Kayla Czaga: Félúton

 

Kayla Czaga: Félúton – az élet két állomás között

– amikor a gyász is mozgásban tart

Vannak könyvek, amelyek nem lezárnak egy érzést, hanem megengedik, hogy benne maradjunk. Nem adnak választ, csak kísérnek. Kayla Czaga Félúton című verseskötete számomra pontosan ilyen volt: egy csendes, mégis hullámzó utazás a gyász, az emlékezés és az identitás határvidékén.

Ez a könyv nem a klasszikus értelemben vett gyászfeldolgozásról szól. Nem lineáris, nem „szakaszokra bontott”. Inkább olyan, mint egy vidámpark – ahogy az eredeti cím (Midway) is sugallja. Egy hely, ahol egyszerre van jelen a nevetés és a félelem, az emelkedés és a zuhanás. És valahol a kettő között találjuk magunkat.

A versek beszélője a szülők elvesztése utáni világban próbál eligazodni. De ez az eligazodás nem egyenes út. Inkább kanyargós, néha abszurd, néha fájdalmasan ismerős. A kötet egyik legnagyobb ereje éppen ebben rejlik: hogy nem próbálja „szépen” elmondani a gyászt. Helyette megmutatja annak töredezettségét, kiszámíthatatlanságát, hétköznapiságát.

Olvasás közben többször is azt éreztem, hogy ezek a versek nagyon közel jönnek. Nem nagy drámai gesztusokkal, hanem apró részletekkel. Egy emlék foszlánya, egy mondat, ami félúton marad, egy kép, ami hirtelen túl sokat jelent. És közben ott van az a különös, finom humor is, ami nem oldja fel a fájdalmat, de elviselhetőbbé teszi.

Különösen izgalmas volt számomra az identitás kérdése, ami végig ott húzódik a kötetben. A magyar gyökerek, az emigráció története, az apa múltja – mind olyan rétegek, amelyek nemcsak a gyászt mélyítik, hanem a „ki vagyok én?” kérdését is újra és újra felteszik. Mintha a veszteség nemcsak egy személy hiányát jelentené, hanem egyfajta kapaszkodó elvesztését is önmagunkban.

A kötet nyelvezete közvetlen, mégis nagyon tudatos. Nem akar „szép” lenni, mégis sokszor az. Nem akar meghatni, mégis megérint. És talán pont ettől válik hitelessé.

A Félúton számomra arról szólt, hogy nincs kész állapot. Hogy az élet nem „továbbmegy” a veszteség után, hanem átalakul. Hogy lehet egyszerre nevetni és gyászolni. Hogy lehetünk félúton – és ez nem feltétlenül rossz hely.

Ez a könyv azoknak szól, akik már megtapasztalták a hiányt. Akik tudják, milyen az, amikor valaki már nincs ott – de mégis mindenhol jelen van. És azoknak is, akik nem félnek attól, hogy a költészet nem mindig ad vigaszt, néha csak tükröt tart.

Egy különös, érzékeny és nagyon emberi kötet.
Olyan, ami nem hagy nyugodni – de talán nem is ez a dolga. 💛

---

 

 

Köszönöm a lehetőséget a Prae Kiadónak!

Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a kötetet!