„Ahogy a tű halad
előre a vásznon,
én is haladok
magamban – lassan, öltésről öltésre,
csendben rendet rakva.”
Van valami mélyen megnyugtató
abban, ahogy a tű újra és újra átszúrja a vásznat. A monoton mozdulatokban ott van a rend, amit a napjaimban ritkán találok. A kiszámíthatóság – amiben nincs sírás, kiömlött kakaó, elszakadt türelem.
Hímezni akkor szoktam, amikor úgy
érzem, kifolynék a saját kereteimből. Amikor túl sok a hang, túl sok a kérdés, túl sok a „most azonnal kell”. A hímzés nem gyors, nem hatékony, nem praktikus. De épp ezért szeretem.
Mert lelassít.
Mert közben csak az anyag, a szál, a forma számít – és nem az
idő, amit elvisz.
Öltésről öltésre újrarendezem
magam.
Van, hogy napokig hozzá sem érek – de ott van a szobasarokban, és vár. Nem sürget. Nem kér visszajelzést. Csak van, csendesen, mint egy jóbarát.
A minták, amiket hímezni
szeretek, valahogy mindig rólam mesélnek.
Nem direkt – de ahogy összeáll a minta, lassan én is látszani kezdek benne.
A színek, amiket választok, a formák, amiket újra és újra visszaviszek a
vászonra, valami olyasmit mondanak el rólam, amit szavakban nehezebb.
Egyszer hímeztem egy
virágkoszorút, amikor épp nagyon szétestem.
Minden szirma egy újrakezdés volt.
Máskor egy kis házat – amikor
arról álmodtam, hogy végre valahol én is otthon legyek, magamban is.
Nem mondom ki, de ott vannak ezek a vágyak, fájdalmak, remények minden
öltésben.
A hímzés nekem nem hobbi.
Kapaszkodó.
A kezem munkája – de a lelkem foltozása is.
Kérdés az olvasókhoz:
Van olyan tevékenység az
életedben, amihez mindig vissza tudsz térni?
Ami akkor is megtart, amikor minden más szétesik?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése