(Éjféli Rémmondó 2. rész)
Az első rész után azt hittem, már ismerem ennek a világnak a rezdüléseit…
de Az Ordasverem éneke mindent felülírt. Anikó világépítése ebben a
kötetben még összetettebb, még rétegzettebb, még sötétebb lett — és ismét
lenyűgözött, mennyire átgondoltan illeszti a természetfeletti szálakat a
Monarchia hétköznapjaiba.
A cselekmény lassan, kimérten halad előre — helyenként talán túl lassan is
— de ez a lassúság nem unalmat jelent, hanem atmoszférát. Történetbe sűrűsödött
feszültséget. Sejtetést. Olyan sodró lendületet, amit nem harsány akció ad,
hanem a háttérben fortyogó titkok és fenyegető jelek.
Nagyon szerettem, ahogy a második rész tovább nyitotta a világot:
– új karakterek
– új motivációk
– régi sebek és elsüllyedt bűnök
– és persze az Ordasverem, ami egyszerre hátborzongató és lenyűgöző helyszín.
Kicsit olyan volt, mint egy gonosz, elátkozott bentlakásos iskola a fantasy
és a horror határán — és elképesztően érdekelt, milyen sors vár az onnan
szabadult gyerekekre.
A humor most is működött: groteszk, csipkelődő, helyenként egészen abszurd.
Pont az a fajta hangulat, amitől ez a sorozat ennyire egyedi.
A többfelé ágazó nyomozások, a háttérben mocorgó erők, a családi szálak
feszültsége mind-mind összeérnek, hogy egy hatalmas, rendezett káosz felé
sodorják a szereplőket — és közben te csak lapozol, észrevétlenül.
És a vége?
Kegyetlen.
Megint.
Pont annyira, hogy az ember a könyv becsukása után vakon nyúljon a harmadik
rész után.
Őszintén? Annyira filmszerű ez az egész, hogy könyörgöm, valaki
filmesítse meg. Ez a világ vászonra kívánkozik.
Nagyon várom a folytatást. Nagyon.
Köszönöm a lehetőséget Király
Anikónak!
Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a
kötetet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése