Ma
délután, amikor mindhárom gyerek aludt – egy időben, ritka csillagállás –,
leültem a kanapéra. A bögre még meleg volt, a lakásban tompa csend terjengett.
Ránéztem az órára. Három perc telt el. De én biztos voltam benne, hogy húsz.
Ez
az anyaság egyik legnagyobb furcsasága. Hogy az idő valahogy széthullik.
Vannak
napok, amikor minden lassú. Az etetés nem akar véget érni, az öltözés olyan,
mintha valaki vizes törölközőt próbálna origamizni. A kicsi sír, a középső
kérdez, a nagy valamit most azonnal akar elmondani.
És
még sincs óra, ami gyorsabban forogna, mint egy kisgyerekes délelőtt. Megnézem
az órát: már dél van. De még csak most keltek fel. Legalábbis úgy érzem.
Máskor
meg úgy érzem, megáll minden. Egy apró pillanatban. Egy mosolyban. Egy
összebújásban. Egy félálomban ringatott csendes testben. Mintha nem haladnánk,
csak lebegnénk benne – időn kívül, időben mégis.
Amikor
az első fiam megszületett, még hittem, hogy „ki lehet használni” az időt.
Terveztem, osztottam, beosztottam. Aztán rájöttem, hogy a nap nem úgy telik,
ahogy akarom, hanem ahogy van.
Nem tudom, mikor lett hatéves. Csak azt tudom, hogy reggel még pici volt.
A négyéveset meg néha még keresem a pici rugdalózóban, pedig már határozott
véleménye van arról, milyen formájúra vágjam a kenyeret.
A
kislányom? Ő még új, friss. És már most tudom, hogy mire kimondom, hogy „most
született”, ő már járni fog.
Az
idő nem lineáris. Vagy legalábbis nem úgy élünk benne. Néha visszahúz a múlt –
egy illat, egy gyerekhang, egy régi fotó. Máskor előrerohanok – elképzelem őket
kamaszként, ahogy becsukják az ajtót, és már nem kérnek segítséget.
De
a jelen… az mindig halkabban van jelen. Mintha csak akkor hallanám meg, ha
nagyon figyelek.
És ezért
tanulok figyelni.
Hogyan szuszog a baba a kiságyban.
Hogy milyen mozdulattal ölel a négyéves.
Hogy milyen hangsúllyal kérdez a hatéves: „Anya, neked is volt
gyerekkorod?”
Azt
hiszem, az anyai idő nem óra szerint jár.
Nem naptár szerint sem.
Hanem érzésekben. Ismétlődésekben. Olyan, mint egy körforgás – minden nap
ugyanaz, mégis minden nap más.
Az
idő nem a miénk. De bennünk múlik. A testünkben, a lelkünkben, a mondatainkban,
amiket újra és újra mondunk, ugyanazt másként.
Most is
csend van. A bögre kiürült, az ablakon túl lement a nap. Még néhány perc, és
újra elindul az este. Fürdetés, mesélés, ölelések, viták, kérdések.
De még nem most.
Most,
ebben a pillanatban, megállt minden.
És én benne vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése