Zsolt Béla neve talán sokak számára kevésbé ismert, pedig írásai a magyar irodalom egyik legérzékenyebb, legszemélyesebb hangján szólalnak meg. A Duna-parti nő című regénye nemcsak egy magánéleti történetet mesél el, hanem egy egész korszak lelkiállapotát, társadalmi és történelmi lenyomatát adja vissza – méghozzá megrendítő erővel.
A regény főhőse egy budapesti zsidó nő, akinek élete fokozatosan hullik szét a második világháború árnyékában. Nem csak a saját identitásával vív küzdelmet, hanem azzal is, hogyan éljen meg nőként, szeretőként, feleségként, anyaként – miközben a világ egyre ellenségesebbé válik vele szemben. A Duna-part nemcsak földrajzi helyszín ebben a történetben, hanem szimbóluma is annak, hogyan sodorja magával az idő a sorsokat – olykor kegyetlenül, visszafordíthatatlanul.
Zsolt Béla szikár,
mégis érzékeny nyelvezete olyan finoman bontja ki a szereplők érzéseit, hogy az
olvasó szinte testközelből éli át a háborús Budapest mindennapjait. A könyv nem
harsány, nem teátrális – éppen ezért olyan erőteljes. Olyan, mint egy néma sikoly,
amit csak az hall meg, aki igazán odafigyel.
A Duna-parti nő olyan
könyv, amit nem lehet csak úgy „elolvasni” – meg kell élni. A történet nemcsak
történelmi tükör, hanem egy személyes vallomás is női sorsról, szeretetről,
veszteségről és az emberi tartás határairól.
Ajánlom mindazoknak,
akik szeretnék mélyebben megérteni, mit jelentett nőnek lenni a 20. század
egyik legsötétebb időszakában – és mit jelent ma emlékezni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése