Csendben voltam évekig – most könyveken keresztül beszélek

 

Sokáig nem tudtam, mit mondhatnék. Hogy van-e egyáltalán mit mondanom. A csend kényelmes burok volt: nem kért bátorságot, nem várt megfogalmazott érzéseket, nem követelt tisztán kimondott gondolatokat. Csak hagyta, hogy létezzek – néha félreértve, máskor észrevétlenül.

Aztán jöttek a könyvek. Nem azok, amiket egy szuszra elolvas az ember, hanem azok, amiket leteszel – és nem tudsz szabadulni tőlük. Amik beléd nyúlnak, kotorásznak benned, majd halkan visszasuttognak valamit, amit addig te sem mertél kimondani.

Rájöttem, hogy van olyan szó, amit nem én mondok ki, de rólam szól. Van olyan történet, amit nem én írtam, de rám illik, mint egy ismerős kabát. És van olyan mondat, amit ha elolvasok, megért engem helyettem is.

Nem lettem hangosabb, csak pontosabb. Már nem félek a csendtől – mert tudom, hogy közben mondatok nőnek bennem. És amikor eljön az ideje, könyveken keresztül beszélek. Mások történetein át írom a sajátomat.

Nem baj, ha most még csendben vagy. Lehet, hogy épp a legfontosabb szavaid érkeznek benned.