„Mi maradt meg belőlem? – a régi hobbik és az új énem találkozása”

 

Az ember azt hinné, hogy önmagának lenni a legegyszerűbb dolog a világon. Hiszen ugyanabban a testben élünk évek óta, a gondolataink, a szokásaink, a vágyaink valahogy mindig velünk maradnak… ugye? Aztán egyszer csak eltelik néhány év – gyerekek, munka, háztartás, ezer teendő –, és azon kapjuk magunkat, hogy megállunk a nappali közepén, körbenézünk, és felmerül a kérdés:

Mi maradt meg belőlem?

A régi énem tele volt hobbikkal, amelyek természetesen, könnyedén voltak részei az életemnek. Olvasás, kreatívkodás, naplóírás, fotózás… sokszor csak úgy belezuhantam ezekbe a tevékenységekbe, nem kellett szerveznem, nem kellett időt vadásznom rájuk, egyszerűen helyük volt az életemben.

Aztán jöttek a gyerekek.

A napok sűrűbbek lettek, a hetek gyorsabbak, a hónapok pedig szinte észrevétlenül váltották egymást. A hobbik egyre hátrébb kerültek a fontossági sorrendben, és őszintén: volt idő, amikor azt éreztem, talán el is felejtettem, mihez vonzódom igazán. Mintha a régi énem polcra került volna, és porosodna ott egy ideje.

De ahogy telik az idő, rájöttem valamire, ami felszabadító volt:

Nem tűnt el az a régi én. Csak helyet csinált az újnak.

És ez talán a legszebb felismerés.

A régi hobbik nem vesztek el – egyszerűen átalakultak.

Más lett az időm, más lett a ritmusom, más lett a tempóm. De a lényeg ugyanaz maradt: a kreativitás, a belső nyugalom, az alkotás öröme, a saját gondolataim csendes tere.

Most már nem órákig ülök egy könyv felett, de annál jobban esik az a tizenöt perc csend kávéval.
Nem napokra elmélyülve alkotok, de annál nagyobb öröm, amikor a gyerekeimmel együtt készítek valamit.

Nem maratoni blogbejegyzéseket írok együltő helyemben, de minden egyes elkészült sor több jelentést hordoz, mint valaha.

És közben azt is megtanultam: új énünk nem ellensége a réginek.

Nem lecseréljük magunkat – csak rétegeződünk.

Gazdagodunk.
Tágulunk.
Növekszünk.

A régi hobbik pedig – akár csendben, akár új formában – mindig visszatalálnak. És amikor találkoznak azzal az emberrel, aki ma vagyok, valami különösen szép születik belőle: egy olyan én, aki már tudatosabban választ, mélyebben él meg, és sokkal jobban megbecsüli azt a kevés, de annál értékesebb időt, amit önmagára fordíthat.

Lehet, hogy már nem ugyanaz vagyok, mint tíz éve.

De abból az emberből sok minden itt él bennem – csak új formában.

És ez így pont jó.