Illarion
Pavliuk: Látom, kedveled a sötétséget
(Kelet-európai
noir a gyász, a bűn és a megváltás határán)
Vannak könyvek, amelyek nem csupán olvasmányélményt nyújtanak, hanem egyfajta lelki utazásra is hívnak — a tudat mélyére, a sötétség és a fény közé, oda, ahol a valóság és a képzelet határai elmosódnak. Illarion Pavliuk Látom, kedveled a sötétséget című regénye pontosan ilyen könyv: hideg, nyugtalanító, mégis lenyűgözően szép.
Ez a mű nem
pusztán egy krimi vagy thriller. Ez egy atmoszféra. Egy érzés. Egy hideg
fuvallat a kelet-európai télből, amely végigkísér a lapokon. Pavliuk olyan
világot teremt, ahol a hó betemeti a múltat, de a bűn, a gyász és az emberi
lélek árnyai mindig felszínre törnek.
❄️ Egy város, amit elnyel a hó – és a bűntudat
A történet egy
különös, elzárt kisvárosban, Testvérkertben játszódik, ahol a hó sosem olvad el
igazán. A hely egyszerre valóságos és szimbolikus: mintha maga is a bűn és a
megváltás határán lebegne.
A főhős, Andrij Gajszter nyomozó, saját démonai elől menekül. Egy
sorozatgyilkos után kutat, de az igazi üldözés talán nem is a gyilkos ellen
irányul, hanem önmaga múltja és bűntudata ellen.
A nyomozás
középpontjában egy különös kislány, Nádja áll — hallássérült, mégis mindent
lát. Ő az a tiszta lélek, aki a káosz közepén is képes érzékelni azt, amit
mások elutasítanak: a valóság és a sötétség határán lappangó igazságot.
🕯️ Noir a legnemesebb értelemben
A Látom,
kedveled a sötétséget a kelet-európai noir iskolapéldája: hideg,
szürreális, filmszerű és nyomasztó, ugyanakkor mélyen lírai.
A történet minden sora feszültséget hordoz, de nem a gyors cselekmény miatt –
hanem a hangulat miatt. Ez a regény nem rohan. Inkább lassan kúszik
alá a bőrünk alá, mint a téli köd.
Illarion
Pavliuk mesterien használja a kontrasztokat: a hó vakító fehérségét a belső
sötétséggel ütközteti. A hideg város, a fagyott utcák, a cukorgyár mélyén
lappangó titok – mind-mind az emberi lélek metaforái.
🖤 A sötétség, ami bennünk van
A regény igazi
kérdése nem az, hogy ki a gyilkos, hanem az, mi lakozik a sötétségben – és
miért vonz bennünket annyira.
Mert Pavliuk szerint a sötétség nem feltétlenül gonosz. Néha a sötétség az,
ahol a fájdalom megszületik, de ahol a megtisztulás is elindulhat.
A szerző
nemcsak író, hanem háborús veterán is. Afganisztáni tapasztalatai átszövik a
történetet – nem közvetlenül, hanem a veszteség, a trauma és az emberi lélek
sebezhetősége formájában. Érezni, hogy Pavliuk nem a bűntörténet kedvéért
ír noir-t: számára ez a műfaj terápia, a valóság feldolgozásának
eszköze.
🕯️ Misztikum és valóság határán
A regény egyik
legkülönlegesebb vonása, hogy nem választja szét élesen a realitást és a
misztikumot. A Testvérkert városában játszódó események néha olyan álomszerűvé
válnak, hogy az olvasó maga sem tudja biztosan, mi az, ami valóban megtörtént,
és mi az, ami csak a szereplők elméjében él.
Ez a
bizonytalanság adja a könyv egyik legfőbb erejét. Minden pillanatban ott lebeg
a kérdés: a gonosz valóban a világban rejtőzik – vagy bennünk?
📖 Olvasói élmény
Ez a könyv nem
könnyű olvasmány, de annál maradandóbb. Lassú, mély, feszültséggel teli és
gyönyörűen megírt. Pavliuk nyelve filmszerű – szinte látjuk a jeleneteket,
halljuk a csendet, érezzük a hideget, és együtt lélegzünk a szereplőkkel.
A Látom,
kedveled a sötétséget olyan mű, amit nem lehet félvállról venni.
Olvasás közben egyszerre leszünk kívülálló megfigyelők és érintettek. A végén
pedig valószínűleg mi is egy kicsit más emberként csukjuk be.
🌌 Összegzés
Illarion
Pavliuk regénye különleges gyöngyszeme a modern kelet-európai irodalomnak.
Egy noir, amely mélyen emberi. Egy thriller, amely filozofikus. Egy történet,
amely megmutatja, hogy a sötétség nem mindig ellenség – néha épp abban találjuk
meg önmagunkat.
„A sötétség
nem mindig a vég. Néha az egyetlen hely, ahol végre őszinték lehetünk.”
Köszönöm
a lehetőséget a Metropolis Kiadónak!
Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a
kötetet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése