Nem vagyok egyedül, csak egyedül vagyok – gondolatok egy anya naplójából

Nem tudom pontosan, mikor kezdtem érezni ezt. Talán egy esős délutánon, amikor a gyerekek aludtak, és a házban csak a hűtő zúgása maradt társaságnak. Vagy amikor egyszerre három kérdés záporozott rám reggelinél, de egyet sem tehettem fel visszafelé. Vagy amikor este magamra húztam a takarót, és rájöttem: egész nap senki sem kérdezte meg, hogy én hogy vagyok.

Nem vagyok egyedül. Körülvesznek. Mégis… egyedül vagyok.

Ez az anyaság egyik csendes paradoxona. A folyamatos jelenlét – és mégis, az elszigeteltség. Az a fáradtság, amit nem a testben, hanem a lelked legmélyén érzel. Amikor szeretetből adsz mindent, és észre sem veszed, hogy közben önmagadból mennyi tűnt el.

De ahogy naponta beírok néhány sort a naplómba – vagy csak egy-egy szófoszlányt –, lassan kirajzolódik valami. Nem panaszkodás, nem hősi eposz. Csak egy emberi történet. Az enyém. Azé az anyáé, aki néha csendes, néha elveszett, de mindig ott van. És próbál visszatalálni magához.

A csend nem mindig magány. Néha épp benne hallom meg újra a saját hangomat.

---

 Írd le te is. Egy sort. Egy érzést. Mert a csendből néha a legfontosabb mondatok születnek.