Valahol útközben elhittük, hogy a csend gyanús.
Hogy ha nincs zaj, nincs teljesítmény, nincs rohanás, akkor valami baj van.
Mintha a csend ürességet jelentene, pedig sokszor épp az ellenkezője: teret.
A lelassulás nem csupán egy döntés,
hanem egyfajta bátorságpróba. Merünk-e szembenézni azzal, amit eddig elnyomtunk
magunkban? Merünk-e megállni, amikor mindenki fut körülöttünk? Merjük-e azt
mondani: „Most nem csinálok semmit, és ez így van rendben.”
A csend azért ijesztő, mert
leleplez.
Megmutatja, hol vagyunk fáradtak, hol vagyunk elcsúszva, hol kéne határt húzni
vagy épp gyengédséget adni önmagunknak. De ugyanakkor gyógyít is. A csend nem
vádló, nem sürget, csak megenged. Megenged lassabban lélegezni, lassabban élni,
lassabban lenni.
A lelassulás művészete azt jelenti,
hogy tudatosan választjuk a minőséget a mennyiség helyett. A jelenlétet a
rohanás helyett. A belső békét a külső zaj helyett.
És ha elégszer gyakoroljuk, egyszer
csak rájövünk:
a csend nem üres — tele van velünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése