Georges Simenon: Maigret és a halott gyémántkereskedő – A klasszikus krimi időtlen eleganciája

Ritkán olvasok krimit. Talán mert mindig a romantikus történetek, női sorsok és érzelmi mélységek felé húz a szívem. De Georges Simenon Maigret-sorozata most valami egészen mást adott: feszültséget, borzongást, és egy különös, lassan hömpölygő atmoszférát, amely beszippantott.

 

A regény rövid, alig 124 oldal, de minden sora intenzív. Maigret nyomozó alakja – türelmes, megfigyelő, mélyen emberi – elsőre megfogott. A cselekmény szinte egyetlen helyszínre – a Trois-Veuves kereszteződés környékére – korlátozódik, mégis végig izgalmas marad. Ahogy Maigret figyeli a gyanúsítottakat: az elzárkózó Carl Andersent, annak testvérét, a rejtélyes Elsét, a szomszéd Michonnet családot, és az egykori bokszolót, Oscarékat – olyan, mintha mi is vele együtt figyelnénk ki az ablakon.

 

A történet 1931-ben íródott, és számomra külön élmény volt, hogy egy ilyen régi regény ma is frissnek, lendületesnek hat. Talán mert Simenon nyelvezete letisztult, mégis sűrű, és a karakterei a néhány mondatos leírások ellenére is megelevenednek. A krimi hátterében ott lüktet az emberi természet összetettsége, a titkok, a hallgatás, a bűn és a megértés utáni vágy.

A regényt követő filmes feldolgozásról (Jean Renoir rendezésében) már csak érdekességképp olvastam – de most kedvem támadt azt is megnézni.

Ajánlom ezt a könyvet azoknak, akik elsőre talán ódzkodnak a klasszikus krimitől, de mégis szívesen megismerkednének egy különleges világot teremtő szerzővel. Simenon Maigret-je jóval több, mint egy nyomozó. Ő egy emberi sorsokban kutató, halk szavú igazságkereső.

 

 „Egy jó krimi nem a gyilkosról szól, hanem az emberi természet rejtelmeiről.”

— ezt most megtanultam.