Varga Szilárd: Lele és Lilla kalandjai a bűzös mocsárban

 

Varga Szilárd első mesekönyve igazi kincs: olyan értéket és üzenetet hordoz, amire talán minden eddiginél nagyobb szükségünk van a mai világban. Már a borító sejtelmessége is magával ragad, de ami igazán különlegessé teszi a könyvet, az az a bájos, titokzatos és mégis nagyon is ismerős világ, amelybe kézen fogva vezet be két kis főhős, Lele és Lilla.

A történet a magyar mágia, a tündérek, boszorkányok és manók világába kalauzol – abba a mitikus közegbe, amely egykor természetes része volt a gondolkodásunknak. A könyv éppen ezt az „eltemetett” tudást hozza felszínre újra: azt a látásmódot, amelyben a természet él, lélegzik és kommunikál, és ahol minden létező mögött ott húzódik egy mélyebb jelentés.

A történet egyszerre izgalmas, kalandos, helyenként humoros, de legfőképp lélekemelő. Olvasás közben folyamatosan azt éreztem, hogy ez a mese valójában sokkal több, mint gyerekeknek szóló történet: olyan gondolatokat közvetít, amiket felnőttként is jó újra hallani. A természet szeretete, tisztelete, a nyitott szív és nyitott szem fontossága gyönyörűen átszövi minden egyes fejezetét.

Számomra Lilla karaktere különösen kedves volt. Kicsit olyan volt, mintha saját gyermeki énem elevenedett volna meg benne – az a kíváncsi, érzékeny, játékos részem, amelyet felnőttként olyan gyakran elrejtek. Hálás vagyok ezért az emlékeztetőért: a mesék nemcsak a gyerekeket tanítják, hanem minket, felnőtteket is visszavezetnek valami nagyon fontos dologhoz.

A könyv különlegessége még, hogy gyönyörűen vegyíti a modern világot a hagyományokkal és a magyar mondavilággal. Ritkán találni olyan kortárs mesét, amely ilyen gazdag szókinccsel, ennyire élő fantáziavilággal és ennyire szerethető szereplőkkel dolgozik.

Nem csodálom, hogy 4-től 11 éves korig minden gyerek izgatottan várta a folytatást – és hogy a felnőttek is örömüket lelték benne. Ez az a mese, amely generációkat köt össze.

Szívből ajánlom mindenkinek: gyerekeknek, szülőknek, nagyszülőknek és mindazoknak, akik hiszik – vagy újra hinni szeretnék –, hogy a csoda ott lapul a kerítés túloldalán. És hogy ha elég nyitottak vagyunk, bizony néha mi magunk is átléphetünk hozzá.

 

 

Köszönöm a lehetőséget VargaSzilárdnak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!