Az “énidő” mostanában divatos kifejezés.
Ajánlják minden anyának, mint a lelki egyensúly vitaminját: csak egy
kicsit magadra figyelj, csak kapcsolj ki, csak menj el sétálni egyedül!
És én próbálom.
De mit jelent énidő, ha közben sír a kislányod a másik szobában?
A
válasz: valami egészen más, mint amilyen régen volt.
Nem jelent
zavartalan olvasást. Nem jelent forró kávét a teraszon.
Sokszor nem jelent mást, csak azt a pár lélegzetvételnyi időt, amíg nem kér
tőlem senki semmit.
Egy csöndes fürdőszobai ajtócsukódást. Egy fél gondolatot, amit nem szakít
félbe senki. Egy sóhajt, ami végig tud menni a mellkasomon, anélkül, hogy
félbeszakadna.
És néha
nem sikerül. Mert a sírás felszívja minden figyelmem. Mert a bűntudat
hangosabb, mint a belső szükség.
Mert anyaként mindig ott van az érzés: lehetnél hasznosabb,
jelenlévőbb, jobb.
De
valahol, mélyen, tudom, hogy az a három perc csend nekem nem luxus. Létfenntartás.
Mert ha nem kapok időt magamra, nem tudok adni mást magamból.
És ha én sem vagyok jól, annak az a pici, síró lányka is megérzi a súlyát.
Nem mindig ott, nem mindig azonnal – de az anya lelkének fáradtsága idővel
mindenre ráül.
Úgyhogy
néha megpróbálok ülni két sírás között. Inni egy langyos teát. Hímezni két
percet. Nézni ki az ablakon. Nem úgy, mintha nem érdekelne a gyerekem – hanem
úgy, mintha én is számítanék egy kicsit.
Az énidő
nem külön program most. Nem elvonulás.
Csak egy belső pillanat, ahol nem veszek el teljesen másokban.
Kérdés az olvasókhoz:
Nálad mit
jelent ma az “énidő”?
Van olyan nap, amikor sikerül egy kicsit visszatalálni magadhoz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése