Vannak könyvek, amelyek nem csak történetet mesélnek – hanem világokat teremtenek.
Borsos Tímea Mély című regénye pontosan ilyen. Egy disztopikus, mégis mélyen emberi történet az óceán mélyén, ahol az emberiség egy maroknyi része próbál életben maradni egy omladozó világ romjai között.
A történet
középpontjában Dorotea, a nyolcadik generáció tagja áll, aki a víz
alatti lét szorításában is a fényt keresi – a szél, a nap, a hold és a
csillagok emlékét, amiket sosem látott, mégis hisz bennük. Az ő belső harca a
tudás és a hit, a remény és a kétség között szinte szimbolikusan tükrözi azt,
amit mi, emberek mindannyian megélünk: a vágyat arra, hogy többet értsünk
és többet érezzünk, mint amit a szemünk látni enged.
Nagyon tetszett ez a
könyv.
Szeretem azokat a
történeteket, amelyek nem tolakodóan tanítanak, hanem finoman hagynak bennünk
valamit — egy kérdést, egy gondolatot, egy érzést, amit napokkal később is
magunkban hordozunk.
A Mély pontosan
ilyen „gyöngyszem”: egy különleges megoldásokkal teli, érzékeny, mégis izgalmas
regény, amely elgondolkodtat az emberiség jövőjén, és azon, milyen
módszerekkel próbál majd a fajunk fennmaradni, ha egyszer a felszín már nem ad
menedéket.
A végkifejlet
meglepett.
Bár számítottam arra,
hogy nem lesz klasszikus „happy end”, a záró fejezet mégis megdöbbentett – más
fordulatra számítottam. De éppen ez az ereje ennek a könyvnek: hogy nem
enged el. Napokkal az olvasás után is visszatértek a gondolatok, a képek, a
szereplők.
💬
A Mély nemcsak disztópia – tükör. Megmutatja, milyen törékeny, mégis
mennyire vágyódó az ember, ha a világ már nem biztosít számára talajt. És hogy
a remény néha nem odakint, hanem mélyen bennünk él tovább.
Köszönöm a lehetőséget BorsosTímeának!
Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a
kötetet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése