Vannak napok, amikor annyira zajos az élet, hogy a gondolataimat sem hallom.
Három kisgyermekem van – és ez már önmagában is egy világ. Egy hangos, szeretettel teli, de néha félelmetesen magányos világ.
Nem vagyok depressziós. Nem vagyok boldogtalan.
Csak néha... nincsenek szavaim. És amikor nincsenek szavaim, akkor olvasok másokét.
Olvasok, mert muszáj.
Nem divatból. Nem azért, mert “jó lenne olvasni többet”.
Hanem azért, mert néha csak akkor érzem: még létezem.
Hogy van valaki, aki érti, mit érzek – még ha csak egy regénybeli karakter is.
Hogy valaki már megfogalmazta azt, amit én nem tudok, mert épp két kisgyerek beszél hozzám egyszerre, a harmadik pedig rám csimpaszkodik.
kapaszkodó.
Egy óra, amikor nem anya vagyok, nem feleség, nem otthon ragadt nő.
Hanem olvasó. Ember. Egy gondolat, egy érzés, egy másik világ része.
Nem mindig tudok órákra elmerülni egy könyvben.
De néha egy bekezdés is elég. Egy mondat, ami visszaránt magamhoz.
Ha nem olvasnék, elvesznék.
Talán te is ismered ezt az érzést.
Talán te is rejtegetsz könyveket a kanapé alá, a pelenkázó mellé, az ágyad szélére.
Talán te is sírtál már egy regényen hajnalban, miközben a babád békésen szuszogott melletted.
És talán te is tudod, hogy az olvasás nem luxus. Hanem életmentés.
Te miért olvasol? Mi volt az utolsó könyv, amihez “visszataláltál” önmagadhoz?
Írd meg kommentben vagy csak gondolj rá. Mert lehet, hogy valakinek pont a te válaszod lesz a következő kapaszkodója.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése