Van egy pillanat, amikor az ember rájön: eltűnt az a része, aki régen volt. Nem rossz értelemben, csak valahol a pelenkák, mosások és az esti altatások közé beszorulva ott maradt a lány, aki szeretett rajzolni, fotózni, kézzel levelet írni vagy horgolni. Nekem is volt egy régi szerelmem – a kézimunka. Gyerekkoromban órákig képes voltam hímezni egy apró mintát, és a színek, a fonalak játéka megnyugtatott. Aztán jött a „felnőtté válás”, rohanás, munka, majd gyerekek… és a tűk a fiók mélyére kerültek.
Egy nap viszont, egy nehéz hét
után, amikor a lelkem is elfáradt, elővettem egy régi hímzőkeretet. Csak úgy,
kíváncsiságból. És megtörtént a varázslat: a kezem megnyugodott, a gondolataim
is lelassultak. Minden öltéssel úgy éreztem, egy darabka önmagamat is
visszahozom.
Azóta a hobbim nem „luxusidő”,
hanem menedék. Sokszor este, amikor a ház már csendes, leülök, és hagyom, hogy
a fonalak beszéljenek helyettem. Nem csupán a hímzést találtam meg újra, hanem
azt a részemet, aki alkotás közben él.
Ha te is úgy érzed, hogy eltűnt egy
régi szenvedélyed, csak egy apró lépés kell: vedd elő, amire régen örömmel
néztél, csinálj helyet az asztalon és az életedben is. A hobbi nem „időrablás”,
hanem lelki töltődés. És amikor a gyerekeim látják, hogy anya alkot, remélem,
azt tanulják meg: ők is adhatnak időt önmaguknak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése