Ez a könyv igazi irodalmi különlegesség – egyszerre szatíra, kísérlet és görbe tükör, amit Johan Harstad elképesztő intelligenciával és finom iróniával tálal.
A Rajtakopó nem hagyományos értelemben vett regény, inkább egy metairodalmi játék, ami a krimi műfaját, az írás és olvasás természetét, sőt, az irodalomtudományt magát is parodizálja.
A kiindulópont
zseniális:
Egy sosem volt norvég
író, Frode Brandeggen, aki előbb 2000 oldalas, olvashatatlan kísérleti regényt
ír, majd megelégeli az irodalmi súlyoskodást, és megalkotja Rajtakopó
figuráját – a detektívet, aki már azelőtt megoldja az ügyet, hogy az
megtörtént volna.
Ez önmagában is
abszurd, de Harstad tovább csavarja: mindezt egy német „kommentátor” (Bruno
Aigner) lábjegyzeteivel látja el, amelyek hosszabbak, mint maga a szöveg, és annyira
túlírtak, hogy már önálló történetet alkotnak.
A könyv tehát két
szinten működik:
Felszínen egy nonszensz
detektívsorozat, mélyebben viszont a tudományoskodó magyarázatok és az
öncélú irodalmi okoskodás szatírája.
Harstad úgy figurázza
ki a kritikusokat, mint korábban talán csak Nabokov vagy Flann O’Brien:
pontosan érti, hogyan működik az értelmezés, és azt is, hogyan válhat önmaga
karikatúrájává.
Humora egyszerre száraz
és csípős, a Rajtakopó pedig olyan olvasmány, ami legalább annyira
gondolkodtat, mint amennyire szórakoztat – de csak akkor, ha az ember vevő
a finom abszurdra és az önreflexív poénokra.
Nem „pihentető” könyv,
inkább irodalmi élmény, amit kóstolgatni kell, mint egy különös,
szokatlan bort – néha nem tudod eldönteni, zseniális-e vagy őrült, aztán
rájössz, hogy mindkettő.
💬
Összességében:
A Rajtakopó nem
egyszerű olvasmány, de zseniálisan intelligens – egy groteszk, fekete
humorú görbe tükör az irodalomról, amit az fog igazán élvezni, aki szereti, ha
a könyv nemcsak szórakoztat, hanem kicsit kiröhögi saját magát is.
Köszönöm a lehetőséget a Ø Kiadó-nak!
Köszönöm, hogy elolvashattam ezt a
kötetet!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése