Benyák Zoltán: Requiem II. – Egy forrongó nyár emlékezete

 

Ez a kötet igazi fajsúlyos, szimbolikus és sötéten gyönyörű folytatása a trilógiának.
Benyák Zoltán Requiem II. – Egy forrongó nyár emlékezete című regénye nem egyszerűen továbbviszi a történetet, hanem mélyebbre ás az emberi természet legsötétebb rétegeiben – ott, ahol a hit, a remény és a bűn már egyetlen forró, fortyogó masszává olvad.

A Paradiso-világ mostanra egészen más: a tavasz „emlékezete” után eljött a forrongás ideje, a hatalom és a gyengeség, a félelem és a düh időszaka. A város maga is szimbólummá válik – a rothadó civilizációé, ahol a rend látszata mögött már csak a káosz él.
A karakterek (különösen Sam, Carmen, Eli, Valéria és a Doktor) a maguk módján mind küzdenek a túlélésért, de valójában nem a külső ellenséggel, hanem a saját démonjaikkal vívják a legnagyobb harcot. A motorosok „antihős mivolta” itt kap mélyebb értelmet: ők a bukott angyalok, akik még mindig hisznek valamiféle igazságban – vagy legalábbis a saját verziójukban.

A könyv egyik legnagyobb ereje az, hogy Benyák most sem ad könnyű válaszokat.
A gonosz nem mindig az, akinek látszik, és a jóság is sokszor torz arcot ölt.
Vernon Wells például nemcsak hataloméhes zsarnok, hanem maga a „rendszer” allegóriája – a mindenható ember, aki azt hiszi, a világot rendbe hozhatja, ha maga formálja át.
És mégis: minden mondata mögött ott kísért a kérdés – vajon nem mindannyian egy kicsit Vernonok vagyunk?

A nyelvezet most is elképesztően gazdag, költői, ugyanakkor fájdalmasan nyers. Benyák képei néha szinte festményszerűek, máskor brutálisan valóságosak – ettől lesz a könyv annyira eleven. A hangulat apokaliptikus, mégis emberi.
A tragédiák nem öncélúak: mindegyik egy-egy darabka abból a mozaikból, amit a szerző az emberi lélek portréjaként fest meg.

Összességében a Requiem II. egy súlyos, gondolatébresztő, érzelmileg is kimerítő, de felejthetetlen olvasmány.
Nem könnyű szeretni, de nehéz szabadulni tőle.
Egy könyv, ami nem szórakoztatni akar – hanem megrázni, elgondolkodtatni és nyomot hagyni.

📖 „Paradiso nem a mennyország, hanem a pokol egyik csendes utcája.”
És mi, olvasók, mégis újra visszatérünk oda – mert tudni akarjuk, mi marad a romok után.

 

Köszönöm a lehetőséget BenyákZoltánnak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!