Van
valami mélyen ismerős abban, ahogy a tű a vásznon halad – lassan,
odafigyeléssel, néha visszabontva, néha újra kezdve. Ugyanezt érzem, amikor egy
könyvet olvasok. Soronként haladok előre, észrevétlenül csatlakozom a történet
ritmusához, mint ahogy egy hímzés mintája is csak öltésről öltésre áll össze.
Mostanában
nincs órám hosszasan elmerülni egy regényben – de van időm egy bekezdésre. Egy
mondatra. Egy gondolatra, ami megakad bennem, és egész nap velem marad, mint
egy színes szál a kezemhez tapadva.
És
ahogy hímezve néha nem is tudom, mit fogok látni, csak amikor már formát ölt –
úgy van ez az olvasással is. Van, hogy csak utólag értem meg, miért kellett
éppen az a történet, az a karakter, az a mondat. Olyankor csend lesz bennem.
Mint egy jól sikerült motívum körül.
Az
olvasás és a hímzés nekem ugyanannak a csendnek két szála. Mindkettő önmagamhoz
vezet. Mindkettőben ott vagyok – rejtve, színesen, türelmesen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése