg az
1899-es New York elitjét, mintha a viktoriánus korba született volna.
Ahelyett, hogy a mai gimis életet írta volna meg, ahol a „ciki” vagy a „DM-ben
küldött üzenet” a konfliktus forrása, visszalépett több mint száz évet –
egy olyan korszakba, ahol a botrány egy balul sikerült bálon dőlt el, és a
látszat sokkal fontosabb volt, mint az igazság.
Ez a választás nem véletlen.
Ahogy ő maga is mondta: „A valódi luxusról akartam írni – arról, ami a
mai korban már elérhetetlen.”
De Anna nemcsak álmodott egy korszakot – utána is járt.
Hónapokat töltött kutatással:
– hogyan beszéltek a XIX. század végén,
– mit jelentett akkor az illem,
– hogyan öltözködtek,
– hogyan írtak levelet,
– és mitől számított valaki botrányhősnek vagy példaképnek.
És hogy ő maga kire hasonlít
leginkább a könyvből?
Saját bevallása szerint Linára és Dianára, a történet két erős,
mégis nagyon különböző nőalakjára.
És persze, hogy Henry lenne a választottja – hiszen őt azokról
a fiúkról mintázta, akik tetszettek neki a gimiben.
Így lesz a történetből nemcsak regény, hanem önismereti tükör, az
író számára is.
Anna Godbersen stílusa valami
ritkán megtalálható egyensúly:
fiatal, de nem felületes
részletgazdag, de nem
túlírt
romantikus, de nem
szirupos
történelmi, de nem poros
Ő az az írónő, aki képes arra, hogy
egy bálterem sarkában állva feszültséget teremtsen –
csak egy félrebillentett kalappal, egy elsuttogott szóval vagy egy eltűnt
gyűrűvel.
És ha egyszer elmerültél ebben a
világban, utána másként nézel a ma csillogására is.
Mert ő megmutatja:
a múlt nemcsak díszlet, hanem tükör is.


Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése