Nem lettem szent.
Nem változott meg minden egyetlen olvasmánytól.
De egyszer, egy könyv közben, halkan felsóhajtottam, és azt mondtam magamban:
„Jó. Akkor nem csak velem van ez így.”
Ez a könyv nem tanácsokat adott.
Nem azt mondta, hogyan neveljem a gyerekeimet.
Nem kellett benne fejezetenként jegyzetelni vagy szégyenkezni, hogy már megint
mit nem csinálok „elég jól”.
Ez a könyv emberként szólt hozzám, nem csak
anyaként.
Volt benne egy történet egy nőről, aki nem bírt már egy
újabb „anyaaaaa”-t.
Aki reggel hidegen itta meg a kávét, délután háromkor evett először, és este
bűntudattal zuhant az ágyba, mert túl sokat kiabált, túl keveset ölelt,
túl... túlvalaki volt.
És én ott ültem, kezemben a könyvvel, a gyerekek pizsamában, a fürdővíz még
csöpögött valahol – és egyszer csak türelmesebb lettem.
 |
Nem a gyerekeimmel.
Elsőként magammal.
Mert ez a könyv azt mondta:
fáradt lehetsz, kimerült is, néha szétszórt és ideges – és attól még szerethető
vagy.
Hogy nem kell minden pillanatban csúcsformát hoznod, hogy elég
legyél.
És hogy néha az is rendben van, ha a türelem nem egy állapot, hanem egy
döntés, amit újra és újra meghozol.
És talán ettől lettem egy kicsit jobb anya.
Vagy legalább egy kicsit türelmesebb.
És tudod mit?
Az is épp elég.
Kérdés az olvasókhoz:
Neked volt már olyan könyv, amitől egy kicsit jobban
megértetted saját magad anyaként?
Ami nem változtatott meg mindent, csak adott egy új mondatot, amit azóta belül
mondogatsz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése